Arany János

Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán, elszegényedett köznemesi családban. Születésekor anyja, Megyei Sára és apja, Arany György már elég idős. 14 évesen segédtanítói állása van. 16 éves korában beirat-kozik a Debreceni Református Kollégiumba. Csak megszakításokkal tud itt tanulni. Később vándorszínész lesz. Vándorszínész évei alatt ismerkedik meg Shakespeare műveivel és a Bánk Bánnal. Hazatérve apját vakon találja, anyja is nagyon beteg. Letelepedik Nagyszalontán és feleségül veszi Ercsey Júliát. Másodjegyző lesz. 1842-ben Szalontára kerül Szilágyi István, akinek tanácsára Arany elkezdi a műfordításokat (legjelentősebb Shakespeare fordítása a Hamlet). 1845-ben választások ("tisztújítás") vannak. Ennek hatására kezdi írni Az elveszett alkot-mányt, amivel megnyeri a Kisfaludy Társaság pályázatát. 1846-ban újabb pályázatot írnak ki, ahol a főhősnek népi hősnek kell lennie, és a műnek is népiesnek kell lennie. A Toldival ezt a pályázatot is megnyerte. 1848-ban megírja a Toldi estéjét. Világos után állását elveszti,1850-ben Geszten lesz házitanító.1853-1860-ig Nagykőrösön tanári állást kap. 1860 őszétől Pesten él. A Először a Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú című folyóiratot szerkeszti. A Kisfaludy Társaság igazgatója, az Akadémia titkára lesz. Kritikai, elméletírói tevékenységet folytat. A Magyaror-szági irodalomelmélet megtestesítője lesz. Újra belefog a Csaba-trilogiába. 1865-ben meghal Juliska lánya, rajta is elhatalmasodik a betegség. Teljesen összeömlott, tíz évig nem is írt verseket. 1876-ban lemond a főtitkárságáról. Az 1877-es boldog nyarat a Margitszigeten töltötte. Ekkor írta, nem a nyilvánosság számára az Őszikék verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882. október 22-én halt meg Pesten.

Az epikus költő

Arany erősen lírai alkatú költő volt, mégis epikusként indult, és annak is hitte magát. A verses epikához való ra-gaszkodása korszerűtlen volt, mivel már Európa szerte regényben írták a történeteket.

Az elveszett alkotmány (1845)
Az elbeszélő költészet útjára Az elveszett alkotmány című, hét énekből álló, hexameteres vígeposszal lépett. A Kisfaludy Társaság pályázatát ugyan megnyerte vele, de Vörösmarty csak fenntartással nevezi az ő művét a leg-jobbnak. Aranyban élt a kétely, hogy az eposz korszrűsíthető-e. A történet vonalszerűsége értékét vesztette szemé-ben. Ez teszi érthetővé, hogy a műben a történet és az elbeszélés síkját váltogatja. A költő a konzervatívok és a liberálisok hazug, demagóg választási küzdelmét gúnyolja ki. Használja az irónia és az öngúny eszközét is.

Toldi (1846)
Ezzel a művel Arany már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot. Műfaja nagyobb elbeszélő költemény, de nevezhetjük eposz formájú idillnek is. Egységes világképű mű a Toldi. Arany - szavai szerint - Miklósban az a "pórsuhancot" ábrázolja, aki a viszonyok jármát lerázva fölfelé tör: rosszindulatú ármánykodáson, különböző aka-dályokon át eléri célját; a paraszti-jobbágyi sorból értékes tulajdonságai révén felküzdi magát a királyi vitézek közé. Miklós nemcsak eszményi népi hős, a nemzeti jellem példája, hanem a nemzeti egység megtestesítője: nemes is, jobbágy is, olyan földbirtokos arisztokrata, aki a királyi udvarban lebzselő bátyja elnyomása következtében paraszt-ként él és dolgozik. Ez a lenézett, kisemmizett fiú képes csak megmenteni az ország becsületét, ő tudja csak legyőz-ni a magyart gyalázó cseh bajnokot.

A műben fellelhető az irodalmi népiesség, akár Petőfinél.

Petőfi és Arany hasonlósága:

- cél: a nép is olvassa műveiket,
- hangnem: romantika, realizmus,
- nem az egész életművük népies.

A Toldi jellemzői az Elveszett alkotmánnyal szemben:

- folyamatos történetmondás,
- politikai eszmék hirdetői helyett, a szereplők már jellemek,
- népiesség.

Toldi estéje (1848)
A haténekes Toldi estéjét alig pár hónap választja el a Tolditól, hangulata, életszemlélete mégis egészen más. Műfaja: "eposz formájú elégia". Fő kérdése: mi legyen a helyes nemzeti magatartás az új, a modern kultúrával, a haladással szemben? A Toldi estéje konfliktusok sorozata. A hős panasza: a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja csupán a modern szellemben, az új kultúrában. A főhősök itt már nem idealizált alakok.

A rab gólya (1847)
A madár-szimbólum hagyományos költői kép. Arany az allegóriát továbbfejleszti, többértelmű szimbólum lesz belőle.

A szimbólumrendszer jellemzői:

- szabadságtól megfosztott,
- csonka madár,
- beletörődés, lemondás.

Bár az 50-es években a líra veszi át az uralkodó szerepet költészetében, Arany továbbra is ragaszkodott a verses epikához. Jórészt csak töredékek kerültek ki tolla alól, mivel betegsége, kenyérkereső munkája és főleg a szabad-ságharc bukása utáni meghasonlottsága miatt megcsappant munkakedve. Örökre befejezetlen maradt a
Bolond Istók című műve, bár az első (1850) és a második (1873) éneket megírta. Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz, hun trilógia megírása, melynek hőse, Attila, illetve Csaba lett volna. Többször nekikezdett a megírásának, de csak 1863-ban készült el a trilógia első része, a Buda halála.

A nagyidai cigányok (1851)
A szabadságharc miatti önkínzó fájdalom, mely a kétségbeesés legmélyén csak nevetni tud sírás helyett, íratta meg vele ezt a "vígeposzt". A mese alapja egy 16. századi történelmi anekdota: a nagyidai vár csekély számú ma-gyar őrsége a reménytelen helyzetben titokban elvonul a császáriak támadása elől, s a cigányokra bízza vár védel-mét. Ezt a történetet alkalmazza a költő, szatirikus felháborodása és a szabadságharc hibáinak torzító tükörként való ábrázolására. A nagyidai cigányok fogadtatása rendkívül ellenséges volt: azzal vádolták Aranyt, hogy beszeny-nyezte a szabadságharc dicső emlékét.

A lírikus költő

Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki. Művészetében a líra vette át az uralkodó szerepet, pedig nem akart lírikus lenni. "Lírai sóhajainak" forrása a nemzeti katasztrófa, Petőfi el-vesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.

Letészem a lantot (1850)
A vers abból az elhatározásból született - sajátos ellentmondásként - , hogy abbahagyja a versírást. A költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, a nemzeti és személyes válság: a ka-tasztrófaélmény. Két korszakot állít egymással szembe: a céltalan jelent és az éltető múltat. Az érzelmi kettősség-nek megfelelően a hangnem is összetett: elégikus és ódai. Ez az ellentmondás a költő belső küzdelmét tükrözi. A múlt állandóan szembesül a jelennel.

Kertben (1851)
Nagyszalontán írta 1851 elején, s valóság a kert is, mely a költő házához tartozott. Az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása ez a vers. A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangu-latot áraszt.

Visszatekintés (1852)
A személyes válság költeménye ez. Nagykőrösön írta 1852 októberében. Arany ekkor még csak 35 éves, mégis letargikusan számvetést készít. Olyan önironikus elégia ez a vers, melyben sorsát, egész életét kudarcként tünteti fel. Azt vizsgálja elsősorban tudott-e élni a felkínált lehetőségekkel. A szövegben az értékbőséget és értékszegény-séget jelölő motívumokból álló ellentétpárok töltik be a formaszervező elv szerepét. A vers a tehetetlenség állapotát is kifejezi. A költő végül csak az utolsó reményben, a szerelemben találhat megnyugvást.

A lejtőn (1852-57)
Ebből az elégiából hiányzik a vigasztaló befejezés: egységes hangnemű, szigorúan szerkesztett remekmű ez. A vershelyzet, az ihlet forrása: a múlton csendesen tűnődő, merengő lelkiállapot. A vers kezdetén visszaszáll a múltba a az emlékezet. A jelenből visszatekintve a múlt derültnek látszik, bár ezek az évek is tele voltak panasszal. Mégis, a komor múlt hordozott olyan értékeket, melyek hiányoznak a jelenből.

Az örök zsidó (1860)
Első nagy lírai korszakát, az 50-es éveket lezáró nagy műve ez a költemény. A vers a lírai elégia és az epikus ballada ötvözete, balladás hangú drámai monológnak is szokták mondani. Az író egy költött személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kétségeit, kínzó gondolatait: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek.

Nagykőrösi balladák

A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szint-re. Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, de e műfajon belüli verstípusait csak a nagykőrösi években emelte magas színvonalra. Ezeknek a műveknek megkülönböztető jele a tudatos kompozíció és a gondos szerkesztés (kompozíció: az alkotó, céljainak megfelelően, úgy rendezi a nyelvi elemeket és kifejezőeszközöket, hogy azok egyenlő egésszé álljanak össze).

A románc és a ballada:

Alkatához közelebb állt a szűkebb értelemben vett ballada, melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg, mint a románc, melyet a latin népek költészetéből és a németektől ismert. Arany írt románcokat is, de balladái sok-kal nagyobb esztétikai értéket képviselnek

A románc jellemzői:

- a történetet lassan, folyamatosan mondja el,
- gyakran kiegészíti leírásokkal.

A ballada jellemzői:

- szaggatott elbeszélés,
- tragikusság,
- időbeli-térbeli váltások,
- párbeszédek.

Arany balladatípusai:

1.) Egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó ballada (közel áll a románchoz),

Pl.: A varró leányok (1847) - nem nagykőrösi! , Az egri leány (1853) , Zács Klára (1855) - nagykőrösi balladák , Walesi bárdok (1856) /

2.) Többszólamú, vonalszerűen előrehaladó,

Pl.: V. László (1853) , Szondi két apródja (1856) ,

3.) Egyszólamú, körkörös szerkezetű, lélektani balladák (egyén sorsáról szólnak).

Pl.: Ágnes asszony (1853)

Arany történelmi balladái:

Arany történelmi balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. Az V. László végszavaival ("De visszajő a rab...!) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszújának ke-gyetlenségét is fölidézte, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztet, hogy magyar költő nem dicsőítheti Ferencz Józsefet, aki felelős a Világos utáni véres megtorlásért.

Zács Klára:
Előrehaladó történetmondás térbeli váltásokkal. A történet kihagyásos, szaggatott. Az utolsó versszak epilógus a balladához, ez a XIV. századra vagy a költő saját korára is tartalmaz utalást.

A walesi bárdok:
Aranyt felkérték a vers megírására, Ferencz József üdvözlésére. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő is-métlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt a két szint között is. A tetőpontot, a feszültséget azonban nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére.

V. László:
Különböző helyeken egyidőben játszódó eseményeket olvashatunk. Jellemző a balladai homály és a párbeszédek. A mű végén reménykedés: "visszajő a rab..!".

Szondi két apródja:
Ebben a versben nem a bűn és bűnhődés kérdéskörét boncolgatja a költő, hanem a hősi helytállás nagyszerűség-ét mutatja fel a fegyveres harcban (Szondi), s a bukásban a költők (apródok) erkölcsi felelőségét, a hazához való rendületlen hűségét. Maga a versforma, mint a költemény egésze is, zaklatott menetű, nyugtalanítóan váltakozó ritmusú.

Ágnes asszony:
Körkörös szerkezet: a kezdőhelyzet a vers végén visszatér, megismétlődik.

Szerkezeti egységek:
 
1.) 1-4 vsz. : mosás, emberek kérdezősködése - rövid idő,
2.) 5-15 vsz. : börtön, tárgyalás - rövid tárgyalás, hosszú börtön,
3.) 16-22 vsz.: újra mosás - hosszú idő.

Őszikék
Arany ezeket a verseit a nyilvánosságtól elhúzódva, a maga kedvére írta. Ezek a költemények mások, mint ami-lyeneket a kor szélesebb körű irodalmi közvéleménye várt tőle. Nem csatlakoztak ezek semmiféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzőjük nem kívánja vállalni bennük a "nemzeti költő" szerepét. Csupán az "ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekből. Műfajai a régi-ek (balladák, életképek, dalok stb.), de az igazán új az elrejtőzés által lehetővé tett őszinteség és szabadság.

Epilógus (1877)
Arany ugyan megírásakor "végszó"-nak szánta, mégsem az , gazdag termés következett még utána. Ennyi sze-mélyes, sőt titkolt érzés és mondanivaló ilyen közvetlenül még soha nem szólalt meg költészetében.

A vers szerkezeti tagolódását egyértelműen kijelöli a költő:

1.) 1-5 vsz. : múlt - idilli képsor, elfojtott indulatok,
2.) 6-10 vsz. : a múlthoz kötött jelen - kétely,
3.) 11-15 vsz.: a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövő: kétségbeesett, remény nélküli lemon-dás, a költő léthelyzete: "rab madár".

Mindvégig (1877)
Itt már a halál közelléte indokolja a számvetést. A beszélő önmegszólításhoz folyamodik. Személyisége válságba jutott: ezt saját énjének megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó költő feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszélő távlatból szemléli önmagát.

Az őszikék balladái:

Az őszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Költőjük - csak művészi célokat követve - főleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja a koráb-bi témáját is, a bűn és bűnhődés kérdéskörét.

Vörös Rébék (1877)
A ballada falusi története is a reális valóságot keveri babonás elemekkel, naiv látomásokkal. A címszereplő, Vö-rös Rébék démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejtető elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának. Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátánűző "Hess, madár!". A vers szimbolikája értel-mében az ártó Gonosz halhatatlan, a védekezés ellene reménytelen.