Petőfi Sándor

ÉLETE:
- Petőfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István mészárosmester magyarul jól beszélt és írt; anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvű, mielőtt férjhez ment cselédlány és mosónő volt. Alig két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petőfi ezt a várost jelölte meg születésének helyeként.

- Színházi "mindenes" Pesten, házitanító Ostffyasszonyfalván, majd katonának csap föl Sopronban.

- 1841 februárjában elbocsátották a hadseregből. Leszerelése után nyugtalan vándorút következett. 1841 októberében felvették a pápai kollégiumba, ahol megismerkedett Jókai Mórral.

- 1842. május 22-én megjelent első költeménye az Atheneumban A borozó címmel

- 1844 februárjában gyalog vág neki a pesti útnak Debrecenből, hogy műveinek kiadót találjon. Vörösmarty veszi pártfogásába, s az ő ajánlatára vállalja a Nemzeti Kör verseinek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre segédszerkesztőként maga mellé vette az 1844. július 1-én meginduló Pesti Divatlaphoz. Még ki sem került a nyomdából első kötete Versek 1842-1844 címmel, már megírta és megjelentette

- a lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író érdekszövetségét. 1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 esztendős Szendrey Júliát, az erdődi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértő lányát. Már az első találkozás szerelemre lobbantja Petőfit.

- 1848 március 15-ének egyik vezetője, hőse, de az elért politikai eredményeket kevesellte.

- 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fővezér megszerette, szinte fiaként bánt vele, segédtisztjévé nevezte ki.

- "civilként" vett részt a segesvári csatában. Itt és ekkor tűnt el örökre Petőfi 1849. július 31-én.

Felhők-ciklus verseinek hangulati, tartalmi változásai

 1845-46 között Petőfi költészete válságba jutott. Szűk lesz neki a népies költő ruhája, ki akar törni belőle.
 Eddig zsánerfigurákat jelenített meg, most egy az egyben akarja a személyiséget adni. Össznemzeti költő akar lenni.
 Erre a korszakra három verseskötet jellemző:

 A szerelem gyöngyei ciklusban verseit Mednyánszki Bertához, egy általa elérhetetlen grófkisasszonyhoz írja, mert őt úgyse érheti el, beteljesülésre nincs esély, és így átélheti a gyötrődő reménytelen szerelmes szerepét. Az érzelmek, amik ezekben a versekben megjelennek kendőzetlenül a saját érzelmei. A Cipruslombok Etelke sírjáról című ciklusának verseit Csapó Etelkének hirtelen halála ihlette. Szerelmes volt ebbe a kislányba, de csak halála után jött rá erre.

 Ebbe a korszakába tartozik még a 66 epigrammát tartalmazó Felhők ciklus. Itt már nem a szerelemről, hanem a világ általános romlottságáról ír.

 1845. augusztusa és szeptembere között írta a Fa leszek, ha... című művét. A csattanója és a motívumok népiesek (népies elemek: csillag, virág), de a koncepciója nem népies. Mindegyik mondat egy-egy metafora. Az E/1 üldözi az E/2-t. A fiú mindig azzá válik, ami a lány volt az előbb. Az E/1 egyesülésre vágyik, az E/2 menekül egyre fölfelé, az anyagból a fogalom felé (virág, harmat, napsugár, mennyország). Az elérhetetlenség jellemzi. A végén a pokol: a fogalmiság megmarad, de átcsap negatív értékbe. Pokol: a szerelem nem csak pozitív értékeket rejthet: filozófiai mondanivalója is van. Mostanában ismerkedik Heine költészetével, hatása érzékelhető (Loreley).

 A bánat? egy nagy óceán című verse 1846. márciusában keletkezett. Ez egy epigrammaszerű mű. Kérdés - felelet, kérdés - felelet: zártságot sugároz. A kérdések az emberiség nagy kérdései. Erre válaszol a lírai én egy metaforával. Az óceán (a bánat) magába foglal, körülvesz mindent. A gyöngy (öröm) kicsi, törékeny, de értékes. Az élet: küzdelem a kicsi örömökért. A harc, amit érte folytatunk megkeseríti az örömöt. Két összekapcsolt metaforában kifejtett filozofikus mű. Ez megfelel a romantika hegeli elveinek.

 A Felhők korszaka után Petőfit elfogadják a nemzet költőjének.

Petőfi szerelmi lírája

Petőfi mottója 1846-47. táján: "Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem."

  Ez megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, s megszabja a költő értékrendjét: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Tehát a politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem

  Petőfiben egy pillanat lobbantotta lángra a szerelmet, s ettől kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a 18 éves leányétól, Szendrey Júliáétól. Szerelmük történetének minden fordulata megtalálható a versekben. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen. Júlia ugyanis szeszélyesen, rejtélyesen viselkedett vele, szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet nem akarta és nem tudta visszautasítani.

Petőfi egyik nagy ihletforrása a szerelem, igazi mély szenvedély. A Júlia-versek nem egységes költemények, több népdal is, helyzetdal is van közöttük.

Reszket a bokor, mert... (1847)

  Ez a vers a szakítás, a végleges „isten áldjon” verseként született. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükröz. Az indító kép a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második strófa képi anyaga a régi szenvedély felerősödéséről vall, a záró szakasz az évszakok ellentétéből levont következtetés után a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt. Ismeretes a vers sorsfordító szerepe: Júlia e vers hatására viszonozza a költő érzelmeit, és beleegyezik a házasságba („Ezerszer Júlia”). Petőfi teremtette meg irodalmunkban a hitvesi költészetet: feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit.

Beszél a fákkal a bús őszi szél (1847)

  Koltón, a mézeshetek idején írta ezt a versét. Tárgya nem a szerelem. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az első versszakon, ezt a későbbiekben csak a refrén őrzi. Ezzel a nyugalommal kerül ellentétbe a következő négy strófában a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése. A poéta kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a szabadságért vívott háborúktól ível a jövendő kor látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén intimitásában. A végső képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén, jelezve a roppant távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között.

Szeptember végén (1847)

  Költészetünk egyik legszebb elégiája. Nemcsak gyönyörű vallomás a halhatatlan szerelemről, hanem sejtelem is az emberi élet és boldogság gyors mulandóságáról. Rejtélyes, mert Petőfit nagy boldogsága közepette lepi meg az elmúlás gondolata. Az első versszakban természeti ellentéteket figyelhetünk meg (tél-nyár), feltűnnek a rohanó idő képei, s a költő ugyanezeket az ellentéteket figyeli meg önmagában (ifjú szív-ősz haj). A rohanó, feltartóztathatatlan idő képével indul a második strófa, mely Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor. Az ihlető alkalom benne van a versben: a koltói kastély ablakából látott nyárvégi táj, amelynek mélabúval átszőtt leírása megvan Júlia akkor írt naplójában is. A természet közelgő hervadása saját fiatalságának és boldogságának mulandóságára figyelmezteti a fiatal férjet. Az elégia mégis a síron túl is élő, halhatatlan szerelem szenvedélyes vallomásával zárul. A múlandóság az élet eliramlása ébreszti fel a költőben a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség képét, akit még a sírban is szeretni fog.

Minek nevezzelek? (1848)

  A költemény egyetlen feladata, hogy kifejezze a Júlia iránt érzett szerelem nagyságát. Feleséget aligha ünnepeltek gyönyörűbb szavakkal, mint Petőfi ebben a versében Júliát. Minden szakasz elején a reménykedő bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a fantázia segítségével különböző helyzeteket idéz fel emlékeiből. Az elragadtatott költő a szenvedéllyel szeretett asszony szépségéből a szemét, a tekintetét, a hangját és az ajkát emeli ki természeti képekkel. A kedves szeme: bűvös sugarú esti csillag; tekintete: szelíd galamb; hangja: tavaszt hirdető csalogánydal. A refrén tízszeresen ismétli: „Minek nevezzelek?” A három jelző (Édes szép ifjú hitvesem) tökéletesen összefoglalja mindazt, amit a költő elmondott a versben. Az első három versszakban az imádott nő tulajdonságait írja le, s a vers a negyedik strófában éri el a csúcspontját. A befejezés azonban nyitott marad, ami azt tanúsítja, hogy a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére. A Júlia-versek a napló hitelességével örökítik meg a szerelem kezdetét, kibontakozását és a boldog házaséletet. A hitvesi költészetnek irodalmunkban első klasszikusa Petőfi. Előtte csak egy-két költő emlékezett meg feleségéről (Kisfaludy Sándor).

A tájleíró költészet szerepe a költő életművében

 ebbe a kategóriába tartozó legtöbb verse 1842-44-es idõszakban születik
 nem hegyvidéken nõtt fel  élményvilága az Alföldhöz köti; saját környezetében akarja fellelni a szépség forrásait
 új tájeszmény: az „Alföld tengersík vidéke” nemcsak szülõföldjét, a magyar nép hazáját, hanem a szabadság tágasságának jelképét is kifejezi
 természeti táj azt tükrözi számára, amit a társadalomban hiányol
 entraveltált költõ; a dolgokat a változás jegyében szereti bemutatni: a pusztát nyári forróságában majd téli kihaltságában; a Tiszát mint a Föld legjámborabb folyóját és mint vad áradót
 tájakat aprólékos figyelemmel írja le
 tájköltészete nem csupán a külsõ látványt festi le, hanem kifejezi személyes reflexióit is; verseiben maguk a tájelemek is gyakran emberi tartalmakat, tulajdonságokat tükröznek

A puszta, télen

 1848. jan.-ban születõ leíró költemény
 meleg szobában ülve emlékeibõl szedeget
 nem a puszta képe a fõ dolog, hanem a téli pusztát szemlélõ költõ érzése
 versvilág 3 fõ tényezõje: természet, én és társadalom
 természet dermedt, élettelen; én csupán külsõ szemlélõ; társadalomból csak perifériára szorult tengõdõ figurák (betyár, béres) jelennek meg
 sivárságot optimista fantázia ellensúlyozza
 évszakok összehasonlítása: õsz, a rossz gazda gyûjtögetõ nyár
 téli puszta halotti némasága  negatív tájfestés; hiányzik mindaz, ami színessé tette a nyári pusztát
 természeti jelenséggel (naplemente) zárul, amit véres koronával azonosít  politikai nézeteit is tükrözi

Az Alföld

 költõ és téma egymásra talál
 Petõfi a Kárpátoknak csak elismeréssel adózik; igazi hazája az Alföld
 „Börtönébõl szabadult sas lelkem” metafora: költõ önmagát sas képével azonosítja, mely a szabadság szimbóluma is
 sas felhõk közé repül, hogy egyetlen pillantással felölelje szülõföldjét
 bár leíró jellegû, a versben mégis a belsõ érzések érzõdnek  bár a legapróbb részletekig mindent leír a tájról, õt az átfogó egész érdekli
 sajátos szerkesztési technika: elõször tágítja a látókört, majd fokozatosan szûkíti, egy ponttá zsugorítja, végül a horizont legtávolabbi széléig lendíti  Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel
 utolsó vsz.: személyes vallomás

Szülőföldemen

 családias hangulatú tájleíró vers, ebbe is beleszövi érzelmeit
 gyermekkort idézi fel: 25 év után tér vissza szülõföldjére, újból gyermekké válik
 természeti leírással indít; szülõföldjét dajkával azonosítja
 saját magát nyugtalan madárhoz, majd méhhez hasonlítja
 gyermekkorának felidézésében estéhez ér, a kifáradáshoz  hazatérõ gyermeket dajka ringatja el
 

Kiskunság

 kiindulópontja nem a közvetlen látvány: nagyvárosi élet örökös zajától száll fel a képzelete; lelki szemei elõtt lebegnek az alföldi vidékek
 csak a napszakok változásából következtethetünk arra, hogy térbeli haladás képei sorakoznak egymás mellé
 nagyvároshoz mérten a puszta egzotikumát, páratlan szépségét s egyúttal végtelenségét sugallják a hol apró részletességgel, hol csak nagyvonalúan bemutatott tájelemek
 vers megírása idején politikai reményei is Kiskunsághoz kapcsolják (szabadszállási képviselõválasztásokon kíván indulni)

Az Alföld (1844)

Az Alföld szülöttje aprólékosan ismeri e táj minden részletét, mikroszkopikus részletességgel képes őket leírni. Petőfi a magyar természetet koncentrikus körökkel, a távlatok feltárásával-összehúzásával rajzolja le.

A tájköltészete nem csupán a külső látványt festi le, hanem kifejezi erős szeretetét, hitvallását.

Petőfi verseiben maguk a tájelemek gyakran emberi tartalmakat, tulajdonságokat tükröznek. Legtöbb tájversében felmagasztalja a leírt vidéket.

Az Alföld a felvilágosodás korában került be költői témaként a magyar költészetbe. Petőfinél egyedi a ragaszkodás az Alföldhöz. Felfogásában nincs érdeknélküli szépség; szép az, amihez érzelmi viszony fűzi. Szellemes költői megoldással kapcsol össze két helyhatározó szót (ott+honn). Meghatározza az Alföldhöz való vonzódás másik összetevőjét is, a szabadságélményt többszörös metafora használattal (börtön, sas, végtelen).

A műben egyértelmű utalás van arra, hogy képzeletben idézi meg a szeretett tájat „gondolatban”, a „felhők közeléből” tekint végig a Dunától a Tiszáig terjedő rónaságon. A megjelenő táj idillszerű ábrázolást kap.

Petőfinél válik jelképpé - nemcsak szép magyar tájjá, hanem az ismerős, a betekinthető természeti környezetté: az élet otthonává, s mert semmi sem korlátozza a tekintetet, egyszersmind a szabadság jelképévé is.

Maga Petőfi is kiemelt jelentőséget tulajdonított költeményének.
 

Szerelmi költészet

Petőfi mottója 1846-47. táján: "Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem." Ez megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, s megszabja a költő értékrendjét: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Tehát a politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Petőfiben egy pillanat lobbantotta lángra a szerelmet, s ettől kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a 18 éves leányétól, Szendrey Júliáétól. Szerelmük történetének minden fordulata megtalálható a versekben. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen. Júlia ugyanis szeszélyesen, rejtélyesen viselkedett vele, szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet nem akarta és nem tudta visszautasítani. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak bizonytalansággal, kétellyel. Júlia Petőfi számára egyelőre megfejthetetlen titok.

Hajlandó lemondani erről a szerelemről, s Karácsonykor című elégiájában már a reménytelenség szólal meg.

A nem sokkal korábban keletkezett Reszket a bokor, mert... című alkotás a szakítás verse. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözője. Az indító kép a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második strófa képi anyaga a régi szenvedély felerősödéséről vall, a záró szakasz az évszakok ellentétéből levont következtetés után a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt. A versnek sorsfordító szerepe van Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi regényében. Júlia szakít a határozatlansággal, s belegyezik a házasságba. A végtelen örömet, boldogságot sugárzó versek sora születik ezután, egészen a szeptemberi esküvőig. Petőfi szerelmi költészete feleségéhez írt verseiben érte el tetőpontját.

Koltón, a mézeshetek idején írta Beszél a fákkal a bús őszi szél... kezdetű versét. Tárgya nem a szerelem. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az első versszakon, ezt a későbbiekben csak a refrén őrzi. Ezzel a nyugalommal kerül ellentétbe a következő négy strófában a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése. A poéta kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a szabadságért vívott háborúktól ível a jövendő kor látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén intimitásában. A végső képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén, jelezve a roppant távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között.

Petőfi teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet. Míg Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvő után, Petőfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Talán a legismertebb ezek közül a szintén Koltón írt Szeptember végén című elégiája. Ebben a versben az emberi élet, a boldogság és a szerelem múlandóságáról töpreng. Közvetlen tájszemléletből indul el a költemény. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél közelségében mutatják. Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már. A párhuzam képeiben felvillannak a négy évszak motívumai (lángsugarú nyár, kikelet, őszbe vegyülő haj, a tél dere) megsejtetve a rohanó, feltartóztathatatlan időt. A fenyegető elmúlás közvetlen látványa személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további érzelmi-gondolati lírai anyagát. Az általános múlandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését. A fiatal özvegy képe (víziója) hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő "eljátszik" ezzel a lehetőséggel: láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. Mégis: a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, a sírban is örökre szeretni fogja.

Petőfi hitvesi lírájának talán legkülönb darabja a Minek nevezzelek? című rapszódia. A vers lírai anyaga Horváth János szerint a "megnyilatkozni vágyó, de kibeszélhetetlen nagyságú szerelem" (Radnóti: Tétova óda). Keresi a legméltóbb kifejezést, mely leginkább illene felesége szépségéhez. A "Minek nevezzelek?" kérdés szervezi a költeményt, e körül vonultatja fel a nagyszerű kifejezési próbák egész áradatát. Minden szakasz elején a reménykedő bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a fantázia segítségével különböző helyzeteket idéz fel emlékeiből. Először a merengő szemek esti-csillagának friss ámulatából próbál erőt meríteni a megnevezési szándék. A szem sugarához a képzelet a szerelem patakjának képét társítja, a patak pedig a lélek tengerébe folyik. Majd a tekintet szelíd galambja, a tavaszt ébresztő csalogány-hangok zengése, végül az ajkak lángoló rubintköve lesz az a forrás, melynek célja a kifejező képesség fokozása. A negyedik strófában jut el a legmesszebbre a képzelet: a szerelmi csók tüzéből fakadó boldogság nem ismer térbeli és időbeli korlátokat: ez a boldogság a mennyei üdvösséggel azonosul. Az ötödik versszak egy halmozás: azt jelenti, hogy a költő a már elhangzottakat nem tartja elég méltónak és kifejezőnek. A hiábavaló erőfeszítések után megállapodna az egyszerű és igaz "édes szép ifjú hitvesem" megszólításban, de a legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná teszi. A vers így teljesen nyitott marad, s azt tanusítja, hogy a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezéséhez.

Petőfi humora

Petőfi Sándor (1823-1849) Magyarország egyik legismertebb költője. Az emberek inkább tájleíró, szerelmi vagy forradalmi verseiről ismerik, de ezeken kívül más stílusban is alkotott. Költészetére jellemző a népies elemek használata. Lelkiállapotától függően írta verseit: ha szerelmes volt szerelmes verseket írt, ha háború volt forradalmi verseket írt stb. Neki is, mint a többi embernek volt humorérzéke. Ezt komikus műveiben mutatta meg a közönségnek.

A helység kalapácsa c. komikus eposz ezek közül az egyik legismertebb. A mű vidéken játszódik és azt meséli el, hogy lesz szerelmi vallomásból kocsmai verekedés. Már a mű szereplőinek nevei is nevetésre késztetik az embert (Fejenagy- a helység kalapácsa; lágyszívű kántor; amazontermészetű Márta; Harangláb; stb.). A mű 1844. Október 27-én jelent meg és ez jelentős állomás volt a költő életében (ebben az évben adták ki a János vitéz c. elbeszélő költeményét is). A Helység kalapácsa a kocsmai verekedést az eposzok eszközeivel adja elő, a dagályos, modoros konzervatív irodalom plebejus irodalmi kritikáját adja. Stílusötletei, iróniája révén remeklés ez a paródia- a réginek, a letűnőnek kigúnyolása.

Másik nagysikerű munkája a János Vitéz c. elbeszélő költemény, melyben szintén találunk humoros részeket. Ez is az újat, a népiességet emeli magasba, a magyar irodalom egyik legszebb költői elbeszélése. A kalandos útján, népmesei környezetben boldogságáért küzdő parasztlegény végül Tündérországban nyeri el szerelmét, boldogságát: a nép felemelkedésének vágya és reménye fejeződik ki ez úton, melyet valóságos mozzanatok ( a falu, két ifjú szerelme, az embertelen gazda), a népies-parasztkatonás nagyotmondás leleményei (a huszárok fantasztikus útja, János vitéz és a francia király) és ismert mesemotívumok (óriások, boszorkányok, óperenciás tenger, Tündérország) jellemeznek, a költői képzelet egységében. A költőt "pórias" magatartása miatt támadták a kritikusok.

Petőfi nem sok komikus művet alkotott, de azok jól sikerültek. Költészete inkább más irányban teljesedett ki. Rövid élete alatt számos nagysikerű költeményt írt és hagyott ránk a költő.