XX. tétel A) A dualizmus kezdődő, majd kibontakozó válsága. B) Milyen körülmények között lett hazánk hivatalos államnyelve a magyar? Milyen politikai következményei lettek? A. A dualizmus válsága az 1890-es évektől kezdődően bontakozik ki. Már Tisza Kálmán lemondása után a miniszterelnökök gyakori váltakozása is e tendenciát jelzi (ő maga 15 éven keresztül volt miniszterelnök), bár még egészen 1905-ig a kormányzópárt a Szabadelvű Párt. A válság a következő kérdéskörökön keresztül ragadható meg: a birodalom szerkezeti ellentmondásai, nemzetiségi kérdés a soknemzetiségű birodalomban, gazdasági és társadalmi feszültségek. A birodalom a kiegyezéssel kétközpontú állammá alakult át. Két vezető népe (német és magyar) számszerűen már 1867-ben a birodalom kisebb részét jelentette. Teljesen kizáródott az államélet irányításából az összes szláv nép, illetve a horvátok Magyarország társországaként kaptak korlátozott jogokat. A korszak nagy problémája a nemzetiségi kérdés, hisz a XIX. század 2. felében a gazdasági fejlődés szükségszerűvé teszi az egységes nemzeti piacok kialakulását. Európaszerte ezeket a nemzeteszmére, a népek önrendelkezésére hivatkozva hozták létre (német és olasz egység). Ugyanakkor a nagyhatalmi szemlélet nem engedte a túl kis területek különállását eredményező kisebb népek államalkotó nemzetté válását. Persze ez nem akadályozhatta rneg e kis népek nacionalizmusának megszűnését. A századforduló tájékán már a nacionalizmus a nagy országok, birodalmak építése helyett inkább e nagy területi egységek szétszabdalása irányába mutatott. Természetesen a felvetődő problémára politikai válaszok is születtek. Az osztrákok elképzelhetőnek tartották a birodalom trialista átalakítását. Így államalkotó harmadik népként egyenjogúvá válhattak volna a szlávok is (kielégíthető lett volna nacionalizmusuk). A vita természetesen már a későbbiekben arról szólt volna, ki vagy kik legyenek a szlávok (csak a csehek, vagy mindegyik egyetemlegesen). A magyarok saját szerepük csökkenését látták ebben az átalakításban, s mindvégig ellenezték. s így végső soron megakadályozták az átalakítást. Sőt saját nemzetiségeinkkel szemben az Európaszerte haladó, sok engedményt adó 1868-as nemzetiségi törvény betűjétől és eszmeiségétől eltávolodva a magyar politika akadályozta a nemzetiségi jogok érvényesítését (pl. nyelvhasználat, anyanyelv használata az iskolákban stb.). A kérdés megoldatlansága aztán az I. világháborút lezáró békék megkötésekor a birodalom felbomlásához és a kis nemzetállamok kialakulásához vezetett. A magyar társadalom válsága részben politikai jellegű, részben társadalmi jellegű volt. A politikában a nyomasztó parlamenti súlyú Szabadelvű Párt ellen az ellenzéknek két eszköze maradt. Egyrészt a parlamenten belül obstrukcióval akadályozták a törvényhozás működését. Ezzel szemben Tisza István erőszakos eszközökkel lépett fel. A parlamenti politizálás tehát eldurvult, megegyezésre már semmi esély nem mutatkozott. Az ellenzék másik lehetősége az összefogás volt. 1905-ben sikerült is győzniük a választáson, de mivel programjuk a királynak túl nacionalista volt (önálló magyar vámterület, magyar vezényleti nyelv a hadseregben), nem a győzteseket bízta meg a kormány megalapításával. Fejérváry Géza kormányát mindenki támadta, s végül az ellenzék programját feladva koalíciós kormányzást vállalt Wekerle Sándor kormányában. E lépésüket elsősorban az motiválta, hogy az 1905-ös orosz forradalom hírére, no meg az elégedetlenkedő szegényparasztságra hivatkozva a parlamenten kívüli szociáldemokrata párt előállt az általános és titkos választójog követelésével. Politikai hatalomhoz a legszegényebbeket még az ellenzék sem akarta juttatni. A társadalom égető problémáira ez a koalíciós kormány nem is akarta a választ megkeresni. Nem véletlen, hogy 1910-ben megbuktak. 1910-ben Tisza István Munkapártjáé lett a hatalom. Minden területen a baloldal és az ellenzék letörésére törekedett. Házelnökké választását (1912. máj. 22.) tömegmegmozdulás kísérte. Ebben a baloldali függetlenségiek (Justh Gyula pártja), a szociáldemokraták és a polgári radikálisok (Jászi Oszkár) már a polgári demokratikus átalakulást követelték. Ugyanezt a politikai átalakulást sürgette volna a társadalom és a gazdaság átalakulása is. Az 1867 után kibontakozott polgári átalakulásban megszületett a magyar munkásosztály is; kialakult szociáldemokrata pártja is; megoldatlan volt a szegényparasztság sorsa, mert a torz birtokszerkezet miatt nem volt biztosított megélhetésük. E társadalmi csoportok tömegerejüknél fogva részben politikai jogokat (választójog), részben jobb szociális helyzetet követelt magának. Követeléseik a változások miatt teljesen jogosak voltak; Nyugat-Európában az ilyen fejlettségű ipari társadalmak már bevezették az általános választójogot; nálunk a kiegyezést megkötő liberális nemesség már gazdasági vezető szerepét elveszítette (a polgárosodás következtében), politikai hatalmáról önként nem volt hajlandó lemondani. Vagyis a liberális erők konzervatívvá váltak, semmiféle változtatást nem támogattak. B. A magyar nyelv a reformkor előtt többnyire csak a nép nyelve volt. A hivatalos és oktatási nyelvként a latint használták, a főurak és nemesek németül, vagy franciául beszéltek. (Mezzofanti - József nádor) 1792-ben törvénybe iktatták a magyar nyelv tanítását. Ez volt az első lépés a magyar nyelvért vívott küzdelemben. A haladás hívei azt szerették volna, hogy a törvényeket is magyar nyelven hozzák. Az uralkodó féltette a birodalom egységét, ezért nem akarta a magyar nyelvet hivatalossá tenni. A nyelvi programmal a haladóknak az is céljuk volt, hogy a latinul nem tudó nemeseket is bevonják a politikai életbe. Az első reformkori országgyűlésen hangzott el Felsőbüki Nagy Pál beszéde a magyar nyelv ügyében, s ennek hatására gróf Széchenyi István birtokának egy éves jövedelmét ajánlotta a Tudományos Akadémia működésére. A külföldi hatások ellensúlyozására a magyar nyelvet hivatalos államnyelvvé kellett tenni. Fokozatosan tették hivatalos államnyelvvé, először az anyakönyvi vezetés lett magyar, majd a megyei államigazgatás és a bíráskodás, lehetővé tették, hogy az országgyűlésen magyarul hangozzanak el a beszédek, s végül 1844-ben hivatalos államnyelvé lett a magyar (a latint váltotta fel). Ez azonban felszínre hozta az ellentéteket a Magyarországon élő nem magyar népekkel szemben.