Babits Mihály (1883-1941) 

  Babits Mihály a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb jelensége. Költő, műfordító, regény-és esszéíró. A húszas évek második felétől a Nyugatnak a szerkesztője, és mint a Baumgarten-alapítvány kurátora az irodalmi közélet szervezője is. Mind alkotásaiban, mind közéleti szerepében rendkívüli igényesség vezette, ami tulajdonképpen családi örökség is volt.

Szekszárdon a Dunántúlon született. Család, szülőföld, nevelők együttesen formálták hagyománytisztelővé. Magyar-latin szakos tanári diplomát szerzett a budapesti bölcsészkaron, de közben görögül, németül, franciául, később olaszul is tanult. Gondolkodására, világlátására az antikvitás és a kereszténység mellett leginkább Kant, Nietzsche és Bergson hatottak. Nagy művében az 1936-ban megjelent Az európai irodalom történetében annak összefoglalására vállalkozott, amit közös európai hagyománynak tartott. Elsősorban olyan műveket akart fordítás révén beemelni irodalmunkba, amelyeket az európai szellemiség szempontjából meghatározó jelentőségűnek érzett. Legkiemelkedőbb műfordítói teljesítménye Dante Isteni színjátékának átültetése. Jelentősek drámafordításai is. Regényei közül a lélektan, különösen a tudathasadás iránti érdeklődését tükröző Gólyakalifa, az önéletrajzi ihletésű Halálfiai és az elégikus hangvételű lélekrajzi kisregénye, Tímár Virgil fia a legjelentősebbek. Költőként először 1908-ban A Holnap című antológiában jelentkezett. Verseire felfigyelt Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője, s ettől kezdve költőként és értekezőként rendszeresen szerepeltette a folyóiratában.

Első önálló kötete, a Levelek Írisz koszorújából 1909-ben jelent meg. 1911-ben újabb kötettel jelentkezett Herceg, hátha megjön a tél is. Ez évben ért véget a költő vidéki elszigeteltsége. Pest közelsége lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon az irodalmi és tudományos közéletbe, a felgyorsuló politikai események pedig lírai válaszadásra késztetik. Az 1916-ban megjelent harmadik kötete, a Recitatív már jelzi, hogy a politikai események is hatnak költészetére. Ebben a kötetben jelent meg az 1912-es munkástüntetésre reagáló meditatív verse, a Május huszonhárom Rákospalotán. A háború után megsokasodnak politikai tartalmú versei. Háborúellenes verseiért (Húsvét előtt, Fortissimo) a hivatalos politika részéről megtorlást kellet elviselnie.

A kultúrát mindenki számára egyformán hozzáférhetővé akarta tenni, emiatt népszerűségében tevékenyen részt vállalt, de az erőszaktól idegenkedett. A tanácsköztársaság idején visszavonult a közélettől. A bukás után mégis meghurcolták. Személyes üldöztetésénél is mélyebben érintette azonban az ország kétségbeejtő helyzete. Mélységes, de minden szélsőséges nacionalizmustól mentes hazaszeretetét tükrözi a Hazám! című vers. A vers az 1925-ös kötetben , a Sziget és tengerben jelent meg. Az 1934-ben megjelent Versenyt az esztendőkkel kötet nagy verseiben már megfogalmazódik Babits hite.

1937-ben jelent meg utolsó verseskötete, a Babits Mihály összes versei. A még ezután írt nagy mű, a Jónás könyve, s az ehhez később (1939) hozzáfűzött Jónás imája, valamint a halál utáni kiadott posztumusz kötete bizonyítja, hogy szinte élete utolsó percéig alkotott.

1941-ben bekövetkezett halálával egyszersmind a Nyugat korszaka is véget ért.

Babits költészetének első szakasza

Babits, amint ezt első kötete (Levelek Írisz koszorújából) mutatja tárgyiasabb költészetet akart teremteni, egyúttal bölcseleti igénnyel lépet fel. A versek a kötetben nem keletkezésük ideje szerint következnek egymás után, hanem mintegy a szerző szellemi életének útját követik. A kötet élén az alkaioszi óda, az In Horatium áll. Ebben a költő merészen szembeszáll a horatiusi „arany középszerrel” és a „soha meg nem elégedést”, az örökös megújulás vágyát hirdeti. Testvérversében (Óda a Bűnhöz) még merészebb hangot üt meg. A lázadás erkölcsét hirdeti: ostorozza a kispolgári jellemtorzulásokat és lantját a fennálló renddel ellentétes „bűnöknek” ajánlja.

A nyitó versek ellenpólusaként a kötetet egy, a művészi megújulás vágyát sugalló szonett: A lírikus epilógja zárja. Babitsnak ez az egyik legkorábban közreadott verse a lírikus általános léthelyzetét fogalmazza meg: „Csak én bírok versemnek hőse lenni”. Babits szerint az emberi én önmagában keresztül látja a világot, önmegismerésre viszont azért nem képes maradéktalanul, mivel saját magát nem tudja kívülről szemlélni.

Babitsot 1908-ban Fogarasra helyezik tanárnak. Itt írt verseinek jelentős része második kötetében jelent meg. A kötet nyitó verse: Ballada Írisz fátyoláról formai újítást mutat. A ballada itt ajánlással záródó hármas strófaegyüttest jelent. Az ajánlás első sora: „Herceg! hátha megjön a tél is”. Eredetileg Babits a Klasszikus álmok címet szánta a kötetnek. Ez a cím azokra a görög tárgyú versekre utal, amelyekben Babits új, az impresszionizmust meghaladó poétikát alakított ki. Egyetemes lírát akart teremteni, s ennek érdekében fordult ösztönzésért a klasszikus ókorhoz. Legtöbbször a dionüszoszi szenvedélynek, valamelyik tragikus küzdelemnek utójátéka fogalmazódik meg ezekben a versekben. Ilyen vers a Danadiák is. A vers arra példa, hogy Babits a görög hagyományt díszítőelemként alkalmazza. A vers igazi hatását a hangzásával éri el, s a benne szereplő görög szavaknak is hangalakjuk különössége, zeneisége folytán van jelentőségük a  szövegben. 1909-ben keletkezett az Esti kérdés. A vers tizenhét sornyi látomásos nyitány után, az olykor határozószóval kezdődő részben a bergsoni önkéntelen emlékezésnek megfelelően időrend nélkül kapcsol egymáshoz konkrét térre és önéletrajzi eseményekre utaló különböző életszakaszokat. A sebes képváltással föl-fölvillanó életút rajzolatai kérdésekbe torkollanak. A kérdésekre azonban a válasz is csak kérdés lesz.

Főleg az életlendület és a teremtő képzelet elve jelentett szinte kiapadhatatlan ihletforrást Babits számára. Így például az életlendületet testesíti meg a Cigánydalban a korlátozatlan szabadság szimbólumává növő lírai hős. A teremtő képzelet az ember tragikus kötöttségein, a tér problémáin is győzedelmeskedni képes – hirdeti a Bolyai című vers.

Babits költészete a két világháború között

A Trianont követő időszak első kötete, az 1925-ben megjelent Sziget és tenger tartalmi és formai szempontból is új korszakot jelentett Babits lírájában. A kötet tartalmi újdonsága a magánlírában a hitvesi szerelem, a közéletiben pedig a fennálló renddel szembeni elégedetlenségmegszólaltatása. A házasság révén kialakult biztonságot adó élethelyzetre utal a kötet címében szereplő sziget, mint a lehetséges pozitív értékek szimbóluma. A tenger ezzel szemben csupa negatívum. Vissza lehetne vonulni a védelmet nyújtó szigetre, de az „nem elég magas” ahhoz, hogy az érzékeny lélek elől elrejtse a nemzet, az emberiség szenvedéseit (A sziget nem elég magas). Nem hallgathatja el, hogy kétségbeejtőnek látja a nemzet sorsát. A közélet torzulásaira először a Petőfi-centenárium kapcsán figyelt fel annyira, hogy verssel tiltakozik ellene. Tiltakozó verse, a Petőfi koszorúi 1923. január 1-jén jelentek meg a Nyugatban.

Szekszárdon szülőházában írja meg hazaszeretetének egyik legszebb versét Hazám! címmel. A két részből építkező vers a költő lelkének szárnyalása a szülőháztól a városon, országon Európán, a világmindenségen át vissza a házhoz.

A húszas évek közepétől egyre többször kap hangot Babits költészetében az önvizsgálat. 1929-ben megjelent kötet: Az istenek halnak, az ember él, a közélettel annak problémáival foglalkozó alkotónak mutatja a költőt. Olyannak akit még akkor is foglalkoztat a közélet, amikor látszólag visszavonult tőle. Hagyományőrzése nem politikai állásfoglalás, hanem az erkölcs oltalmazása egy etikátlan környezetben. Az alkotói felelősség a baljós jövővel terhes világ szorongást, megnevezhetetlen félelmet vált ki belőle. A maga és a kor válsághangulatát a természeti környezet részleteinek szimbólummá nagyításával fejezi ki. A szimbólumversekkel párhuzamosan megszaporodnak önszemléleti költeményei. Közülük is kiemelkedik az ars poetica jellegű, költői fejlődését végigkísérő verse, a Cigány siralomházban.

Az 1934-ben megjelent Versenyt az esztendőkkel kötetben még inkább kiteljesedik a küldetéses költő magatartása. Már a kötet nyitó verse, a Mint a kutya a silány házban felvillantja zárlatában a prófétaszerepben való hitet.

A Holt próféta a hegyen lírai hőse kesergő, mord Jeremiásként pörlekedik, a Mint különös hírmondó pedig látszólagos köznapisággal lep meg. A vers valójában a természet örök körforgásának csodáját hirdeti. A vers lehetséges folytatásaként értelmezhetjük a költő öngyötrő lelkiismeretvizsgálatának megjelenítését a Csak posta voltál című önmegszólító verset. Az önmagát megszólító költő kérdéseket tesz fel magának.

1937 szeptemberében jelent meg verseinek gyűjteményes kiadása, a Babits Mihály összes versei, benne tizennyolc új verssel. Ezek, a költő életében még megjelent utolsó versek, költői erejének teljességében mutatják meg a halálra, éspedig a már nagyon közeli halálra készülő költőt.

A meglódult naptár, Babits lelki és művészi nagyságának egyik legszebb megnyilatkozása. Az öt tagversből álló kompozícióban az ember múlandóságának élménye a külső világra, az egyre gyorsabban változó évszakokra vetítve jelenik meg. A filmszerűen, merész vágásokkal felvillantott természeti képek, a környezet finom rajza mögött elsősorban az első és utolsó versszak „Jaj” felkiáltásában szól ki a halállal szembenéző lírai én. Ez a „Jaj” visszhangzik a középkori haláltánc hangnemét idézve a kötet, és egyben a lírai életmű egyik legtökéletesebb verse, az Ősz és tavasz között refrénjében is. A halálra való készülés másik nagy verse, a Balázsolás a kétes kimenetelűnek ígérkező műtét légkörében született. Még a műtété előtt érlelődött Babitsban a Jónás könyvének terve. Megírására az operáció után került sor. Babits ebben a művében még egyszer hitet tesz az európai kulturális hagyomány mellett. 1939-ben fűzte a műhöz a Jónás imáját, mint utolsó fohászt a végső búcsú előtt.

 

Jónás könyve

Babits súlyos operációja után írta ezt a négy részes elbeszélő költeményt. Szellemi önéletrajzát a bibliai történet mögé rejtette. Kívülről szemléli önmagát. Majdnem mindenben azonosította önmagát a mű főszereplőjével.

Az első szerkezeti részben: Jónás küldetése, az Úr parancsa.

A másodi és a harmadik szerkezeti részben Jónás menekül az Úr parancsa elől. Nem akar Ninivébe menni, prófétálni. A tengeri viharban egy komikus szánalmas figura a hajófenéken. De Jónás, aki korábban félénk volt most mégis igyekszik teljesíteni küldetést. Többször kicsúfolják, gúnyolják Ninivében mégis, prófétál. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól. A költemény ironikus komikus és patetikus hangnemének kettősége végig jelen van a műben. Az utolsó szerkezeti rész a tanulságok végkövetkeztetése, az emberiség maradandó értékeinek alkotásainak túl kell élniük az emberi gonoszságokat. Remény, optimizmus a próféta kötelessége kimondani az igazságot még egy embertelen korban is, s harcolni az embertelenség ellen.

Az ősz és tavasz között

A halálra való készülés másik nagy verse. A halál rettenetének kiáltását emberi szóvá artikulálta, fölébe került és úrrá lett rajta.

A vers témája mégsem a halál, hanem az elmúlással való szembenézés.
Szerkezetét az évszakváltás szabja meg. Az ősz természeti képeivel indul a versben a komor hangulat. Ettől kezdve minden hasonlat, utalás a halálra.

A harmadik egységben az újév fordulója nem a vidám szilveszteri hangulatot kelti, hanem az idő múlásának megállíthatatlan élményét. A vers elégikussá válik, ezt jelzi az évszakváltás „olvad a hó, tavasz akar lenni”. A tavasz nem az újjászületést hozza, hanem a tél elmúlásával az életpusztulását. Belép a metaforák sejtelmessége „pehely vagyok, olvadok a hóval”.
 

margin-left:0cm;margin-right:30.6pt"> A záró szakasz visszatér a kezdő strófa természeti képeihez. Feloldódik a halál iszonyata, valamennyire enyhül. Vagyis beletörődés a halálba, a sors tudomásul vétele.

Petőfi koszorúi

Petőfi születésének évfordulójára írta ezt a verset. Tiltakozó vers, bírálat a hivatalos államvezetés magatartására. A vers egyben Babits tiszteletadása a költőtárs előtt.

Húsvét előtt

A nyugtalanság völgye című kötetben jelent meg 1916-ban.

A vers címe bibliai jelentésű, a föltámadást a béke eljövetelének reményét ígérte.

Nem meghatározottak a sorok és a rímelések sem. Ritmusa idegesen nyugtalan. Egy bizonyos témát, gondolatot visz végig, közben új és új motívumokkal bővül ki.

A költő zaklatot lelkiállapotával indítja a verset. Megjelennek a háború szörnyűségeit, pusztításait ábrázoló képek. A vers üzenete a békevágy. A második szerkezeti részben fokozódnak fel az érzelmek és torlódnak a gondolatok, megjelennek a felszólító mondatok.

Az utolsó versszakban már a béke eszményét hírdeti, feloldja a feszültséget. Egy nemzetek közötti megbékélés, összefogás gondolatáig jut el a költő.

Esti kérdés

Babits korának nem csak az egyik legnagyobb költője volt, gondolkodása is sokrétű volt.

Fogarason ismerkedett meg Bergson műveivel. A bergsoni filozófia legszemléltetőbb példája ez a vers.

A versben felfedezhető Bergson hatása. Alapossággal és tudatossággal alkotta meg. Mindez észrevehető a rímekben is. A különböző jelentésű, szófajú, de azonos alakú szavak csendülnek össze. A zenei élményt fokozzák a vígrímek mellett a belső és rejtett rímek is.

A vers nyitánya egy tavaszi nyári este, amely egy bensőséges idilli hangulatot áraszt. Majd különböző élethelyzetek kapcsolódnak egymáshoz. Velence szépségénél időzik el leghosszabban, visszamerengve a múltba és felidézve azokat.

Végül egymásra halmozott kérdések sora következik. Az élet akarat okára, céljára kérdez, a születés és a halál, a lét és a nem lét kérdése. A vers nem tud rá választ adni. A létfilozófiák keletkezése is azt bizonyítják, hogy ezekre nem lehet felelni.

Babits filozofikus költészetében fontosabb a kérdés, mint a válasz.

A gazda bekeríti házát

margin-left:0cm;margin-right:30.6pt"> Című verse a visszavonuló elzárkózó magatartást jelzi. A metaforák már jelképes, mélyebb értelmet bontanak ki. A léckerítés a lírai védekezés. Léckatonái mégsem tudják megvédeni a „modern szelektől”, a „barbár gyilkos és hazug szemtelen ősztől”.

Óda a Bűnhöz Babits ebben az ódában még merészebb hangot üt meg, a lázadás erkölcsét hírdeti. A kispolgári jellemtorzulásokat ostorozza. Az aljasságok kemény ostorozása után következik a bűn ismertetése. Ezt a bátor merészséget magasztalja. Lantját a fennálló renddel ellentétes „bűnöknek” ajánlja.

In Horátium

Babits első kötete a Levelek Irisz koszorújából (1909) amiben egy tárgyiasabb költészetet akart teremteni. Az 1902-től írt alkotásaiból válogatta össze verseit. A kötet élén áll az In Horátium, melyben a költő az örökös megújjulás vágyát hirdeti „…a dal is légyen örökkön új”.

A vers címének jelentése Horatius ellen és szemben. Az óda nem csak szembefordulás Horatiussal hanem az ókori irodalom egyik legnagyobb költője előtt főhajtás is.

Az óda az elején szebeszáll a tömegizléssel, csak az értő olvasókhoz szól.

A következő hat strófa viszont m,ár valóságos himnusz a kozmológiai erőkhöz. A strófa határokat átlépő mondatok viszont a folytonos mozgásról, az örökös változásról szólnak. A lezáró három szakasz a rejtett erőket ünnepli.

Lírikus epilógja

A Levelek Iris koszorújából az elégedetlenség költeményével zárul le a Lírikus epilógja című elégiával.

Megfogalmazódik benne a világ megismerhetetlenségének gyötrelme is, az emberi értelem csak a jelenség, nem a lényeg megmaradására képes. Babits küszködik az érzelmeivel, a világról szeretne írni, de nem lát túl saját problémáin. A mindenséget akarja megismerni, de vágya akadályokba ütközik.

Az első strófában a hiábavaló erőfeszítés már felhangzik, a tehetetlenség panasza, a világ és a vágy ellentmondó feszültsége.

A második strófában felelőségre vonja magát a szűklátóköréért, befelé fordulásáért, mindezt egy metaforával fejezi ki, „Vak dióként dióba zárva lenni”. Itt már kétségbe vonja a mindenség létezését.

A harmadik strófa tagadja az énen kívüli világot.

Az utolsó strófa az elsőre utal, a magányos elszigetelt világba.

A vers hangulata feszült és a végén sem oldódik.

Himnusz Irishez

Míg az In Horatius és az Óda a bűnhöz, az embernek, mint szabad erkölcsi lénynek sorsáról szól, a Himnusz Irishez a természet és az ember kapcsolatát méltatja. Az ellentétekben teljes, érdekes világot idéz meg. Kifejezi a világ minden színét befogadni kész lélek sóvárságát. A költemény egy sötét világ tagadásával indul, és az ezerszínű tarkaság istennőjéhez szóló könyörgéssel folytatódik. A beszélő a versben hozzá fordul, a mindenség megismerésének teljes átélésének vágyával. Azonosulni akar azzal ami van, volt és lesz. Ezért hangoztatja benne egyre türelmetlenebbül az élményeket sürgető fohászokat.

Halotti beszéd

Kosztolányi a legsúlyosabb témát is természetessé, mélyen emberivé teszi. A cím és a megszólítás a halotti beszédet idézi, majd a költő kifejti a maga halál- és életszemléletét.

A versben nem a saját, hanem egy embertestvér halálán töpreng el a költő. Nem a halál rettenetéről szól, hanem arról, hogy az élet megismerhetetlen csoda. A halál tehát olyat semmisít, meg ami soha többé nem lelhető fel, sem a végtelen térben sem időben. Ugyan a költőt nem vigasztalja a túlvilági élet lehetősége, viszont tudja, hogy a halál után beszélnek az emberről, azt mondják „Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”, míg nem egészen elfelejtik.

A versben a rímek önálló életre kelnek, új jelentést kapnak „nincs már – kincstár”.

A költemény legfőbb üzenete, az ember tisztelete és szeretete. Ez egy bátor kiállás volt a az embertelenné váló világban.

Számadás

A vers lényege, hogy fogadjuk el a halált, hogy mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia. A vers hét szonettből áll. A költemény hőse önmagával áll vitában, így a szonett drámai monológgá válik. A megszólaló halál hiába valóvá teszi a szépítgetést, öncsalást.

A hős a boldogtalanok, és az elégedetlenekkel azonosítja magát. Tépelődésében felmerül hogy van-e haszna a megértő szánalomnak.

Az utolsó szonettben szembekerül újra egymással a két világ a boldogoké és a boldogtalanoké.

Az első szonettben kényszerűen vállalta a boldogtalanságot, viszont az utolsóban életprogram volt. A halállal farkasszemet néző költő tudomásul vette mindezeket.

Boldog szomorú dal

A Kenyér és bor című kötetben jelent meg 1920-ban. A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése. Rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése látható a versben.  A költő felsorolja elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság jellemzi a vers hősét. Önmagát akarja meggyőzni saját boldogságáról, mivel az élettől megkapott minden, amitől egy átlag ember elégedett lehet.

A családi boldogság nyugalmát, az országos hírnevet. Mindezek felsorolása a versben majdnem hogy gyermeki dicsekvést ébreszt, és kételyeket az elégedettségéről.

Erre bravúros keresztrímeket használ, amivel mindezt leplezi. Az egybe csengések boldogságot, szomorúságot sugallnak, de észrevehető bizonyos gúny is. A vers utolsó soraiban a „de” kötőszó hangváltás, és ezzel feltör a rejtett keserűség, bánat és az elégedetlenség. A versben a „kincs” szó, gazdagságra utal, egy vágyálomra, amiről ábrándozott.