Vörösmarty Mihály

1800. december 1-én született a Fejér megyei Pusztanyéken, köznemesi családból. Apja gazdatiszt volt. 1811-ig otthon tanult, azontúl a ciszterciek székesfehérvári, majd 1816-ban a kegyesrendiek pesti gimnáziumában. 1817-ben apja meghalt. Az özvegy kilenc gyerekkel maradt egyedül. Vörösmarty a család eltartására nevelőséget vállalt a Perczel családnál. 1817 őszén beiratkozott a pesti egyetemre.

1820-ban a Perczel család Tolna megyében fekvő, börzsönyi birtokára költözött, s magánúton folytatta jogi tanulmányait. 1822 őszén lemondott állásáról, s Görbőre ment Tolna megye alispánjához, hogy megszerezze jogi gyakorlatát. Ennek befejeztével átvette a Perczel fiúk nevelését, velük Pestre ment, s felesküdött a királyi táblához. A reformkor szellemében nevelte tanítványait (Perczel Mór később a forradalom jelentős alakja s honvéd tábornok lett). A költő beleszeretett tanítványai nővérébe, Perczel Etelkába. Érzelmeit nem vallotta meg, mert társadalmi helyzetük annyira különbözött, hogy Vörösmarty nem kérhette meg az előkelő lány kezét.

A versírással kora ifjúságától foglalkozó Vörösmarty 1825-ben országos hírre tett szert Zalán futása c. költeményével. Költői tervei visszariasztották az ügyvédi pályától. 1826-ban megvált állásától, de tapasztalnia kellett, hogy Magyarországon még nehéz megélni az irodalomból. Folyóiratot szerkesztett, műfordításokat készített, bírálatokat írt, az 1837-ben megnyitott pesti állandó magyar színházat darabbal látta el - tehát olyan feladatokat vállalt, melyet nyűgnek érzett, s joggal, hiszen tehetsége révén más tevékenysége volt hivatva. Anyagi nehézségei miatt későn nősült: 1843-ban vette feleségül Csajághy Laurát.

Az 1848-as forradalom előkészítésében nem vett részt közvetlenül, de ügyével azonosította magát, a szabadságharc bukása pedig összetörte lelkét. Bujdosni kényszerült. Miután kegyelmet kap, gazdálkodásba fog a Fejér megyei Baracska községben, majd szülőfalujában. Szűkösen él, kedélye levert, s a betegség hamarosan leveszi lábáról. Emiatt kénytelen Pestre költözni. Itt hal meg 1855. november 19-én. Temetése az önkényuralom elleni tüntetéssé válik: húszezren jelennek meg a sírjánál.

Életművében világosan megkülönböztethető a szövegeknek két csoportja. Fejlődésének irányáról a rövidebb versek adnak fogalmat, hosszabb alkotásai viszont sajátos kérdéseket vetnek fel.

HOSSZABB MŰVEI
 

Zalán futása
Mint a nagy romantikusok, Vörösmarty is lírai alkat volt. a közvélemény szavának engedve megoldott tehetségének nem teljesen megfelelő feladatokat, de a hajlamaitól távolabb eső műfajokat is lírai hangnemnek rendelte alá. Képzelete azt tette lehetővé, hogy hirtelen megvilágosodásszerű látomásokban érzékelje a világot, mintsem, mint folytonosságot. Nyelvteremtő ereje lelkiállapotoknak: elégikus tűnődésnek vagy belső megrázkódtatásnak a kifejezésében talált magára.

A Zalán futása (1825), tíz énekből álló költemény. Műfaja eposz (lírai túlsúllyal), hexameterben íródott s hangneme elégikus. Bár honfoglalási eposzt vártak tőle, ő elégikus töredékek laza füzérét adta. A mű részletei egyértelműen nagy költőre vallanak. A cím is

jellemző: Vörösmarty Zalán futását énekli meg, s nem Árpád diadalát. A költeményben az "enyészet" a kulcsszó. Nem a harc felemelő, hanem a halál rettenetes voltára esik a hangsúly:

"Bús lábok, valamerre tapod, holt testeken áll meg,
Melyek alutt vérrel feketedve, kihűlve hevernek.
Lassu hideg szellő játszik huzakodva hajokkal,
Némult ajkaikon besivít, és (hallani szörnyű!)
Tompa sohajtásként jő vissza halálos özönnel."

Vörösmarty valósággal szerelmes a halál gondolataiba. Nem a magyarok honfoglalását állítja a középpontba, hanem a veszteseknek a magyarok erejétől függetlenül végbemenő belső széthullását. Nem Árpád a főszereplő, hanem Zalán, akit saját tehetetlenségének súlya ver le. Zalán táborának jellemzése nagy vonalaiban megegyezik azzal, amit a beszélő a maga koráról mond, így Árpád és Zalán népének szembeállítását úgy is felfoghatjuk, mint a múlt és a jelen magyarjainak összehasonlítását. A mű világképének elégikus jellegét erősíti, hogy Vörösmarty a démoni erőket független hatalomként ábrázolja, s így egyáltalán nem bizonyos, hogy a világban összhang érvényesül.

A nemzeti elkötelezettség Vörösmartynál sohasem a világtörténet rovására érvényesült, mivel az egyén, a nemzet és az emberiség sorsát ő egyszerre, ugyanabban a kozmikus távlatban szemlélte. A Zalán futásában ábrázolt idő egyszerre értelmezhető az egyes szám első személlyel jelölt, látszólag elbeszélő, valójában lírai én egyéni, léttörténetének; a nemzeti történelemnek és a kozmikus változásoknak szintjén.

Tündérvölgy
A Zalán megírása után Vörösmarty belátta, hogy romantikus költő nem írhat eposzt. A Tündérvölgy (1825) költője nem próbálkozik a hagyományban őrzött események elmondásával, hanem a szöveg egymást érvénytelenítő részletekből áll. A csodás elem a műben központi jelentőségű. A beszélő úgy érzi, hogy lényegében különbözik a többi embertől. Látnok szerepet tulajdonít magának, érzelmei sokkal hevesebbek, mint a környezetében élőké. A mindennapi létben az ember a körülmények kiszolgáltatottja, a látomás viszont nem ismer idő- s térbeli határokat. A csoda, az Istentől függetlenített emberi személyiség belső mélységeit jelképezi. A műben Vörösmarty a középütt álló magányos fa ősi szimbólumához folyamodik, s vele jelöli meseszerűnek világát.

A Délsziget (1826) c. költeményben hosszabb s összefüggőbb a meseszerű eseménysor, de új szerepet kap: példázat jellegűvé válik. Értéktelítődéssel kezdődik: Hadadúr megtalálja a költészetet, rajta keresztül Szüdelit, akinek személyében a boldogság kék virágcserepe látható. A lány eltűnik, s a fiú Halálfival találja szemben magát. Hosszú küzdelemben sikerül legyőznie, s ekkor újra övé a lány. A II. ének az értéktelítettség helyébe értékhiányt állít: Hadadúr és Szüdeli között kettéválik a sziget. Partra vetődése után a fiú sivatagban találja magát, s most a Halállal találkozik. Itt vége a költeménynek, s ez bizonyítja, hogy Vörösmarty számára nem az eseménysor lezárása, hanem lét- s lélekállapotok kifejezése az elsődleges cél. (Más romantikusok ugyanezért hagyták félbe elbeszélő műveiket: a történet bonyolítása csak másodlagosan érdekelte őket.)

A mű az egyénről szól: azt ábrázolja, hogy az egyén miként jut közelebb a kiüresedéshez. Néhány részlet már jelzi, hogy a költőt foglalkoztatja a történelem értelmezése.

A történelmi példázatot Vörösmarty két alkotásában, a Csongor és Tündében és a Romban vitte megvalósításra.Mindkettő 1830-ban jelent meg.

Csongor és Tünde
A Csongor és Tünde az egyetlen maradandó értékű mű, melyet Vörösmarty a drámai költészet terén hozott létre. (Korábban előadhatatlan drámai költeményeket, később végzetdrámákat írt. Az előbbiek megalkotásakor Shakespeare nyelvének gazdagsága igézte meg, az utóbbiakat a francia romantika képviselőinek ösztönzésére készítette.) A mű nem középút, hanem mesejáték, kísérlet olyan műfaj teremtésére, melyben a romantikus alkotói képzelet tevékenysége nemcsak a verses szöveg megformálásában, hanem a színpad átalakításában is érvényre jut. (A kimondott szó, a színész játék, a rendezési utasítások egységes szimbolikus jelrendszer részei.) Műfaja: dráma, mely 5 felvonásból áll (klasszicista jellegzetesség), de filozófiai költeményként is értelmezhető.

A felvilágosodás bizonyos képviselői úgy helyeselték a haladást, hogy eltekintettek az ellentmondásaitól. Ezért szükségessé vált, hogy a romantikusok újra feltegyék a felvilágosodás által megválaszolt kérdéseket. Első lépésben arra jutottak, hogy a civilizált ember már nem érti a természetet; a természet kivetette magéból az embert, aki eltávolodott eredeti környezetétől. Nálunk legkorábban Széchenyi tette magáévá ezt. 1815. január 8-án írta naplójába: "A kultúra a természet egyetlen ellensége, a halál legnagyobb tökélye." A következtetést már Vörösmarty vonta le, kétségbe vonva a történelem célszerűségét. Csongor ígéretet kap, hogy célját eléri, ha a középső utat választja, csakhogy a kereszteződéshez érve minden út középsőnek látszik. Mikor pedig szembe kerül a vándorokkal, beszédjük és saját tapasztalatai alapján arra az eredményre jut, hogy:

"Elérhetetlen vágy az emberé,
(...)
Koldús a gazdagság, a hatalom
Leszállt fokáról, hamvadott üszök
A tudománynak napszövétneke."

A műben rokon értelmek sorára lebontott ellentétek sora irányítja az eseményeket. A mű elején ábrázolt értékbőség értékhiányba vált át: a verőfényes délből kietlen éj lesz, a tündérfát megkopasztják, a beteljesülésről szóló álmot a halál álma követi. A mélypont az Ej monológja, mely szerint a világ útja visszatér a kiindulóponthoz, a semmihez. A szöveg legvége értékgyarapodást ábrázol: a vágy teljesül.

A Csongor és Tünde Gyergyai Albert Árgirus historiája c., 1600 körül keletkezett verses műve nyomán készült, de a széphistórián kívül más műfajjal is tart rokonságot (középkori misztériumjátékok, népmesei elemek). Történése s szereplői emlékeztetnek a varázsmesére és a középkori színművekre. Csongor nem egyénített jellem. Célja igen általános: a boldogságot keresi.

Először külső boldogságra gondol, de a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós sorsából megtudja, hogy sem a vagyon, sem a hatalom, sem az ismeret nem teremti meg a fő emberi értékeket. A II. felvonásban levonja a következtetést: "utazóim útra nem vezetnek".

Miféle más magatartásformák állnak előtte lehetőségként? Ledér és Balga test, ill. a célt nem ismerő létnek, a kútból kilépő lány a csak képzeleti kielégülésnek töredékes voltára emlékezteti. Csongornak meg kell értenie: célját külső helyváltoztatással nem érheti el. A műben három szerelemfelfogás van jelen: Ilma és Balga gyakorlatias, Ledér és Balga célját és tárgyát nem ismerő, Csongor és Tünde légies, ideális szerelme. Csongor és Tünde csak romantikus képekben beszélnek, légiesek, patetikusak; cselekvésképtelenek. A cselekvés irányítói Balga és Ilma (Miríggyel, a boszorkánnyal szemben).

A mesejáték egymásra épülő szentekként ábrázolja a létet. Az ördögfiak groteszk világától távol áll a Tündét körülvevő anyagtalan világ. Vörösmarty nyelvi leleménye bontakozik ki a hangnemek megszólaltatásában. A történés alárendelődik a célt jelentő fény és a semmit megjelenítő éj szimbólumának, s így kozmikus távlatot kap. Csongor csak saját lelkében találhatja meg létének értelmét. Tünde az ő kertjében ültet csodafát, melynek gyümölcse csak Csongor (az evilági kiábrándult vándor) és Tünde (a tündér) találkozásakor tud beérni. Önmagában mind a való, mind pedig az álom világa csonka, mindegyik csak a másikkal való kölcsönhatásban képes beteljesíteni magát.

Vörösmarty a csodában a lélek, a belső történés jelképét látja. A semmit a lélek gazdagságával tudja elkerülni. A kert Vörösmarty más szövegeiben is a lélek képeként szerepel. Arra a felismerésre jutott, hogy a bel- és külvilág, én és nem-én, képzelt és valóságos nem könnyen választható szét egymástól, agyik sem állhat meg a maga lábán a másik nélkül.

A Rom (1830)
Az álom A Rom boldogságkereső példázatában is szerepet játszik. Itt is megjósolja a bekövetkezendőt. Romisten három álmát teljesíti a vándornak, de a vándort az élet teljessége iránt érzett igénye arra készteti, hogy elhagyja a boldog családi kört, melyet harmadik álma után kapott meg. Vörösmartynál az egyén létét annyira meghatározza a történelem, hogy elképzelhetetlen a visszavonulás a bensőséges világba. Az én nem feledkezhet meg a nem-énről. A vándornak akkor is tovább kell vándorolnia, ha álma teljesültekor nem érzett csalódást. Útja során végveszélybe került néppel találkozik. Segíteni szeretne rajta.

E negyedik álom tragikusnak mutatja a történelmet egy nemzet szemszögéből. E tragikumnak két tényező adja meg a különösségét: egyrészt a tény, hogy olyan áldozat kelt tragikus hatást, melynek értelmét nem lehet belátni, másrészt az irónia, mellyel a költő a tragikumot elegyíti. A Rom körkörös szerkezetű.

LÍRÁJA A HÚSZAS ÉVEKBEN

A kisebb költemények hosszabb alkotói fejlődésről adnak számot, amelynek során Vörösmarty különböző verstípusokban hozott létre műveket.

1816-ban kezdett verselni. Gyorsan sajátította el a XVIII. sz. versszerkezeteit (a csúfoló epigrammától az állatmeséig, az episztolától a pásztorelégiáig, a zárlatban megfejtett allegóriától a tanító versig). Nyelvének önállósodása: az örökölt verstípusokat elemeikre bontotta, s az alkotórészeket külön-külön alakította át. Így fejlesztette ki a mitologizált helyzetdal műfajából az elképzelt személy magánbeszédét, a túlfogalmazás pátoszából eredő fennkölt stílust. Költői nyelvét a maga teremtette mitológia határozta meg.

A mitologizálás a személyes élmény tárgyiasítására szolgált. Perczel Etelka érzett vonzódását áttétellel fejezte ki. A hun-magyar mondakör egyik alakjának, Csabának helyébe képzelve magát álmainak szereplőjéhez,
Helvilához (1222-23) intézte sorait. Egyszerre foglalkoztatta a vers zenéje és a képalkotás. Helvila halálán (1826) c. versében megfigyelhető, hogy a költészetében gyakori álom-halál azonosításnak kettős alapja van: a költő egyszerre állítja a két szó jelentésének és hangalakjának azonosságát:

"Álom, álom édes álom!
Altass engem, légy halálom!"
 

Vörösmarty sokáig inkább részletekben, mint egész versekben remekelt.
A Kis gyermek halálára (1824) c. versben az ismétléses sorok dallama és egy-egy eredeti metafora a verset az elégia szintjére emeli, a zárlat tanító hangvétele azonban már nem elégíti ki a megemelt követelményt.

Vörösmartynál az események elbeszélése ürügy összefüggő metaforikus szerkezet megteremtésére.
A Földi menny (1825) felütése jellegzetesen mutatja a romantikus költő igényét a lét egészének értelmezésére. Szerkezetileg azonban nem több megszokott kifordításánál: a tanulság a példázat elején szerepel, s így megkérdőjelezi önmaga érvényességét.

A húszas években Vörösmarty még kísérletező művész. Bizonyítékai ennek az ekkor írt románcok. Vörösmarty nem volt drámai hajlamú költő, a románcot viszont annál közelebb érezte magához. Lírai beállítottsága miatt nem próbálkozott ellentétes nézőpontok ütköztetésével, a
Szilágyi és Hajmási (1828) c. művében a beszélő a menekülő két magyar vitéz sorsát Szilágyinak, a török leány szerelmének a nézőpontjából értékeli.

LÍRÁJA A HARMINCAS ÉVEKBEN

Vörösmarty Szép Ilonka (1833)
c. versében összegezte románcos költészetének fő sajátosságait. Ez a mű is három tagból áll, s a részek történését időköz választja el egymástól. A szöveg mégis a folytonosság benyomását kelti, mivel a történetmondó nem a lényeges mozzanatok említését mellőzi. A beszélő a két szélső rész stilizálásával hívja fel a figyelmet önmagára (a vers felütésének feszültségét párhuzam, majd ellentét követi, a zárlat pedig második személyű általános alany segítségével fordul az olvasóhoz, majd metaforákkal és állóképekkel rekeszti be a költeményt).

A románc a költő korai költészetében a legsikeresebben megvalósított verstípus. A fiatal költőből nem hiányzott a könnyed humor iránti érzék. Ismétlésekkel törekedett humoros hatás elérésére. A Laboda kedve (1829) szójátékkal jelöli a részeg ember viselkedésének groteszk humorát:

"Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda."
 

A harmincas évektől több a tragikus elem Vörösmarty világképében. A kérő (1831) rossz lehetőségek közötti kényszerű választásra tesz utalást:

"Megbánod, ha leszakasztod,
Megbánod, ha nem szakasztod:
Mindenképen veszedelem,
Másnak, magadnak gyötrelem."
 

Az ugyanebben az évben írt a Szív és a Bús kert értékcsökkenéssel, halálba vezető folyamatként ábrázolja az életet. Ezek a költemények jól mutatják, milyen messzire távolodott a kiindulópontul szolgáló versszerkezetektől. A klasszicizmustól örökölt sírvers epigrammatikus tanítása már teljesen hiányzik belőlük.

Szózat, Késő vágy, A Guttenberg-albumba
A harmincas években a költő két szinten ábrázolt értékveszteséget az emberi életben: a nemzeti s az egyéni lét szintjén. E kétféle veszteséget minőségileg különbözőnek mutatta. A Szózatban (1836) nem belső rothadás végez a magyarsággal, hanem külső ellenség. A Késő vágy (1839) ezzel szemben belső kiüresedést tulajdonít az egyénnek.

Szózat
Felütését a költő már 1835-ben papírra vetette, de ekkor még ilyenformán:

"Hazádhoz, mint szemedhez,
Tarts híven óh magyar."
 

A ma ismert szöveg 1836-ban keletkezett s 1837 elején jelent meg, az Aurora c. zsebkönyvben.

Megírása idején a magyar szabadelvű mozgalom sorsa eldöntetlennek látszott. Az 1832-ben megnyílt országgyűlésen az ellenzék kezdeti sikerei után ellenállásba ütközött. 1834-ben Szatmár megyében a maradiak kerekedtek felül, s így Kölcseynek le kellett mondania. 1833-ban feloszlatták az erdélyi országgyűlést, s perbe fogatták Wesselényi Miklós bárót (aki Magyarországon, Erdélyben a szabadelvű ellenzék vezére volt). A Szózat fokozásos érvelésének tetőpontja, a X-XII. szakaszban kifejezett vagylagosság e vészjósló jelekkel is terhes közhangulat kifejezése. Megjelenésekor különös időszerűséggel ruházták fel a legújabb események: 1836 májusában feloszlatták a pozsonyi országgyűlést, letartóztatták Kossuthot.

A jambikus lejtésű szöveg címe a közösségi óda magasztos beszédhelyzetét jelöli meg. Az időszerű jelentést Vörösmarty retorikai művészettel emeli az általánosítás szintjére. Ezzel is magyarázható, hogy a Szózat a magyarság számára a hazafiság egyik fő letéteményesévé vált. 1843-ban a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett a megzenésítésére. Ezt Egressy Béni (1814 - 1851) nyerte el. (Ő népies műdal-stílusban a mű dallamát.)

A költemény szerkezeti rokonságot mutat a Himnusszal. Vörösmartyt is annak lehetősége foglalkoztatja, vajon a magyarság évszázados szenvedéseivel nem váltotta-e meg a sorsát. A második és az utolsó versszak megegyezik, az utolsó előtti az első négy sor változata. Ebben különösen a szórendcserés ismétlés hatásos. Az ige a sor és a mondat élére kerül, ezért a hanglejtés megváltozik, a határozó helyett a felszólító igére esik a fő hangsúly, s így az ismétlés fokozás benyomását kelti.

A kétszer két versszak keretként veszi közre a vers többi részét. A III-IV. és V. versszak párhuzamos mondatokból álló fokozással idézi fel a magyarság múltját. Az utánuk következő két szakasz ellentétként fogalmazza meg a jelent. A beszélő a nemzet hangjaként szól, majd vagylagosságként jellemzi a jövőt. Tizenkét sor (VIII-IX-X. versszak) jövendöl aranykort, nyolc (XI-XI versszak) nemzethalált. Nem csak a sorrend okozza, hogy különös hangsúly tevődik ez utóbbi lehetőségre, hanem az is, hogy a "jobb kor" lehetőségével foglalkozó szakaszok közül az első kettő tagadólagos: annak a képtelenségét hangsúlyozza, hogy a korábbi szenvedések hiábavalók legyenek, ne szerezzék meg a jogot boldogabb jövőre.

"Nagy szerű" halálon Vörösmarty eredetileg csak "országos halált" értett, de már Széchenyi azt gondolta, hogy a "magasztos"-sal egyértelmű. A XII. versszak látomása a világtörténelem távlatait idézi fel, s e fennköltség a megelőző versszakot is átminősíti.

1849 után a "nagyszerű halál" látomása különösen időszerűvé vált. Gyula Pál így ír Vörösmarty életrajza (1866) c könyvében: "Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült (...). A költő ilyenkor ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, (...) nem ilyen halált értett."

Vörösmarty a legnagyobb metaforateremtő költők egyike. Nemcsak a jelentéstani jellegű szóképeket, hanem a szóalakzatokat is fölényesen tudta kezelni. Nemcsak a Szózat bizonyítja ezt, hanem a Késői vágy is, mely az egyéni létről ad értelmezést.

Késői vágy
E költeményben az életlehetőségek beszűkülésével a vágyak fokozódása áll szemben, az öregedést úgy tünteti fel, mint ábránd és valóság távolodását. A beszélő egy értékgazdag, s egy értékszegény léthelyzetet állít szembe. A kívánt világot a múltba helyezi, míg az elszenvedettet a jelennel azonosítja; tehát elégikusan értelmezi az életet. A két állapot egymásutánját visszafordíthatatlannak, a jövőt kilátástalannak tünteti fel, s így az elégikus világkép tragikus is lesz egyben. A két szembeállított állapot annyira ellentéte egymásnak, hogy a vers alanya elveszti állandóságát, szakadás áll be folytonosságában. A múltba vetített és a jelenben már csak lemondva vágyott teljes élethez, az egységes személyiséghez képest a jelenben a szív és az ész különvált, a személyiség megcsonkult. Az értékleépülésnek életrajzi vonatkozása is van. A mű írásakor a költő szerelme Perczel Etelka iránt csak emlék. A költő 39 éves és már súlyos betegségben szenved, amely élete végén elméjét is elborítja.

A vágyott és a tényleges léthelyzet ellentétét a költő egymásra helyezett, ám egymástól eltérő nyelvi szerkezetekbe fordítja át, amelyekkel egyszerre hangsúlyozza versének zártságát és nyitottságát, szimmetriáját és aszimmetriáját, önmagába visszatérő és előrehaladó jellegét. E különbözőségekből származik a költemény művészi hatása.

A vers első két harmadában a kicsengés nyelve újszerűbb, s a nyitottság benyomását idézi elő. Ugyanez áll a rím és az átkötés használatára. Az első 12 sor rímei egy kivételével mind két szótagból állnak, az utolsó nyolc sorban viszont a rím csak egyszótagos (egy kivétellel). A szöveg első 22 sorában a sor és a mondattani egység vége egybeesik, az utolsó nyolc sorban viszont állandósul az átkötés. Még élénkebben kelti fel a nyitottság érzetét, hogy a 23 sortól a páros rímet a keresztrím váltja fel. (A romantika sajátossága ez. A klasszicista versírók a fordítottját kedvelték: a verszárlat hangsúlyozására az utolsó sorokban zártabb, egyszerűbb rímre tértek át.)

A Késői vágy három részre tagolódik. A költő a beszűkült lelkiállapot megjelenítésével kezdi versét, ezt követi a teljes élet vágyáról szóló rész, míg a lehanyatló mozdulatra emlékeztető sor ("Hiába, hasztalan!") visszavezet a kiindulóponthoz. A mondatszerkesztés is körkörös visszatérést mutat: a hosszú mondatos szerkezet folytonosságát megszakítja az egysoros mondat, majd a hétsoros zárómondat a folyamatosság újrafelvételeként hat. A szimmetriát kiemeli, hogy a szöveg hangsúlyozza a középső rész ellentétét sz első és a harmadik résszel (De...,Hiába...). Ezt az önmagába visszatérő hármas tagozódást ellenpontozzák az előrehaladó folyamat szerkezetei, és a zártság is a nyíltsággal kerül feszültségbe. A mű első része a beszélő én állapotát írja le. A középső részben jelenik meg a megszólított, aki a beszélő énjével nem kerülhet emberi kapcsolatba, és aki a Késő vágy énje számára már harmadik személlyé vált. A belső szegényedést a vers folyamatként ábrázolja. Az első két rész felsorolásai minősítést hoznak létre, mely a harmadik rész állításának alapjául szolgál.

Vörösmarty a magyar költői mondattan legnagyobb mesteri közé tartozott. A Guttenberg-albumba (1839) írt szövegben a fokozásos párhuzamosságok a prófétáló beszédhelyzet retorikus pátoszát teremtik meg. (A Liszt Ferenchez (1840) intézett költeményben az ódai fennköltség hangnemét, a Keserű pohárban (1843) a bordal beszédhelyzetét hozza létre.)

A Guttenberg-albumba
Az epigramma a klasszicisták kedvelt műfajai közé tartozott. A Guttenberg-albumba alkalmi bejegyzésnek készült, de a körmondat és a jövő látomása feledteti a szöveg eredeti rendeletetését. A külső körülményt a költő belső élmény kifejezésére használja fel.

A jóslat előfölvetése, hogy a jövő különbözni fog a jelentől, Vörösmarty késleltetett főmondat okozta feszültséggel juttatja kifejezésre látomásának feltételességét. E feltételesség óhaj, sőt felhívás.

Az első két sor a felvilágosodás követelményeinek teljesítését sürgeti. Az emberélet tisztelete arra enged következtetni, hogy a vers beszélője nem forradalomként, hanem lassú, békés fejlődésként képzeli el a társadalom átalakulását. Nem vagyonegyenlőséget hirdet, hanem a közösség összes tagjának erkölcsi felemelkedését.

Szabadelvűség az az eszmerendszer, amelynek meg lehet feleltetni az epigramma világképét. Vörösmarty is különböző társadalmi osztályok érdekeinek összeegyeztetésében látta a célt. A 7-8. sorból kiviláglik, hogy szabadelvűségére hatással volt romantikája: az emberi érzelmeknek az értelmet átlényegítő szerepet tulajdonított. Vörösmarty a romantikának nem olyan képviselői közé tartozott, akik kizárólag a nemzeti lét keretin belül képzelték el a változásokat. Ellenkezőleg: az emberi vágyak elérése csakis világtörténelmi folyamat függvényeként lehetséges.

A Szózat szélesebb háttérhez viszonyította a magyarság sorsát, A Guttenberg-albumba már a "föld népségének" közmegegyezésével foglalkozott, s a következő évek két jelentős verse is az emberi lét egyetemes kérdéseire keresett választ.

A NEGYVENES ÉVEK VERSEI
Gondolatok a könyvtárban, Az emberek

A negyvenes évek közepétől Vörösmartyt szinte kizárólag a történelem egészének értelmezése foglalkoztatta.

Gondolatok a könyvtárban (1844)
A mű záradéka pozitív értéket mutat fel: a küzdésre hivatkozik. Ezután a vers még egy pozitív értéket megnevez, a küzdés lehetséges eredményét, ami kizárólag a nemzeti létre vonatkozik. A vers korábbi része a világtörténelem egészének a célját vonta kétségbe. A szövegnek csak befejezése van, megoldása nincs, s a megoldás hiánya nem csorbítja a költemény szerves egységét.

A vers felütésének első sora hasonlít a pokol kapuján lévő felirathoz (Dante: Divina commedia). A vers filozofikus költemény, amely hat részre tagolódik.

Az I. szakasz "az emberiségnek elhányt rongyai"-ként jeleníti meg a könyveket. A mű kulcsszava: "rongy". Majd általános tanulság leírása következik. Ezután a társadalmi igazságtalanság képeiben az utilitarizmus, a haszonelvűség gondolatai jelennek meg.

A II. szakasz "Miért e lom?" kérdéssel kezdődik, ahol a "lom" az irodalom, szépirodalom szót jelenti. Ezután az irodalmat szellemi tartalomra (erkölcs, törvény-igazság) és anyagi megjelenésre (a valós élet, melyből az irodalom és a könyv merítkezik) bontja,s ezek között ellentétet fedez fel, hiszen a szellemi tartalom ellentmond a valós életnek (az anyagi megjelenésnek).

A III. szakaszban a rongy = könyv(tár) azonosítás után a könyvek és az irodalom hasznára kérdez rá. Erre a válasz: keserű, ironikus tagadás. Hasznosság szempontjából nincs értéke, értelme az irodalomnak, a könyveknek.

A IV. szakaszban az eddigi kultúra elpusztításának kérdése merül fel. A művek (az irodalom) szellemi tartalma értékes, de a társadalom nem tudja felhasználni. Ha elpusztítjuk a műveket, akkor érték tűnik el. Ha elégetjük a könyvet, akkor elpusztítjuk az egyetlen jót is, ami azonban nem hasznos.

Az V. szakasz már kétségbeesetten tagadja meg a mű eddigi logikáját. Az állam ideájaként Amerikát említi, de ez magában hordozza a feszültséget, hiszen a feketéket ott is gyűlölik.

A VI. szakaszban Vörösmarty a "mégis fáradozni kell" gondolatmenetét jeleníti meg, mely szerint a jövőben talán eljön az igazság és a szeretet. Ez a társadalmi egyenlőség utópisztikus jelképeként jelenik meg. Az embernek ezért kell küzdeni, ezt kell létrehoznia. "Mi dolgunk a világon? küzdeni," Lehet, hogy cél elérhetetlen, de tenni kell a jövőért, mivel ha így élünk csak akkor halhatunk meg nyugodtan boldogan. A vers zárlata hasonló Madách: Az ember tragédiájának befejezéséhez.

"Mondhatjuk, térvén ősein porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!"
 

Az emberek (1846)
Az emberek egyértelműen tragikusnak láttatja a történelmet. A mű démoni látomás, mondatszerkesztését a megszakítottság jellemzi. A többes szám uralkodik a második személyű igealakokkal.

Az emberek Vörösmarty legnagyobb művészi hatású alkotási közé tartozik, a nyelvi sűrítésnek kivételes példája. Megírását az 1846-ban kitört galíciai felkelés ösztönözte, melyet kegyetlenül levertek. Ez a keserű történeti tapasztalat indította a költőt arra, hogy látomásos töredékeit annak kinyilatkozását szem előtt tartva formálja meg, hogy az emberiség történetében nincs szintézis. A negatív tézist hasonlóan negatív antitézis követi, a látszólag ellentétes utak ugyanarra a negatív eredményre vezetnek: az ellentét zsarnok és szolga, ész és butaság között pusztán látszólagos.

A vers első négy versszakában a galíciai felkelést jeleníti meg. A megjelenített képek azonban más forradalmakra is értelmezhetők. A 4-5. versszakban a forradalom leverését és a megtorlást festi meg. A mű utolsó két versszakában végső elkeseredettségének ad hangot, majd az utolsó versszakban szinte megtagadja az embert is:

"Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- és békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!"
 

A versszakok utolsó sorainak refrénszerű ismétlődései az elkeseredettséget, a reménytelenséget fokozzák. Az utolsó (7.) versszak kétszeres ismétlődése lezárja a verset, az utolsó remény elvesztésével.

Az 1848-as forradalom előtti években a költő politikai felfogása mélyreható változáson ment keresztül. Az Országháza (1846) c. közéleti versében a jobbágyok nézőpontjával azonosult. 1848-ban felhívó versekkel próbálta szolgálni a forradalom ügyét, a költő álláspontja 1846-tól kezdve közelebb került a baloldaléhoz.

A SZABADSÁGHARC BUKÁSA UTÁN
Szabadelvű felfogása hozzájárulhatott ahhoz, hogy Világost a rákövetkező három-négy évben nemcsak nemzethalállal, hanem a nagy társadalmi átalakulás végleges meghiúsulásával azonosította.

Élete utolsó éveiben már alig írt verset, de ekkor keletkezett művei kivételesen magas művész színvonalat képviselnek. Két érdekes kísérlet és két remekmű áll életművének a végén. A Mint a földmívelő... (1853?) kezdetű szöveg az egy lélektani mondatból álló romantikus epigramma példája, a szintén cím nélküli s töredékben maradt Fogytán van a napod... (1855?) szövegében az önmegszólítás, a reményvesztettség, testi-lelki elszegényedés állapotát öniróniától sem mentes távlatból ábrázolja.

Előszó (1850)
Az Előszó a magyar irodalom csúcsai közé tartozik. Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Időszembesítő szerkezetét egymásra játszatott formák kölcsönhatásaként értelmezhetjük.

A szöveget a költő, egy 10, egy 31 és egy 8 soros egységre bontotta. Ez a tagolás háromrészes hídformának felel meg. Mivel a két szélső tag hasonló terjedelmű, és páros sorszámú, a közbülső viszont többszörösen hosszabb és páratlan sorszámú, a három egység rend, szabadság és rend egymásutánjaként hat az olvasóra. (ABA').

Ezt a verselés is erősíti. A költeményben 10 és 11 szótagos rímtelen jambusok szerepelnek, nagyjából egyenlő, nem szabályos eloszlásban. (Csak kétszer fordul elő kivétel: a második rész harmadik harmadának közepén 5 szótagos félsor van, a harmadik tagban viszont csak az utolsó sor 11 szótagos, az összes többi10-es.)

A hármas osztást támogatja az a tény, hogy a középső részben a jelentésegységek rokon képzetkörbe tartozó szavak két sorába rendeződnek. Az egyik sort főnévinek, a másikat igeinek is nevezhetjük, szófaji átcsapás csak a szakasz második felében van, s e kilengés után újból a normaszerűvé vált rend áll helyre.

A mű időszerkezete is hármas tagolódású. Az "A" egység és a"B" egység első 18 és fél és utolsó hat sorában a múlt és elbeszélő múlt, a "B" szakasz középső 6 és fél sorában jelen, végül a harmadik szakaszban jövő időt találunk. A romantikus látnok az idő teljességeként teremti meg az időszembesítő verstípust. Az Előszóban a költő nem mérhető időtartamú, pillanatként fejezi ki a tragikumot, mely értéktelített állapotra következett s ürességnek adja át a helyét. Mindhárom előttünk lejátszódó változás részeként jelenik meg a versben. A változásoknak ez az egészet képező együttese egyúttal belső léttörténet, lelki önéletrajz.

A mű a legemelkedettebb magyar nyelvű versek közé tartozik. Csak a címet és az első három szót lehet betű szerint olvasni. A szöveg többi része kizárólag metaforikus jelentéssel olvasható. A "Midőn ezt írtam" nemcsak arra utal, hogy a költő a Három rege (1845) elé írta ezt a versét, hanem jelenti azt is, hogy személyes elkötelezettje volt a megjelenített értéktelítődésnek.

A cím jelentésének metaforikus árnyalatát így írhatjuk körül: a beszélő arra utal, hogy a későbbi események átminősítették a korábban történteket. (A Három regét Vörösmarty Battyhány Emmának ajánlotta.) A Három rege szerzője még a beteljesedését várta annak, amiről az Előszó költője már tudja, hogy meghiúsult, s talán véglegesen. Az "előszó" elveszítette eredeti jelentését, mint a költemény végén szereplő tavasz, ami magának a szövegnek az átminősítése.

A költő kétféle mondatszerkesztést alkalmazott: a bővítéses kidolgozottságot és a sűrítést. Az Előszóban az utóbbi elsődleges, de gyakori a nyelvi elemeknek elhagyása vagy igéknek meg nem ismétlése.

A sűrítés mellett a képszerűség az Előszó nyelvét meghatározó minőség. Az utolsó két sort leszámítva időbeliség leírása a vers rendező elve, a leírásba négy megszemélyesítettről - a békéről, a vészről, a nyomorról és a földről - szóló elbeszélés iktatódik. Az utolsó előtti sor új rendező elvre vált át: a szöveg állító kérdéssel végződik.

Az Előszó gondolati mélysége a metaforák burkolt jelentéséből származik. Két metaforatípusból teremti meg nyelvét: a pontosan nem meghatározható hasonlított hasonlóból és az igemetaforákból. Nem könnyű értelmezni azt a reflexiót, melyhez a három szakaszos - értékgyarapodásból, tragikus értékveszteségből és az értékeket tagadó iróniából álló - léttörténet vezet.

A vén cigány
Utolsó nagy költeménye, A vén cigány (1854) lényegesen különbözik az Előszótól. Ebben a versben a mitikus példázatokra tett utalás és a refrén játszik formaalkotó szerepet.

A tízsoros szakaszok négysoros refrénje egyre kegyetlenebbé teszi e sorokat. Az első öt szakasz tragikus jelentéssel ruházza fel a refrént. A hatodik szakasz a szenvedés útján elérhető megváltás irányában fejleszti tovább a szöveg világképét. Ez az új szövegösszefüggés új értelmet ad a refrénnek, és előkészíti lényeges módosulását, amely a hetedik versszakban következik be. A költő megfordítja az Előszó logikáját: az ünnep - mely ott múltként szerepelt - itt a távoli jövőbe helyeződik. Belső párbeszédet hallunk, olyan kérdéseket tesz fel a beszélő, amelyekre a választ is ő adja. A vén cigány a beszélő hasonmása, végső soron tehát önmegszólító a vers.

Vörösmarty életműve kivételes helyet tölt be a magyar irodalom történetében. Költészetünk egyik legnagyobb fordulatát kezdeményezte, s vitte a beteljesülésig. Petőfinek és Aranynak föllépése után is emelni tudta verseinek művészi színvonalát. A romantikusok többsége fiatal korában írta legnagyobb műveit. Vörösmarty az igen ritka kivételek egyike volt.

Vörösmarty Mihály gondolati versei
(Guttenberg albumba;Gondolatok a könyvtárban;Az emberek)

1825: -Angliában –mintegy az emberi történelem új korszaka nyitányának is tekinthetően –megépül a földkerekség legelső vasútvonala;

-Európa kevésbé szerencsés térségében históriájának éppen bizakodható fejezetéhez érkezik egy függetelenségétől századok óta megfosztott ,elmaradott feudális viszonyok között élő nép. Olyan szakaszhoz, amikor legjobbjainak alkalma nyílik – immár a politika síkján – folytatnia a harcot azért, hogy fölzárkóztassa ezt a sors kegyeiből kihullott országot a kontinens haladottabb, nyugati feléhez.

Ugyanezen a földön –a Zalán futása című művével- előbukkan az ismeretlenségből egy elszegényedett nemesi családból származó, nyéki születésű fiatalember, Vörösmarty Mihály.

A költő, aki versek tucatjait írja 25 éves koráig, ezzel az eposszal , majd az ezt követő drámákkal, mindenekelőtt a –a máig is utolérhetetlen szépségű és értékű –Csongor és Tündé-vel szerez magának ismertséget és elismertséget olyannyira,hogy harminc esztendősen immár tagja legjelentősebb honi kulturális intézményünknek, a Széchenyi alapította Akadémiának.Elvállalta a Tudományos Gyűjtemény szerkeztését, fordított – ő adta először a magyar olvasóknak Az Ezeregyéjszaka meséit –akadémiai tagként szótárt és nyelvtant szerkeztett, a Pesti magyar Színház megnyitására (1837) megírta az Árpád ébredése c. darabot

Egy-egy éltmű rendezésekor csupán az alkotó legnagyobb teljesítményeinek számbavételére van lehetőségünk, de habár ez a mű –a Szózat – nem tartozik Vörösmarty gondolati műveihez, de ha lehet így mondani, kötelező megemlíteni ezzel a névvel kapcsolatban.

A vers 13 évvel a Himnusz születése után (1836) immár nem Istennel perel „bűneink miatt” –i bocsánatért, áldást kérve népünk számára (ha sehogy másmódon, legalább szánalomból). Nem, e vers megszólítottja maga a nemzet. A verset a 40-es évek ismert dalszerzője, Egressy Béni zenésítette meg, ún. verbunkos stílusban, s vált e zenével a Himnusz mellett úgyszintén imánkká, „magyar dal”-lá.

Mondhatjuk azt is, hogy a költő meggyőzően nagy teljesítményeiről csak most kezdünk el beszélni, bár semmiféleképp sem szabad lebecsülni az eddigiekben említett műveket sem.

Az 1838-ban írt Guttenberg-albumba. Illetve az 1844-es születésű Gondolatok a könyvtárban című versekkel.

1840-ben ünnepelte a „művelt világ” a könyvnyomtatás feltalálásának 400.évfordulóját, s magát Guttenberget is , a feltalálót.Ez alkalomból, felkérésre íródott Vörösmarty verse.Költőnk –nyílván nem az ünneprontás szándékával, csupán a méltó ünneplés feltételeit számbavéve – sorolja elő versében a maga gondolkodói-művészi aggályait, mondván –egyetlen, disztichonokból összeálló, képgazdag körmondat formájában – mi is az, amivel (amikkel) továbbra is adós a világ, ami(k) miatt az ünneplés, sajnos nem több önámításnál;íme: -a fel- (és meg)világosodás továbbra is jámbor óhaj csupán,

-a béke, a társadalmi igazság, valamint Európa kulturális egysége csakúgy,
-amiként a „föld népességének” , a nagyvilágnak a harmóniája is.

S mintha csak az e versében mondottakat gondolná tovább, íródik másik nagy,említett műve, a Gondolatok a könyvtárban. Talán nem véletlen, hogy a könyvei honoráriumából, irodalmunkban elsőként művészi mukájából élő költő számára az écát (ötletet) e vers esetében is a könyv szolgáltatja, konkrétabban: az akadémiai könyvtárban tett látogatása.Ennek apropóján gondolja át jelenét s a számára legfontossabnak í télt kérdést:

„Ment-e A könyvek által a világ elébb?” –s a keserű válasz készen áll: „Ment, hogy minél dicsőbbek népei,/Salakjok annál borzasztóbb legyen”

Akkor hát „Miért e lom?” ,kérdi már verse elején a költő? Máglyára véle? A kétely és csüggedés poklait megjárva jut el a költő, mint oly sok nagy társa az időben, verse utolsó harmadában legközép-keleteurópaibb szavunkhoz: MÉGIS!, mondván:

"És mégis – mégis fáradozni kell”
„Ez hát a sors….?”

–kérdez rá higgadt-bölcsen verse befejező soraiban mégegyszer a költő.Igen, ez, hisz a

„Mi dolgunk a világon?”-ra

jobb választ Homérosztól mindmáig sem adott emberfia, mint ezen erkölcsi imperativusz:

„küzdeni Erőnk szerint a leg nemesbekért.”

S ha ez sikeredett, mondhatjuk a költővel, mi tisztelgő utódok, hogy.

Köszönjük, élet, áldomásaidat,
Ez jó mulatság férfimunka volt!”
 

1846-ban íródott verse Az emberek jól magyarázza azt, hogy a bukás után írott két legismertebb versének látásmódja nem függ össze a forradalom bukásával, mint azt sokan gondolják.

A vers beszélője az ember milyenségét, alapvonásait próbálja értelmezni, mint Kölcsey Vanitatum Vanitas című műve, de attól teljesen eltérő módon.

A költői én maga a világ, vagy esetleg egy résztvevő, egy ősi, a világ egészét átfogó tudás birtokosa, aki közvetíti a Föld szavait.

Szavai által a természet megdermed, az időtlenség érzete jelenik meg, ünnepélyes hangulatot adva ezáltal. És ebben a helyzetben, ebben az időben látomásszerűen feltárul a világ egész történelme. Kimondja a világ teljes értelmetlenségét, az emberi természetnek az alapja a gonoszság, minden tettének, legyen háború vagy béke, pusztulás a vége.

Értelmezhető szózatként a vers, hiszen beszélője irracionális, Földön túli tudást oszt meg a megszólítottakkal, magukkal az emberekkel. Ezt a vers többször is megerősíti („hallátok a mesét”). A megszólítás szerepe mégsem a tanítás, az emberek szemének felnyitása, hiszen arra a költői én szerint „Nincsen remény”. Tehát a magszólítás sokkal inkább szembesítő jellegű, egyfajta büntetés jellege van.

A vers beszélője a múltból indul és látomásszerű képekben egészen a jelenig eljut. Majd levonja a végkövetkeztetést; hogy mindennek a vége a pusztulás.

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

1850-ben megírja A vén cigány című versét.

Vörösmarthy már ekkor egészségében rokkant ember. Érthető tehát az önmaga-bíztatás, hiszen nagy, talán minden eddiginél nagyobb dalra készül a „vén cigány” közelgő halála előtt. Mégis a tétova hangkeresésben is erőteljes, dacosan jelképes kifejezéssel kezdi: „megittad az árát!”. Erőteljes, tömör kifejezése annak a bonyolult érzésnek, amely a költőt eltöltötte kétség és remény között. Az utána következő sorok rapszodikus, de még tétova képei is ezt a bizonytalan érzést tükrözik, amelyek mélyén az átélt sokféle csalódás, gond, bánat, lemondás és föl-fölébredő remény lappang:

„Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;”.

A költő úgy érzi, joggal szólhat: egy hosszú, harcos, keserves élettel szolgált.

A „megittad az árát” népi kifejezés, valamilyen nagyszerű, dicső tett után szoktunk így áldomást inni. Áldomásnak szánja hát a költő a dalt, de egy kis önirónikus ízzel, amit egyébként nemcsak a „Ne lógasd a lábadat hiába” kifejezés, hanem az egész bevezető keserű, bíztató, kételkedve reménykedő kép is mutat, amelyet a négysoros refrén erősít meg. A refrén az első sor hangütésére tér vissza, cigányos, sírva vigadós maga-bíztatásra.

„Húzd, ki tudja meddig húzhatod”: ki tudja mikor jön érte a halál, jelképes kifejezés.

A „nyűtt vonó”, amelyből ki tudja mikor lesz „bot” azaz: mikor némul el teljesen a költő.

A költői képalkotás remekműve a refrén harmadik sora. Látszólag nagyon egyszerű a párhuzam: a „szív és pohár” együtt, avagy a szív is, a pohár is egyszerre van tele

„búval, borral”. A bú jelentése nyilvánvaló, a bor a mámort, az emelkedett, bizakodóbb hangulatot jelképezi. A „szív és pohár” mintegy azonosuló, összetett, egymástól el nem választható fogalommá, képpé válik.

„ne gondolj a gonddal!”: egyéni gondok, bajok helyett most a világ nagy gondjai szólnak a vén cigány hegedűjének húrjain.

A második versszakban nyoma sincs a keserű hangulatnak. A cél már világos a költő előtt. Valami nagy tettre, mindent megmozgató felajzottságra van szükség, amely méltó, illetve fölér a világméretű eseményekhez, amelyek szóra, dalra késztetik.

„Véred forrjon mint az örvény árja”: hasonló és hasonlított szinte azonosul.

Tömör és mindent átható, kemény metsző kiáltás következik:

„Rendüljön meg a velő agyadban”.

Szerkezetileg, formai helyét tekintve is kiemelt hangsúly van a középső két soron. Az első négy sor páratlan sorai rímtelenek vagy kemény, dübörgő üteműek. A középső két sor páros rímelése és gyorsuló üteme midenképpen elválasztó jellegű.

A harmadik versszak szorosan kapcsolódik az előzőhöz.

„Húrod zengjen vésznél szilajabban” kibontása. „Zengő zivatartól”: alliteráció. Ezt viharos képek követik: előbb a cselekvő igék fokozása, halmozása (nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl), majd a pusztulás konkrét képei, amelyek mindenre, égre, földre, tengerekre kiterjednek. S a pusztítás hatását előbb egy általános képpel („Életet fojt”) érzékelteti, majd közelebbről megjelöli („vadat és embert öl”).

A 4. és 5. versszak más jellegű. A költőt elragadja a hév. A vész a vihar itt válik igazán vésszé, mindent elsöprő viharrá. Ennek a két versszaknak alig van más funkciója. Akkor is így van ez, ha egyes sorokban ismét a magyar szabadságharc bukása fölötti fájdalomra és valami távol fölcsillanó reményre utal. Lázas hangok, hallucinálások sorjáznak, amelyek közül különösen meghökkentő a kép: „Mi zokog mint malom a pokolban”.

Az „elfojtott sóhajtás” a „vad rohanatban” elhangzó üvöltés, a dörömbölés az

„ég boltozatján”, nem mindennapi képek. A negyedik sor azonban mégis sajátosabb. A kétségbeesésnek azt a reménytelen fokát idézi, amit Dante érezhetett a Pokol egyes részeinek megjelenítésekor.

A költő az ég boltozatának dübörgése után a pokol mélyén „zokogó” malom képzetét idézi.

„Hulló angyal” nem az angyali béke és üdv, hanem éppen a minden szépet, az eget is elpusztító veszedelem, romlás képe, az égből letaszított Lucifert idézi: a hulló angyal dörömböl, zokog. Az égi kép után le a földre, az emberekre néz (tört szív, őrült lélek).

A „vert hadak” a vesztett szabadságharc emlékét keltik. A költőt nemcsak a magyarság sorsa, hanem az egész emberiség jövőjének bizonytalansága foglalkoztatja. Aztán a jelenből a régmúltba néz. Bibliai képekkel az emberiség eleve tragikus sorsára irányítja a figyelmet. A „lázadt ember”, a paradicsomból kiűzött első emberpár. A költő hallja, érzi mindazt a szörnyűséget, amit átélt az emberiség, hiszen Káin testvérgyilkossága, amelyre a harmadik sorban utal („gyilkos testvér botja zuhanását”), „az első árvák sírbeszédei” évezredek szenvedéseit tömörítik.

„A keselynek szárnya csattogását” kép sejtelmes, érzékletes sor. Különös diszharmóniát érezhetünk benne. A „csattogás” ellentét is lehet. A fülemüle énekét fülemülecsattogásnak is szoktuk nevezni. A kesely szárnyának csattogása azonban baljós, veszélyt érzékeltető csattogás. A kép a görög mítoszok hősének, Prométheusznak kínjára való utalással folytatódik.

A vén cigány utolsó része az utolsó versszak, visszatérés a kiinduláshoz. „Húzd”- kezdi ismét, de meg is torpan, hiszen közben már eljutott a megbékélésig. A „Lesz még egyszer ünnep a világon” kifejezés bizakodást, reményt sugall.

Az utolsó versszakban minden feloldódik a remény vigasztaló érzetében. A refrén maga is feloldódik, eltűnik, s a cigányos hangulatból csak a befejező sor marad, de ez is módosult formában.

A nagy költő élete végén, egy átszenvedett, átküzdött élet jussán jut el addig, hogy hattyúdalában meg tudja, meg merje hirdetni:

„Lesz még egyszer ünnep a világon!”.