Juhász Gyula

  A nyugatosok közül ő volt a legtragikusabb, legnehezebb sorsú. A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits Mihály felfedezője. A Nyugatnak már nem tartozott az élvonalába, örökös vidéki „száműzetése” miatt.

Élete:
  Szegeden született. Apja postatiszt volt, s korán meghalt. Érettségi után először papnövendéknek ment, de fél év múlva ott hagyta a rendházat, s a budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Itt kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett, de nagy csalódására vidékre került tanárnak. 1908-ban Nagyváradra került, ahol Juhász értő társakra talált, sőt vezetőjükké vált, a Holnap című antológiával, vihart kavart fiatalok egyike. Itt ismerte meg a váradi színház színésznőjét, Sárvári Annát, aki alig méltányolta a félszeg, zárkózott költő óvatos közeledését. Betegségét, idegbaját egyre súlyosbította a tanári munka robotja és a száműzöttség érzése. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, s hihetetlen tevékeny közéleti és publicisztikai szerepet töltött be szülővárosa életében. A Tanácsköztársaság idején elvállalta a szegedi színház vezetését. Szembefordult az ellenforradalommal, ezért megbélyegzett, üldözött lett, tanári nyugdíját is megvonták. Meleg szeretettel karolta fel József Attila költői indulását. A magány, az elszigeteltség fokozta idegbaját, 1937-ben - többszöri öngyilkossági kísérlet után - veronállal megmérgezte magát.

Költészete:
  Juhász Gyula költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat. Kedvenc műformája volt a szigorú szabályokhoz kötött szonett. Költészetében mindig benne van a görög élet. Mindemellett a parnasszista költészet művelője. E költészet szerint a költőnek nem szabad saját érzelmeivel meghamisítania a világot, hanem tárgyilagosan kell megjelenítenie, sűrűn fordult az irányzat témáért a múltba. Juhász is írt parnasszista verseket, de ezek esztétikáját szinte felrobbantja azzal, hogy a legrégibb történelemből vett témába is beleviszi saját egyéniségét és magyar sajátosságokat.

Tájversei:
  Juhász Gyula tájversei impresszionista vonásokat mutatnak, amikor a szürke tájat is színesnek látja a költő. Ez nem tájleírás, hanem tájfestészet. A festői alkotásban az érzékek szolgáltatta benyomásokat juttatta kifejezésre az értelem közbeiktatása nélkül. Tehát csak a színek, fények a pillanatnyi hangulat a fontos. Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is.

A Tiszai csönd 1910-ben jelent meg, melyet nyáron a szegedi tartózkodása után írt meg. Itt erősödhetett fel benne az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott az ország szellemi központjától, Budapesttől, messze a perifériára. A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Álmatag zenéje nehezen meghatározható ritmusából és az alkonyt idéző mély magánhangzók búgásából fakad. Ezt a hanghatást fokozzák a 4. vsz. alliterációi. A strófák sorait párosrímek kötik össze. Különös gondolattársításokat ébresztő metafora vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. A néma vesztegelés és az eseménytelenség szomorúsága adja a szöveg alaphangulatát. Mozgás helyett hangok teszik élővé a tájat, s ez elmélyíti az este csöndjét. Ám ezek a parányi hangok is átfogják a végtelenséget: a harmonikaszót még a csillagok is hallják, s csak egy tücsök felel rá. A leszálló sötétségben a Hold beezüstözi a tájat, a folyót és a hajókat. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság, a csend és a sötétség nem félelmetes: a kis hangok, s fények ünnepivé változtatják a tájat, s oldják a tehetetlenséget. Ezt a hangulati hatást egészítik ki a távoli égbolt képei is: a Hold nyugalma és a pásztorok idillje. A lírai és megjelenítése az utolsó 2. vsz-ban kerekké teszi a kompozíciót, s megjelenik az alapgondolat: a mozdulatlan hajók és a röghöz kötött költő közötti hasonlóság, azonosság. Magányossága, némasága és bénasága a tiszai hajók társává teszi, s együtt álmodoznak a hívó távolokról. A költő is a táj részévé válik, azzal, hogy hallja és látja az éjszaka képeit, hangjait. Az utolsó szakaszban 2-szer is előfordul a „ma” szó, mellyel azt fejezi ki, hogy ez az állapot csak ideiglenes, s ez gyorsan megváltozhat. A lemondás és beletörődés finom mélabúja, s az otthon, a hazai táj szépségének megérzése kölcsönösen kiegészíti egymást.

Költészetén végigvonul a minden emberi szenvedés, bánat iránti együtt érző részvét. Ez tükröződik a Tápai Lagzi c. versében. A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom vidámságát mutatja be. A vers eleji groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek. A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életnek egy állomása, nem derűs ünnep. A házasság itt nem szép, hanem szomorú, s törvényszerű, s a jövő is kilátástalan: nehéz munka, keserves asszonysors. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Az embereket és az állatokat összekapcsolja egy gondolattal, mely után csak a „künn” és a „benn” választja el őket egymástól – az ember is elállatiasodott. Az utolsó vsz-ban úgy tűnik, mintha a lagzi egy torrá alakult volna át, a szürke hajnalban megjeleníti a halált. Az egész vers maga a komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza.

Anna-versek:
Juhász Gyula szakorcai tartózkodása idején írta a legtöbb Anna-verset, szám szerint húszat. A Váradon megismert színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. Emlékeiből és vágyaiból eszményi szerelemérzés bontakozott ki, de szerelmének nem is volt élményi alapja.

A Milyen volt… c. költemény 1912-ben jelent meg A Hétben. A vers hétköznapi, dísztelen szókészlete szinesztéziák hatására muzsikálni kezdenek. A Milyen volt... három évszakot idéz meg (a tél hiányzik), s ezekből a képekből Anna emléke áll össze. (nyár - érzékelés, ősz - látás, tavasz - tapintás). A költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át, csak halványuló emlékei között kutat a költő. A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik, és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjába mosódik. Tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költő. Mindössze azt mondja el, milyen különös, hogy egy nő emléke idővel elhalványodik. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.

Az 1926-os Anna örök zárja le véglegesen az Anna-szerelmet. Minél távolabb van térben és időben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán. A versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, szimbólum. A vers két részre tagolható. Az első rész az Anna-élmény feledésbe merülését állítja, de az "Óh, de mégis" felkiáltás után pont ennek ellenkezőjét bizonygatja. Anna nem képként, hanem a tudatalattiban él tovább. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli, Anna örökkévalóságát, az emlékek feledhetetlenségét hirdeti.