Ady messiásként robbant be a magyar szellemi életbe. Költői világát a maga személyisége köré építette fel. Ady költészete a századvég lírájából nőtt ki. E korszakban sorra jelentek meg a költészetet megújítani szándékozó törekvések, és első köteteiben még Ady is az ő követőjükként indul. A döntő lépést Ady a harmadik kötetével (az Új versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. Versei gazdag összefüggő jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerű tájversekről, szerelmes költeményekről, magyarság-versekről, háborúellenes költészetről, létharc-versekről stb. beszélni Ady költészetét illetően, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg. Költői nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, az erdélyi írók hagyományaihoz, sőt a Biblia ősi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az ősi magyar tagoló vers és a jambikus időmérték különös ötvözetét hozta létre. Költeményeit a köteteken belül összefüggő ciklusokba rendezte. A Nyugat című folyóirat vezéralakjaként stílusszintézist teremtett. Költészetében mindvégig meghatározó tényező a mítoszteremtő szimbolizmus.

Ars poetica és lírai önszemlélet

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét problémáját.

Az új versek előhangja a cím nélküli Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben. Az első két versszak hasonló felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremtik a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyenlőre csak a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is. Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett "keleti" magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: "vagyok én", "jöttem én". Kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván betörni nyugatról új időknek új dalaival. Szembekerül az első két versszakban a "hiába" és a "mégis": a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. Az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül és kibontakozik. Góg és Magóg lázadó pogány fiát, "az új, az énekes Vazult" eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladását gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. A halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszreűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő "új" szó. A vers egész jelképrendszeréből kiderül, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Kulcsszóként négyszer fordul elő a "mégis" szó is. Az elhivatottság tudata és a reménytelenségnek kettőssége alapvető élménye lett a költőnek: a hangsúly a későbbiekben hol az egyikre, hol a másikra esik.

A hiábavalóság élménye és ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Az Új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródarabjának, az Új vizeken járok (1905) címűnek művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sosrsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben. A művészlét együtt jár a meg nem értettség árvaságával, az otthontalansággal, a tragikus elhagyatottsággal. Átokvertnek érezte magát, mert érzékenységével, lelkének finom rezdüléseivel messze kiemelkedett kicsinyes, szürke, hétköznapi környezetéből.

A művész-magány, a próféta-magány nagy verse az Illés szekerén (1908) című kötet előhangja. Az ótestamentumi történetet használta fel a költő a vers jelképrendszerében: Illés prófétát élete végén tüzes szekér ragadta az égbe. A művészek, a próféták érzékeny, kivételes, kiválasztott lelkek: sorsuk felemelően szép, de egyben tragikus is. Sorsuk szép, hiszen a tüzes szekerek kiragadják őket a hétköznapi lét földhözkötöttségéből. A Illés-nép Ég felé rohan, izgató, különös szépségek felé, de útjuk mégsem vezet fel az Égbe, nem lesz osztályrészük a boldog megérkezés.

Ebből a léthelyzetből sírt fel a Szeretném, ha szeretnének (1909) bevezető verse. A megírás alkalmát a művész kitárulkozni vágyó meg nem értettsége szolgáltatta ugyan, de a költemény nem csupán egyetlen ember magányáról beszél, az általános emberi elhagyatottság, az elidegenedés is hangot kap benne. Az első versszak tagadásaiban még érezhetjük az elkülönülés arisztokratikus gőgjét, a második szakaszban is ott van a megközelíthetetlenség büszke kevélysége, noha nem egyedül a lírai alanyra vonatkoznak csupán a halmozott állítmányok: minden ember "fenség, észak-fok, tótok, idegenség, lidérces messze fény" mások elszigetelt magánya azonban nem tudja elhinteni az egyén tragikus árvaságát, s a költemény második felében, a "de" kötőszó után felzokog a panasz jajszava, s halk sóhajként hangzanak el a mohó szeretetvágy óhajtó mondatai.

A vers jellegzetes alakzataként a strófákat záró sorismétlések tűnnek fel legelőször. Ezek az első két szakaszban még kemény határozottságot fejeznek ki a duplázással az utolsó kettőben inkább merengő tűnődéssel, halk ellágyulással telnek meg. Az indító versszak (senki) szavára az utolsó egység (valakije) felel: a másoktól való rideg elzárkózottságot a valakihez való tartozás örök emberi vágyakozása váltja fel. Külön is figyelemre méltó a szöveg dísztelen puritánsága, mely az őszinteség, a keresetlenség illúzióját kelti fel. A rímek felét az azonos toldalékolás monotóniája csendíti össze, a másik felének alapja a szóismétlés. Alkalmi versként született meg a költőnek ez az alkotása: 1909. június 20-án, Nagyváradon az újmagyarfestők kiállításán olvasta fel. A felolvasást döbbenetes csend fogadta.

A magyar Ugar víziói

Korszaknyitó kötetének versei mind arról vallanak, hogy Ady művészi törekvésekben és életformában messze szakadt már a feudális maradványokkal terhelt falusi Mo.-tól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyan úgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi verseiben. Harca a szellem harca volt a szellem ellenes, tompa korlátoltsággal szemben.

Ez a keserű, támadó, nemzetostorozó indulat fejeződött ki az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek található a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal: a szépséget jelképező illatával szerelmesen bódító virággal pedig a dudva, a muhar, a z égig nyúló gisz-gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelémenő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számonkérő hetyke, még megabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselevővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, a züllés, a közösségességben való elveszés. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok, merész álmok elbukását. A (művész), a szellemi-lelki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kapva tiltakozó keserűség s a tehetetlenségből fakadó fogcsikorgató düh.

A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A Kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-visszatérő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű "csorda" szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják, hanem (lelegelik). Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó lelkét – lelegelték: a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt: a szent dalnok választékos szókapcsolata utal az elvetélt elsikkadt lehetőségekre. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás: eltemeti a nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, a dal elvesztette káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a poétasors itt az elnémulás.

A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Párizs versei követik: kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tünékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Az 1906-os második párizsi utazás már nem (tanulmányút) volt, hanem egyértelműen emigráció. A megérkezés üzenetét hozta haza Párizs, az én Bakonyom (1906) című verse. A nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva megpihent Párizs szívén, az ember-sűrűs gigászi vadonban, de a költemény még őrzi azt a belső riadalmat, hogy "bűnét": a "lelkét", "messze látását", "hitszegését" megtorolhatja "pandúr-hada a szájas Dunának".

Léda versek

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. A polgárokat riasztó feltűnésvágy, az ún. Perdita kultusz, Dosztojevszkij halhatatlan szánalmának félremagyarázása volt a forrása Az én menyasszonyom (1900) című versének. Ezt jóval Lédával való megismerkedése előtt írta Nagyváradon. Kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel való viszonya, s provokáló daccal csattant fel a vers indításában a legfőbb gondolat:

Mit bánom én, ha utcasarokrongya, De elkísérjen egész a síromba

Szokatlan hang volt ez a magyar lírában a múltban a magyar szerelmi költészetből hiányzott az érzékiség, az érszéki forróság. A nagy szenvedély s az áhitatos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Valódi szerelem fűzte az asszonyhoz. Léda férjes asszony volt, ráadásul zsidó nő, idősebb is a költőnél. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet, való életet élni nem. A csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések, perpatvarok. Elválások és egymásratalálások sorozata volt ez a szerelem. Így lett ez a viszony mindkettőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem; olyan érzés, mely nem boldogságot ad, hanem izgalmat, olyan szüntelen feszültséget, melyből költeményei táplálkoztak. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Nincs az örömnek egyetlen tiszta hangja ebben az érzelemben, s így a szerelem minden mozzanata bús, tragikus színt kap, mintha a szerelmesek mögött mindig ott állana a halál. Bonyolult, sok szálból összeszőtt, ellentmondásos és vigasztalan érzelem volt az övéké, de egyben megrendítő.

A diszharmonikus szerelem fő motívomai jelennek meg a Héja-nász az avaron (1905) című költeményben. Nem boldogságot, búfelejtő idillt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszhamónikus érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre gyorsul; ezt fejezi ki a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás "valahol az Őszben", a lehullás "az őszi avaron", vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá lett tehát a korábbi mozgás: a héjanász az őszi, élettelen avaron ér véget.

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a két évvel később keletkezett Lédával a bálban (1907) című versében is. Sejtelmes vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a "víg terem" a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó gyanútlan mátkapárjaival. A fiatalok boldogságával szemben megjelenik a testet öltött boldogtalanság. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen és a vígságon győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben. A vers azt érzékelteti, sejteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság. Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágy és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és a taszítás kettőssége jelenik meg a Léda versek csaknem mindegyikében.
Az Örök harc és nász (1906) is a "várlak, kívánlak" s az "űzlek, gyűlöllek" paradoxonát mélyíti el. De minden meghasonlottság, diszharmónia ellenére a Léda-zsoltárok hirdetik a társ utáni vágyat a menekülést valaki máshoz.

A Léda regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó szép üzenet kegyetlensége vetett véget 1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek s most hallhatatlanságának gőgős magasából küldte szavainak halálos ütéseit Lédának. Leszed róla minden díszt, mint egykor rárakott, s kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már rég nem volt igaz, már régóta csak neki címezte az ékes Léda-zsoltárokat, a versek csupán kegyes csalásként szóltak hozzá. Ez az igaztalan költemény nemcsak egy asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is. Több korábbi versben is szó van arról, hogy minden nőben csak önmagát szerette, de most nyíltan odaveti: az ő szerelme "magam imádó önmagam imája".

A hiányérzet versei

Ady nemcsak a megbotránkoztató szerelem merészségét vállalta, hanem azt is, amit mások nem mertek kimondani: a vér mellet az élet másik nagy mozgató ereje az arany, a pénz. Ady küzdve s elszántan kereste az emberhez méltó, tartalmas életet, de szembe kellet néznie azzal a lehetősséggel is, hogy a huszadikszázadi ember számára már nincsenek meg a megnyugvást és biztonságot adó, kikezdhetetlen értékek. Erről vall rövidségében dísztelen tömörségében is egyik legnagyobb bölcseleti költeménye, a Kocsi-út az éjszakában, 1909. augusztus 10. táján íródott. Az életrajz ismeretében lelhetünk mögötte akár valóságos élményt is: Nagykárolyból a késő éjszakai órákban indult haza Mindszentre zörgő rossz parasztszekéren. A fogyó hold ekkor valóban csonka volt, a táj elhagyatottan hallgatott, de a vers világában mindez jelképes értelmet kap, egy képzeletbeli, lelki tájat jelenít meg a költő.

Szándékoltan visszafogott, puritán a költemény szövege. A legfeltűnőbb poétikai kellék itt is a sorismétlés: mindegyik strófában két rövidebb (7 szótagos), sor fog közre két hosszabb (9 szótagos) verssort. Az ölelkező rímrendszerben a két szélső a megismételt szó miatt tiszta rím, a két középső viszont művészi már-már virtuóz asszonánc. A vers a lírai én monológja. Az egyes szám első személyben megszólaló alany az első és a harmadik versszakban jelenik meg, a másodikban csupán a tények leltározása található. Csodálkozást, borzongást kiváltó felismerések szólalnak meg az első strófa lehalkított falkiáltó mondataiban. A különösség elsősorban nem az állítmányokban kifejezett megállapításokban, hanem ezek mértékében rejlik, a Hold csonkább, mint máskor, az éjszakai táj jóval elhagyatottabb, a szomorúság is lehangolóbb. Az első szakaszban még szorongó levertség uralkodik: az egyén hangulata a lélekből árad. A sötétséghez a pusztaság, a kietlenség fázó érzése, illetve a teljes csend riadalma kapcsolódik. Az első versszak kísérteties, félelmet keltő idegensége a továbbiakban általánossá válik: a Hold csonkasága az egész világmindenségre rányomja bélyegét. Összetörten, szétesette, darabokban hever már minden. A harmadik strófában már a lélek jajkiáltásaként hallatszik az előző sorokban kifejezett megrendültség. A félig mély csöndből és félig lármából összetevődő panaszos "jaj" szó kíséri az életből kifelé futó "rossz szekeret", mely a halál felé viszi kétségbeesett utasát. A költemény a huszadik századi embernek azt az alapvető élményét sugallja, hogy minden érték és igazság bizonytalan, lehetetlen a beteljesülés, a boldogság elérhetetlen.

Halál versek

A halál, a halálvágy, az elmúlás nosztalgiája, a francia szimbolizmus a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott (A Halál rokona). A Léda-versek állandó kísérője lett a halál.

A végzetes testi betegség riadalma gyakran úrrá lett a költőn, s ilyenkor előtérbe nyomult a halál gondolta. Elgondolni sem lehet egészségtelenebb, a test és lélek energiáját jobban pusztító életmódot, mint amit Ady folytatott. Ahogy ő élt az nem volt más, mint lassú öngyilkosság. Ezt maga is tudta, s állandóan lehangolt, rosszkedvű volt.

A Halál rokona (1907) című vers strófáiban makacsul ismétlődik a "szeretem" szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordul az élet megszokott értékrendje: a szent Halál szemszögéből az tűnt fel szépnek, vonzónak, szeretetre méltónak, ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú.

1877. nov. 22-én született Érdmindszenten. Apja nemes, de paraszti sorban élt. Érdmindszenten, Zilahon, Debrecenben tanult.
1899-ben jelent meg első verseskötete (Versek). Ebben az évben lett a nagyváradi Szabadság munkatársa. Itt ismerkedett meg sok felszínes kapcsolat után Diósy Ödnné Brüll Adéllal, aki lehetővé tette, hogy Párizsba menjen. Egy évi itt tartózkodás után Budapestre költözött. De nem sokáig maradt itthon, újra Párizsba költözött. Innen küldte haza cikkeit, verseit. 1907-ben tért újra haza, megélhetési gondjai támadtak. Újra fokozódott az ellene irányuló harcok hevessége (amely már 1906-ban megindult).

1904-11 között többször járt Párizsban; Lédával való kapcsolata kezdett kihűlni.
1914-ben ismerte meg Boncza Bertát, akivel 1915-ben össze is házasodtak (Csinszka).
Egészségi állapota egyre romlott, 1919. jan. 27-én halt meg.

Ars poetica és lírai önszemlélet Ady Endre verseiben

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gogös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet ondani.

Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne - véle- ménye szerint - a “magyar faj” és a “muvész” legjellemzobb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: o az igazi magyar, Góg és Magóg fia, os Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költo sem hasonlítható össze senki mással.

Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és muvészi erovel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bunét, problémáját. Az új versek elohangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetu költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A “nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatéro s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költo lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmu kifejezése.

Az elso két versszak hasonló szerkezeti felépítésu: A kezdosorok eroteljes hangütésu kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény elso felében megteremti a mu egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettosségét, feszíto ellentétét. A kijelento mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszeru kötodést és a teljes azonosulást, az osi múlt vállalását és egyben a közösségbol való kizártság tragikumát. A kérdo mondatok tétova, engedélyt kéro félelmében egyelore csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltunésének bizonytalan reménysége is.

Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel - Góg és Magóg neve több helyen is elofordul a Bibliában: mindketto az istenellenes, Izraelt próbára tevo pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok oseivel azonosította oket. “Verecke híres útja” egyértelmuen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyaro. ny.-i kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre. Ezeknek az ismeretében tovább bovül az elso két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettol elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az elso sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: “vagyok én”; “jöttem én”. kívülrol döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idok új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is. Szembekerül az elso két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörodni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó “én” s a cselekvést megakadályozható “ti” is. Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belso feszültség a régi magyar történelembol vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik.

A “ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva eroszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe - még ha reménytelenül is - a lírai én elszántsága. - A 4. vsz.-ban a “de” ellentétes kötoszó után háromszor hangzik fel a “mégis”, megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszeruen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis gyoztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlodo “új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszerébol kiderül ugyanis, hogy a költo a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövo fejlodését összekapcsolja a múlttal. A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások c. költeményben. A nyolcsoros versbol árad a fájdalom: a költo átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer eloforduló “ezerszer” számhatározó eros túlzása, a szóismétlésekbol fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nem csak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget s a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik össze. A magyar Messiások sorsa a meddo áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezheto a konok mégis - morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják a megváltást ígéro küldetésüket. A strófák végi ráüto rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot. Az új versek legelso költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródarabjának, az Új vizeken járok c. muvészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszeruségének és sorsszeruségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben

Ady szerelmi lírája és háborúellenessége

A futó és felszínes szerelmi kalandok után Nagyváradon lépett be életébe „az asszony”, az igazi szerelem, s ez fordulópontot jelentett költői pályafutásában is. Egy kivételes intelligenciájú, széles érdeklődési körű, az irodalom iránt fogékony, Párizsban élő magyar asszony, Diósy Ödönné Brüll Adél a Nagyváradi Napló hozzá eljutott számaiban felfigyelt Ady gyakori cikkeire és ritkán megjelenő verseire. Léda asszony, ahogy a költő elnevezte keresztnevét visszafelé olvasva, művelt és gazdag nagyváradi zsidó családból származott; férje nagykereskedő volt előbb Szófiában, később Párizsban. Diósy Ödönné 1903 júliusában már azzal a tervvel jött haza Nagyváradra, hogy kiemelje a fiatal költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, s magával vigye Párizsba.

Ady otthagyta az újságot, hazament Mindszentre franciát tanulni. Összegyűjtögette az utazás költségét, kapcsolatokat teremtett pesti lapokkal a majdani párizsi tárcák, cikkek, tudósítások számára. 1904 február elején érkezett meg Párizsba. A nyüzsgő nagyvárosban idegenül mozgott, franciául sem igen tudott még, de mellette volt egy izgatóan szép, szabadon gondolkodó, érzékeny és okos asszony, aki mindenben segítségére volt, betegségében is odaadóan ápolta.

Párizs, mely a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett a szemében, felszabadította költői tehetségét. Amit az új francia irodalomból megismert ekkor, az csupán néhány Verlaine- és Baudelaire-vers lehetett. Ezeket is Léda fordítgatta le neki, a nyelvi nehézségek szakadékain az ő gyengéd tapintata segítette át.

Egy évig élt Párizsban, 1905 januárjában jött haza. Feszült politikai légkör fogadta itthon. Ellenfelei érthetetlenséggel, erkölcstelenséggel és hazafiatlansággal, árulással vádolták. Az igazságtalan vádaskodások meggyűlöltették vele Magyarországot, és feldúlta menekült vissza Párizsba 1906 júniusában. Ott már nemcsak Léda szerelme várta, hanem az a Bakony is, ahol régi betyárok módjára megbújhatott üldözői elől. Most több mint egy évig maradt távol hazájától.

1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, de Lédával másutt, itthon is találkozott. Ezek a párizsi tartózkodások egyre rövidültek: a Léda szerelem lassan kezdett kihűlni. A Lédával való áldatlan viszony formálisan 1912 áprilisában szakadt meg.

Lédával a bálban

Az 1. versszakban ijesztő, majd idillivé váló társadalmi képpel nyit. A költő és szerelme ebbe az idilli helyzetbe tör bele törvénytelen kapcsolatával. Található benne egy tiszta rím ( pára-párra).

A 2. versszak költői kérdéssel kezd a társadalom által: „Kik ezek?”. Ők úgy vélik, csakazértis megmutatják kapcsolatukat, szerelmüket.

A 3. versszakban a társadalom megváltozik, elfordul tőlük. Ketten maradnak. Kiutálják őket, mégis tartják kapcsolatukat.

Héja-nász az avaron

Lédával való 11 éves kapcsolata kettős érzetű.

Az 1. versszakban rövidek a mondatok, mert szaggatott a kapcsolatuk. A vijjogva, sírva, kergetőzve szavak kettejük kapcsolatát jellemzi. Ősszel a kapcsolat kihűl, elmúlik.

A 2. versszakban a nyár eljöttével újra kezdődik a szerelem, az esetleges kibékülés.

A 3. versszakban ismét eljön az ősz. A kapcsolat ismét hideg lesz, bizonytalanná válnak.

A 4. versszakban egymást utálva, szidva, marva belepusztulnak ebbe a szerelembe.

Ambivalencia: két ellentétes érzelem megnyilvánulása ugyanazon személlyel vagy tárggyal kapcsolatban.

Sípja régi babonának
(Bujdosó magyar énekli)

A vers helyzetdal:
a költő egy elbujdosni készülő , hazáját örökre elhagyó kuruc szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, a népe iránt érzett átkozódó szeretetét.

Az 1. versszakban a vásár kavargó, zajos forgatagában a már útrakész, menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja bort iszogatva önmagát és a népet. A megcsalt remény, a kilátástalanság lesz úrrá rajta: fáradtan indul útnak, még célja sincsen.

A 2. versszak fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott enyhülést. Veszendő lelkek kavarognak a menekülni kényszerülő szegénylegény körül. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős kétségbeesését.

A 3. versszakban a tehetetlen kétségbeesés keserű átkozódásba csap át. A népet szabadságra méltatlannak tartja. Az igazságtalan vádaskodás valamivel megkönnyíti a hazátlanná válás kínjának átélését.

A 4. versszak igazolja a veszett néptől, veszett földtől való menekülés szándékának véglegességét. Ezért hat olyan végérvényesnek az utolsó sor: „Sohse nézek többet vissza”.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

A világháború kitörésének éjszakáját eleveníti fel. Többször ismétlődik megállapítása, hogy „különös, különös nyár-éjszaka volt”. Hangja elkeseredett, a költőt nemcsak a háború kegyetlensége, hanem az emberek vérontásáért való lelkesedése is bántja. Elkeseredését jelzőkkel fejezi ki: „véres szörnyű lakodalom”. A háború kitörésekor az értéktelen emberek kerültek előtérbe, a becsületesek pedig a háttérbe szorultak. Ezt a tényt ellentéttel fejezi ki: „csörtettek bátran a senkik, / és meglapult az igazi ember”. Az elkeseredés tetőpontját a vers végén éri el, amelyet jelzői felsorolással érzékeltet a költő: „Egy világot elsüllyesztő rettenetes éjszaka”.

Az új versek és a Vér és arany című köteteinek jellegzetes motívumai, középpontban az Ugar és Párizs motívumokkal

Ady Endre (1877-1919) Erdélyben, egy kisnemesi családban született. Debrecenben tanult a jogegyetemen, és itt adta ki első kötetét 1899ben Versek címmel. Példaképe Csokonai Vitéz Mihály volt, a korhoz képest semmi újítást nem hozott, így ez a kötete teljesen visszhangtalan volt. 1900 körül Nagyváradra kerül, és újabb kötetet ad ki Még Egyszer címmel. Ezzel sem ér el különösebb elismerést. Itt ismerkedik meg Diósiné Brüll Adéllal (Léda), aki 1904ben Adyt Párizsba hívja, ahol megismeri a Francia szimbolista költészetet.

1906ban adja ki az Új Versek című kötetét, mellyel már elismerést ér el. 1907ben kiadja a folytatását, a Vér és Arany-t, ezzel a legvitatottabb költővé válik. Ezen két korszakfordító művének következtében ő lesz az 1908ban induló Nyugat című folyóirat zászlaja.

Az Új Versek és a Vér és arany köteteket Ady Boudlaire-i mintára szerkesztette meg. Az első kötetet cím nélküli nyitóverssel kezdi, mellyel a kötet egészének lelkületét megadja. Négy ciklusra bontható, mindegyik egy meghatározó motívumot takar:

• Léda asszony zsoltárai – Léda motívum
• A magyar Ugaron – Ugar motívum
• Daloló Párizs – Párizs motívum
• Szűz ormok vándora – A holnap hőse motívum

A kötet záróverse az Új vizeken járok. Az egész kötetet Lédának ajánlja.

A Vér és arany című kötetben megmaradnak ezek a ciklusok és motívumok, de három új motívum lép be, ezek a
• Halál motívum
• Pénz motívum
• Az ős kaján motívum

Itt nincs nyitóvers, de záróvers az van:  Az Értől az Óceánig.

Az egész Magyar költészetet forradalmasította a szimbolizmus és a szecesszió jegyében, noha szimbolista verset alig írt. Két szimbólumteremtő eljárást használt:

Nagybetűsítés:

• Asszony
• Csók
• Átok
• Pénz

Könnyen értelmezhető, szimbolikus jelentésük közel áll a fogalmi jelentésükhöz.

Jelzős szerkezetben megjelenő metaforák:

• A disznófejű nagyúr
• A fekete zongora
• Az ős Kaján

Ezek összetett, bonyolult szimbólumok, megfejtésük, csak hiányos visszaadása annak a bonyolult jelentéstartalomnak, amit jelentenek.

Minden névszó a szimbólum szintjére emelkedik, mert minden a megnyilatkozó énre irányul és épül. Szecessziós vonásai:

• Névszók és igék megkettőzése
• Szecessziós szereplírák
• Sok rokon vonás a romantikus szereplírával

Minden egyes vershelyzet szimbolikus (jelképes) értékű, ezért állíthatjuk, hogy a magyar szimbolizmus Adyval kezdődik.

Ady legnagyobb újítása az Ugar motívum, mellyel forradalmasította a tájszemléletet. Az Ugar alatt Ady a Tisza partot, a Hortobágyot érti. A magyar ugaron című versében az én, az Ugarral, a valóság a lehetőséggel áll szemben. Az ugar cselekvésképtelenné teszi az ént, melynek egyre passzívabbak a cselekvései: gázol, lehajol, les, majd az utolsó versszakban már semmit sem tesz. Ezzel szemben az ugar kezdetben nem cselekszik; majd rág; bódít, körülgyűrűzi az ént; lehúz, altat, befed. A valóság (elvadult táj)- lehetőség (szent humusz) harcában a valóság vad indáival, vad mezőjével, giz-gazaival legyőzi a lehetőség ős, buja szűzi földjét. Tehát az ugar, megegyezik a magyar valósággal. Ady az első, aki meg meri látni, és meg meri nevezni, hogy mi lett a magyar valóságból.

A Tisza-parton című vers a Gangesz partjáról indul, innen fokozatosan halad, egészen a finom remegésekig, majd a gémeskúttól tágít a Tisza partjáig. Az első versszakot igével kezdi, a másodikat igével fejezi be. A Gangesz, a legősibb kultúra, csak álom, lehetőség, a valóság a Tisza part, ahol az én idegen.

A Hortobágy poétája. A költő E/3ban beszél, ezzel általánosít, kívülről nézi önmagát és a többieket. A vers elején még volt célja, elszánt volt (nekivágott), de találkozott a csorda néppel, ami megtörte. A tömeg a költővel szemben áll, a költő lenézi, e társak, mert azonos a sorsuk. A dalolás helyett káromkodik (pótcselekvés, megpróbál elvegyülni), fütyörészik (próbálkozik, időt tölt). A nép lelegelte a lelkét, kiüresedett.

Ady szembeállítja Debrecent, az elmaradottság városát a Daloló Párizzsal, a szent ámulások, a költészet, a szellem városával. Jellemző a hazafelé néző nyugatiasság attitűdje: az Ugar azért bántó, mert létezik egy másik világ, onnan nézve az ugar elkeserítő. Páris, az én Bakonyom. A cím egy metafora, a Bakony elrejti, mint Párizs, Párizs= az én Bakonyom. Párizst szembeállítja a Dunával, Tiszával. Párizs jellemzése: Bakony- rejt és véd, ember-sűrűs vadon, várja, őrzi, beszórja virággal, hívja és halottan is rejti. Ezzel szemben Hunniában ott a szájas Duna, a pandúr had, a szittya sereg, máglyára vinné. A ható igék és a feltételes móddal érzékelteti, hogy nem itt van. A bűne, hogy messze lát, és mer, ezért hitszegő, mégpedig Álmos fajából (Duna), ezzel szemben ő Hunnia új szegénylegényének látja magát (hazafelé néző nyugatiasság). Az én egy másik világba kényszerül.