Magyarország története a Tanácsköztársaság bukásától Bethlen István hatalomra kerüléséig: 1919 őszétől Magyarország új útra lépett. A háborús vereség s a nyomában kialakult forradalmi válság az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásához vezetett. Az ország területének nagy részét a román hadsereg erői szállták meg. 1919. augusztus 1-től a tanácshatalom bukása után rövid szociáldemokrata kormányzat következett, amely érvénytelenítette a Tanácsköztársaság rendelkezéseit. Mivel a kormány sem a hazai, sem az antant erők támogatását nem élvezte, augusztus 6-án puccsal eltávolították. Ezt követően a legitimista Friedrich István alakított kormányt, amely az 1918-as őszirózsás forradalom előtti jogrendszer folytatójának tekintette magát. Rendeleteivel az ellenforradalom megszilárdítására törekedett. Valójában a Friedrich-kormány nem rendelkezett tényleges hatalmi bázissal. Ezért a közép-európai rendezést megvalósítani akaró antant hatalmak a nemzeti hadseregnek a fővezérét, Horthy Miklóst fogadták el a hatalom jelöltjének. Hosszas tárgyalások eredményeként Horthy lemondott a katonai diktatúráról, s elfogadta egy polgári kormányzat létjogosultságát. Ezt követően a román csapatok kivonulásával egyidejűleg Horthy és a nemzeti hadsereg bevonult a fővárosba. A rendszer törvényességi alapjának megteremtésére bonyolították le az 1920. januári nemzetgyűlési választásokat. Ezek eredményeképpen a törvényhozás két legerősebb pártja a KNEP és a Kisgazdapárt lett. Az államforma kérdésében a királyság visszaállítása mellett döntöttek. Államfőként ugyanakkor a Habsburg-restaurációt szorgalmazó, konzervatív arisztokraták háttérbe szorításával 1920. március 1-én kormányzóvá választották Horthy Miklóst. Az ország nemzetközi elismerésének biztosítására 1920. június 4-én Trianonban a magyar küldöttség elfogadta és aláírta a békediktátum feltételeit, aminek következtében területének és lakóinak kétharmadát elveszítette, és tetejében súlyos jóvátételt kellett fizetnie. Mindezeket követően 1920. július 19-én gróf Teleki Pál lett a miniszterelnök. Programjában az ellenforradalom különböző csoportjainak összefogását sürgette. Földreformot vezetett be. Korlátozta a szélsőjobboldali szervezetek működését, betiltotta a baloldali szervezkedéseket. A kormány hirtelen bukását IV Károly váratlan visszatérési kísérlete okozta. A Bethlen korszak: A Teleki-kormány konszolidációs törekvéseit 4. Károly visszatérési kísérlete szakította félbe. Az elhúzódó kormányválság után Horthy gróf Bethlen Istvánt bízta meg kormányalakítással. Bethlen a korszak egyik legtehetségesebb politikusa volt. Tízéves miniszterelnöksége idején kiépítette és megszilárdította a rendszer politikai alapjait. Az 1921. októberi, második sikertelen Habsburg restaurációs kísérlet után november 6- án a nemzetgyűlés elfogadta a trónfosztást kimondó kormányjavaslatot. Ezt követően a Bethlen-kormány elérte, hogy Magyarországot vegyék fel a népszövetségbe. A belpolitikai stabilizációt Bethlen három fő területen hajtotta végre: normalizálta az MSZDP és az ellenforradalmi rendszer viszonyát; létrehozta az egységes kormányzópártot; új választójogi rendeletet léptetett életbe, amellyel a rendszer működőképességét biztosította. Mivel a munkáspártok Európa legtöbb országában parlamenti szerepet játszottak, az Európához illeszkedni akaró Magyarország sem zárhatta ki a szociáldemokratákat a politikai erők közül. Így született meg a kormány és az MSZDP közötti megállapodás (Bethlen-Peyer-paktum). Ennek értelmében a szociáldemokraták lemondtak a közalkalmazottak és a mezőgazdasági munkások szervezéséről, a politikai sztrájk kezdeményezéséről, a kormány viszont kötelezte magát, hogy nem akadályozza a párt és a szakszervezetek működését. Így vált az MSZDP a rendszer baloldali ellenzékeként a politikai élet részesévé. Bethlen a belpolitikai konszolidáció másik lépéseként, a stabil kormányzati rendszer biztosítása érdekében számbelileg és szervezetileg erős kormányzópártot hozott létre. Mivel ekkorra a KNEP szétesőben volt, a nemzetgyűlés másik legerősebb csoportja, a Kisgazdapárt jöhetett számításba. Hosszas tárgyalások és manőverezések árán Bethlen néhány képviselőtársával "átlépett" a kisgazdapártba, s létrejött a később Egységes Pártnak nevezett kormányzópárt. Az Egységes Párt az ellenforradalom különböző irányzatait és társadalmi csoportjait tömörítette. A "törvényességre és jogrendre" hivatkozva rövidesen háttérbe szorították a volt "szegedieket" tömörítő csoportot, amely nyílt diktatúrát követelt. A volt szegediek válaszul Gömbös Gyula vezetésével 1923-ban létrehozták a Fajvédő Pártot. Ahhoz, hogy a kormánypárt vezető szerepe mindenkor érvényesüljön, a városi és falusi középrétegek viszont kisebb szerepet játsszanak, szükség volt egy új választójogi rendszerre. Az új 1922. évi választójogi rendelet több szempontból szűkítette a választásra jogosultak körét. A törvényhozó hatalom és a kormányzati rendszer átalakítására irányuló törekvések betetőzése volt a felsőház visszaállítására vonatkozó törvény 1926-ban. A harmincas évek Magyarországa: Az 1930-as években jelentős változások következtek be a nemzetközi viszonyokban, a nagyhatalmak egyensúlyhelyzetében. Magyarország külpolitikai helyzetét is a megnagyobbodó mozgástér jellemezte. Hitler hatalomra kerülésével a Gömbös-kormány nagy reményeket fűzött egy német támogatással lehetővé váló revízióhoz. Gömbös ugyanakkor folytatta a Bethlen által kiépített olasz-magyar kapcsolatokat. A harmincas évek második felében a magyar külpolitikai törekvések középpontjában a területi revízió megvalósítása állt. A Párizs-környéki békerendszer megváltoztatásában érdekelt Németország a korábbinál is kiemeltebb szerepet kapott a revíziós tervekben. Esetenként történtek lépések az egyoldalúvá váló német orientáció ellensúlyozására, összességében azonban nem következett be külpolitikai irányváltás. A Darányi-kormány idején a növekvő nemzetközi feszültségek közepette szükségessé vált a magyar haderő fejlesztése. Ezt tartalmazta az úgynevezett győri program, amely 5 évre 1 milliárd pengőt irányzott elő. Az Imrédy-kormány időszakában új fejlemények következtek be a nemzetközi politikában. Az 1938. szeptember 29-i müncheni konferencián a Közép-Európa felé előrelendülő német agresszió angol és francia hozzájárulással Csehszlovákiát vette célba, s így szabad út nyílt a lengyel és magyar területi igények előtt. 1938. november 2-án Bécsben német és olasz részvétellel zajló döntőbírósági értekezleten Szlovákia többségében magyar lakta területei, visszakerültek Magyarországhoz. Ezt követően Magyarország 1939. január 13-án csatlakozott az antikomintern paktumhoz. A nyílt tengelyszövetség vállalását igen erős belpolitikai jobbratolódás követte. 1939 márciusában a Kárpátalja fegyveres konfliktus nélkül került vissza Magyarországhoz. Súlyos ellenértékként a kormány teljesítette a németek régi követelését: Magyarország kilépett a Népszövetségből. 1939 nyarán a lengyel-német konfliktus küszöbén Teleki Hitlerhez és Mussolinihez írt leveleiben erkölcsi okokra hivatkozva lényegében megtagadta a magyar részvételt egy esetleges Lengyelország elleni akcióban. Szeptember l-én pedig, a háború kitörésekor Magyarország bár semlegességi nyilatkozatot nem tett, nem hadviselő félnek nyilvánította magát. Magyarország a 2. Világháborúban: A második bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. A területi gyarapodás növelte a Teleki-kormány tekintélyét, ugyanakkor a tény, hogy Erdély egy része német "kegyként" került vissza, lehetetlenné tette az elzárkózást a tengelyhatalmak iránti elkötelezettség vállalása elől. 1940. november 20-án Magyarország csatlakozott a német- olasz-Japán háromhatalmi egyezményhez. Ezzel a magyar külpolitika feladta a fegyveres semlegesség elvét. Amikor azonban Belgrádban németellenes fordulat következett be, Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását, s felszólította a magyar vezetést, hogy újabb területi gyarapodás fejében vegyen részt az akcióban. A katonai vezetés elfogadta a német ajánlatot. Teleki tudta, hogy az akcióban való részvétel a világháborúba való belesodródással fenyeget. Ezért önkezével vetett véget életének. Lépésével azonban nem tudta megakadályozni a közelgő tragédiát. Június 27-én Magyarország is csatlakozott a szovjetellenes háborúhoz. Ezáltal a tengelyhatalmak oldalán belépett a második világháborúba. Az események következtében 1941 decemberében az ország hadiállapotba került Nagy- Britanniával és az Egyesült Államokkal. A német vezetés magyar katonai részvételt követelt. Így került a frontra 1942. áprilisától a 2. magyar hadsereg, amelyet a Don folyónál kiépített állásokhoz vezényeltek, ahol a magyar egységek katasztrofális vereséget szenvedtek. A sztálingrádi fordulat, hatására a magyar politikai vezetés, egyre inkább számolt a német vereséggel. Kezdeményezték, hogy a 2. magyar hadsereg alakulatait hozzák haza, ugyanakkor Kállay, kereste a kapcsolatokat a nyugati szövetségesekkel a különbéke lehetőségének reményében. Az angolok közölték Kállayval egy előzetes fegyverszünet feltételeit. Amikor azonban az antifasiszta koalíció törölte a balkáni partraszállás lehetőségét, közölték, hogy Magyarország a háborúból egyedül a Szovjetunióval kötendő fegyverszünet útján léphet ki. A német vezetés, tudomást szerezve a Kállay-kormány kiugrást célzó tapogatózásairól, Magyarország katonai megszállása mellett döntött. A március 19-i megszállást követően Horthy, a németbarát Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnöknek. Ezzel egyidejűleg Hitler kinevezte Edmund Veesenmayert a birodalom magyarországi megbízottjának. A megszá1lást a Gestapo terrorja kísérte. 1944 augusztusában a román kiugrás Hortyt cselekvésre késztette. Sztójay helyett Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormány feladata lett volna a háborúból való kilépés megszervezése. A Moszkvába indult magyar fegyverszüneti delegáció október 11-én írta alá a megállapodást. A fegyverszünetet Horthy minden érdemi politikai előkészítést mellőzve jelentette be. A kiugrási kísérlet így kudarcra volt ítélve. Az ország lakossága néhány hónapra a Szállasi vezette nyilas rémuralom, illetve hosszas fegyveres harcok és az azokat kísérő atrocitások áldozata lett. Diplomáciai események az 1920-as években: A háború után a győztesek gazdaságát a vesztesek jóvátételeivel, illetve a háborús károkat nem szenvedett USA kölcsöneivel állították talpra. A gazdasági, pénzügyi kapcsolatok miatt az egyes nemzetgazdaságok jelentős mértékben függtek egymástól. A húszas évek elejére megtörtént a tőkés nemzetgazdaságok konszolidációja, ami általában a háború előtti utolsó békeév termelési volumenének az elérését jelentette. A stabilizáció felszívta a munkanélküliséget és politikai nyugalmat is hozott (forradalmi mozgalmak lezárulása), ám nem volt egyenletes, nem zajlott le minden országban, nem terjedt ki valamennyi iparágra, és mint az 1929-es év eseményei megmutatták nem bizonyult tartósnak. A piacot monopolizáló csoportok természetes törekvése volt a profit növelése, amit viszonylag alacsony bérekkel és a magas árszínvonal fenntartásával értek el. Mivel az állam nem avatkozott be a termelésbe, és a munkavállalók szervezetei gyengék voltak, az egyes cégek saját profitérdekeiket nézve nem foglalkoztak a nemzetgazdaság egészével. Az egyre csökkenő fizetőképes kereslet, a termelés összehangolatlansága miatt mind nagyobb eladhatatlan árumennyiség halmozódott fel (túltermelési válság). A termelők nem vállalták az árcsökkentést, mert ellenkezett üzleti filozófiájukkal, másrészt a termelési költségeket figyelembe véve ez veszteséget jelentett volna. A fizetőképes kereslet csökkenése és a termelés volumene közötti ellentmondást, ami a gazdaság szinte minden szférájában jelentkezett a tőzsdei spekulációk egy darabig elfedték, hiszen a spekulánsok érdeke volt az értékpapírok árának megőrzése. A fasizmus hatalomra jutása és berendezkedése Olaszországban: A fasizmus hatalomra jutása és berendezkedése Olaszországban: 1919-ben Benito Mussolini egyesítette a Párizs környéki békékkel elégedetlen "frontharcosok" különböző szervezeteit, és létrehozta a Hadviseltek Szövetségét. 1921-ben megalakították a Nemzeti Fasiszta Pártot, amely nyíltan és erőszakosan fellépett az állam ellen, maga mögött tudva a hadsereg és a nagyipar támogatását. 1922. okt. 28-án Mussolini hívei bevonultak Rómába, a király kormányalakítással bízta meg. Kezdetben még működtek a polgári intézmények, a Duce koalíciós kormány miniszterelnöke volt. 1923-ban azonban új választási törvényt fogadtatott el, amelynek értelmében a legtöbb szavazatot szerző párt megkapja a parlamenti mandátumok kétharmadát. Az 1924-es választásokon a fasiszta szervezetek erőszakos fellépése meghozta Mussolini számára a sikert. 1925-ben elfogadták, hogy a kormányfő csak a királynak tartozik felelősséggel, s a kormány a parlament jóváhagyása nélkül is hozhat törvényeket. A törvényhozás és a végrehajtó hatalom birtokában a fasiszták fokozatosan kiszorították az ellenzéket a hatalomból, 1928-ban a parlament feloszlatta önmagát, a hivatalokba a saját embereiket ültették, megszüntették a sajtószabadságot, feloszlatták az ellenzéki pártokat és a szakszervezeteket. A belső diktatúra totálissá tétele után, illetve azzal egyidejűleg fokozódott Olaszország külpolitikai aktivitása. Megkezdődött a régi álom megvalósítása, a Római Birodalom helyreállítása. (1923: Korfu megszállása; 1927: protektorátus Albániában; 1935-36: Etiópia megszerzése; 1936: Berlin- Róma tengely; 1939: Albánia megszállása.) Az olasz fasizmust "felvilágosult diktatúrának" nevezi a történetírás, amelyben a szélsőjobb uralmát a monarchikus államforma mérsékelte. Olaszországban ismeretlenek voltak az internálótáborok és a tömeges letartóztatások, a 2. világháború kitöréséig nem volt jellemző az antiszemitizmus, az egyházzal is a megegyezést választották. A fasiszta állam megoldott olyan problémákat például a maffia megtörése, amire a korábbi polgári kormányok képtelenek voltak. Megszűnt a munkanélküliség, a hatalmas középítkezések sok embernek biztosítottak megélhetést. Úgy tűnt, hogy az olasz nemzet érdekeit Benito Mussolini hatékonyan képviseli. A kijózanodás a 2. világháború alatt következett be. A nemzetiszocialista állam kiépülése Németországban: A gazdasági válság rendkívül súlyosan érintette Németországot. Megnövekedett a munkanélküliség, az életszínvonal meredeken csökkent. A hatalmon lévő polgári pártok elveszítették tömegtámogatásukat, megerősödött a munkásmozgalom. Feltűnt egy 1919-ben alakult párt, a Nemzetiszocialista Német Munkás Párt, amely befolyása és taglétszáma is egyre nőtt. Vezetője 1920-ban Adolf Hitler lett. A nácik minden bajért az 1918-as forradalmakat és a weimari köztársaságot tették felelőssé. Követelték a versailles-i békeszerződés hatályon kívül helyezését. A társadalom minden rétege számára volt ígéretük. Pártprogrammá vált a fajelmélet. A baloldali és a polgári pártok nem ismerték fel a náci pártban rejlő veszélyt, és abban bíztak, hogy demagóg politikájának lelepleződése majd lehetetlenné teszi a pártot. A német arisztokrácia félve egy baloldali fordulattól támogatta a náci pártot. Az 1932-ben rendezett választásokon az NSDAP 11,7 millió szavazatot kapott a polgári koalíció 10 millió szavazatával szemben. Hindenburg köztársasági elnök mégsem adott kancellári megbízást a náci párt vezetőjének, mert tartott attól, hogy a nácik pártdiktatúra kiépítésére törekednek. Az általa kinevezett polgári kormányokat azonban a Birodalmi Gyűlés többször leszavazta, képtelenek voltak a kormányzásra. 1932 novemberében ismét választásokat tartottak, de az erőviszonyok nem változtak: most is az NSDAP lett a győztes. Ám e választások jelezték a tömegek kiábrándulását a politikából: még a náci párt is jelentős mértékben veszített szavazatokat, előre törtek viszont a kommunisták. A baloldali veszély miatt aggódó tőkés körök nyomására Hindenburg Hitlert nevezte ki birodalmi kancellárrá. Hitler véltek, rövid idő alatt totális diktatúrát épített ki. Kihasználta a Birodalmi Gyűlés épületének felgyújtása miatti politikai pánikhangulatot, az újonnan megválasztott parlamenttel megsemmisíttette a kommunista képviselők mandátumait. Ettől kezdve a náci végrehajtó hatalom kontroll nélkül működött. Korlátozták a polgári szabadságjogokat, fokozatosan betiltották a pártokat és a szakszervezeteket. Egy 1933 decemberében hozott törvénnyel az NSDAP állampárttá vált. 1934 augusztusában, Hindenburg halála után Hitler saját kezében egyesítette az államfői a kormányfői hatalmat. A nácik jelentős eredményeket értek el a gazdasági válság felszámolásában. A munkanélküliséget infrastrukturális beruházásokkal és a hadiipar fejlesztésével szüntették meg. A gazdasági tervek végcélja az ország katonai erejének növelése volt, s törekedtek arra, hogy Németország minél nagyobb mértékben önellátóvá váljon. A nyugati hatalmak azt remélték, hogy a nemzetiszocialista Németországot majd a Szovjetunió ellen fordíthatják. Ám elszámították magukat, mert az 1930-as években Németország törekvései már az általuk kialakított hatalmi rendet veszélyeztették. 1933-ban az ország kilépett a Népszövetségből, külpolitikája egyre agresszívebbé vált. Előbb "korrigálták" a versailles-i béke számukra sérelmes pontjait. Majd arra törekedtek, hogy egyesítsék a németek által lakott területeket. Az 1929-33. Évi nagy gazdasági világválság: Az összeomlás az USA-ból indult ki. 1929. okt. 24-én, a "fekete csütörtök"- ön New Yorkban szinte robbanásszerűen derült ki, hogy a tőzsdén mindenki szabadulni akar egyre kevesebbet érő részvényeitől, ám senki sem kívánja azokat megvásárolni. A reggel még milliókat érő részvények zárásra értéktelen papírokká váltak. Több tízezer ember jutott koldusbotra, többen követtek el öngyilkosságot. Az eladhatatlan árumennyiségek miatti veszteséget a termelés csökkentésével és a költségek leszorításával kívánták kompenzálni, ami a munkaerő jelentős részének elbocsátásához, vagy részmunkaidős foglalkoztatásához vezetett. Ezzel tovább gyengült az amúgy is gyér piaci kereslet. A csődbe ment vállalatok dolgozói valamennyien utcára kerültek, a folyamat öngerjesztővé vált. Az értékesítési nehézségekkel küszködő vállalatok nem tudták törleszteni a fejlesztésekre felvett hiteleket, ami gyöngítette a bankokat, ahonnét a betétesek tömegei igyekeztek kivenni pénzüket. Az ipar és a pénzügyi élet válsága átterjedt az agárszektorra is, a tönkrement városi lakosság nem volt képes a farmerek áruit megvásárolni. Dühükben az elkeseredett emberek megsemmisítették teherré vált termékeiket. Az adóbevételek zuhanása fenyegetni kezdte az állam pénzügyeit is, aminek tömeges közalkalmazotti elbocsátás lett a következménye. A gazdaság krízise súlyos társadalmi feszültségeket keltett. A szoros pénzügyi összefonódás (főképp az amerikai bankhitelek elapadása) miatt a válság az USA-ból átterjedt Európába, és itt is komoly feszültségeket okozott. Míg a fejlett gazdasággal, történelmi tradíciókkal rendelkező polgári demokráciák súlyos megrázkódtatás árán, de társadalmi robbanás nélkül átvészelték a válságot, addig a fejletlenebb, vagy az 1. világháborús vereség miatt problémákkal küszködő Közép- és Dél- Európa a jobboldali radikalizmus felé fordult. Az USA kiútkeresése a válságból a New Deal program: Már Wilson amerikai elnök is szorgalmazta a munka társadalmi védelmét és az állam gazdasági szerepének fokozását. E törekvés azonban F. D. Roosevelt demokrata párti politikus elnökké választása után, 1933-tól vált kormányprogrammá, amelyet egy szakemberekből álló csapat, dolgozott ki, és az új irányvonal nevet kapta. Első eleme a bankrendszer talpra állítása volt. Néhány napra bezárták a bankokat, betét és aranykiviteli tilalmat léptettek életbe. A belső piac helyreállítása elsősorban a fizetőképes kereslet növelésén múlott. Ennek érdekében az állam munkaalkalmakat teremtett, beruházásokkal adott megrendeléseket a vállalatoknak. A munkanélküli fiatalokat munkatáborokba szervezték, amelyekben jelentős közmunkákat végeztek. Olyan beruházásokat részesítettek előnyben, amelyek nem eredményezték az árukínálat növekedését. Roosevelt különösen elnökségének "első száz napja" alatt jelentősen korlátozta az üzleti élet szabadságát. Felállította a Nemzeti Újjászervezési Hivatalt, amely az ipar és a mezőgazdaság területén fejtett ki tervszerű tevékenységet. Csak az életképesnek ígérkező vállalkozások kaptak lehetőséget a talpra állásra. A Nemzeti Újjáépítési Társaság a bankkölcsönök célszerű elosztásával foglalkozott. A mezőgazdaság stabilizálása érdekében elrendelte a vetésterület és az állatállomány csökkentését. A "Tisztességes verseny kódexében" meghatározták a piaci verseny szabályait. A társadalmi feszültségek csillapítására a Kongresszussal szociális törvényeket fogadtatott el. A Wagner-törvényben rögzítették a szakszervezetek jogait. Az 1930-as évek közepére az USA túljutott a válság nehezén. A kapitalizmus új szakaszába lépett, kialakult az állami monopol-kapitalizmus. Ezzel párhuzamosan lerakták a jóléti állam alapjait. Anglia és Franciaország a két világháború között: Anglia: A háborúban megszerezte a Török Birodalom legértékesebb területét, a közel-keletet, a német gyarmatok nagy részét, de elveszítette politikai és gazdasági vezető szerepét, és hatalmas összeggel tartozott az USA-nak. Belső problémái is voltak. A gyarmatokon erőteljes függetlenségi törekvések jelentkeztek, az írek pedig megkísérelték az elszakadást. 1921-ben létrejött az ír Szabad állam. A gazdasági válságot Mac Donald takarékossági intézkedéseinek és a gyarmatoknak köszönhetően átvészelte az ország. 1931- ben átalakították a birodalmat, létrehozták a Brit Nemzetközösséget. Az 1930-as évek a jólét időszaka volt az angolok számára. Nem csoda, ha a válság után hatalomra jutó konzervatív kabinet külpolitikájában a béke minden áron való megtartására, Németország "megbékéltetésére" törekedett. Franciaország: A háború hatalmas anyagi veszteséget jelentett a franciáknak. Óriási összegű hitellel tartozott az ország Angliának és az USA-nak, amit a német jóvátétel nem fedezett. A tömegek úgy érezték, hogy a háborús győzelem ellenére Európában nem érvényesülnek megfelelően a francia érdekek, s a nagy riválist, Németországot sem sikerült kellőképpen megtörni. Ez állandó kormányválságokat okozott. A gazdasági válság éppen akkor jelentkezett, amikor érezhetővé vált a stabilizációs politika. A 30- as évek elején jobboldali kormányok kísérelték meg az erős kéz politikáját, majd amikor ezek teret adtak a fasiszta mozgalomnak, népfrontkormányok alakultak. A belső gondok miatt Franciaország is alábecsülte a hitleri Németországot, s Angliához hasonlóan a békéltetési politikát választotta. A 2. világháború kirobbanása készületlenül érte az országot. Szovjetunió a két világháború között: 1922. dec. 30-án megalakult a Szovjetunió. Alkotmánya az oroszok túlsúlyát biztosította, bár elviekben garantálta a szabad kilépés és a csatlakozás jogát. Sikerült a külpolitikai elszigeteltségből is kitörni, több jelentős állam vette fel a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Az 1922 utáni évek fő kérdése a "hogyan tovább" volt. Lenin elgondolásai szerint demokratikusan választott és elszámoltatható apparátus kezébe kellett volna adni a végrehajtó hatalmat. Az agrárkérdés megoldását a fokozatos és önkéntes szövetkezetesítésben látta. Elképzeléseiből szinte semmi sem valósult meg, mert 1924 januárjában elhunyt. Addigra Sztálin már jelentős személyi hatalmat összpontosított kezében. A gazdaságpolitikát tekintve 1923-ban két irányzat rajzolódott ki az SZKP-n belül. A NEP híveit a baloldali ellenzék azért bírálta, mert szerintük felhalmozás lényege hogy a modernizációhoz szükséges tőkét a munkaerő kihasználásával és a jövedelmeknek az agrárszektorból az ipari szektorba történő átszivattyúzásával kell biztosítani. A baloldali ellenzék kiszorítása a politikai hatalomból 1925-ben kezdődött meg. 1927-re a NEP már éreztette hatását, jelentős fejlődés ment végbe a gazdaságban, amely ugyanakkor gyakorlatilag kettészakadt a magánkézben lévő agrárszektorra és az állami többségű tulajdonban lévő ipari szektorra. Az 1927-es gabonaválság megpecsételte a NEP sorsát; a rekordtermésű év ellenére a városokban ismét élelmiszerhiány volt. Sztálin 1928-ban döntött a kolhozosítás mellett. 1929- ben Sztálin és vazallusai megkezdték a személyi diktatúra kiépítését. Minden fontosabb tisztségbe Sztálin bizalmi emberei kerültek. 1931-re a parasztság kb. 75%-át kényszeríttették kolhozokba. Eközben hatalmas erővel indult be az ipar gyorsított modernizációja, a párt által meghatározott tervmutatókhoz igazodva. 1932 végére óriási eredményeket értek el: a nemzeti össztermék a 70%-át az ipar adta, 1500 új üzem épült. 1934-ben, az SZKP XVII. Kongresszusán ismertették a számokban imponáló eredményeket. A Központi Bizottság tagjainak újraválasztásánál a küldöttek egynegyede Sztálin ellen szavazott. Ez kérdésessé tette Sztálin főtitkári jelölését, emberei azonban a szavazatokat meghamisították, így hatalmon maradhatott. Az elkövetkezendő években megtorlásul megkezdődtek a többnyire halálos ítéletekkel végződő koncepciós perek, amelyek egészen a 2. világháború kitöréséig tartottak. A legsúlyosabb csapást azonban a Vörös Hadsereg tiszti karára mérte Sztálin. A hatalom csúcsain folyó küzdelem ellenére kétségtelen fejlődés ment végbe a társadalomban. A gyors városiasodás modernizálta a társadalmat. A kulturális forradalom során felszámolták a lakosság 70%-át érintő analfabetizmust, tömegessé tették a szakképzést, százával alapították a felsőfokú tanintézeteket. Nemzetközi konfliktusok a 2. Világháború előtt: Az 1929-1933-i világgazdasági válság kiélezte az imperialista ellentéteket. 1931. szeptemberében a Japán imperialisták hadüzenet nélkül megkezdték É- Kína meghódítását. 1933-ban, Németországban Hitler vezetésével uralomra jutott a fasizmus. A Hitleri Németország a Versailles-i békeszerződést megszegve 1935-ben bevezette az általános hadkötelezettséget, 1936-ban pedig hadseregével megszállta a rajnai demilitarizált övezetet, 1935-36-ban a fasiszta Olaszország meghódította Etiópiát. 1936-39 között Németország és Olaszország a fasiszta lázadókat támogatva katonai intervenciót hajtott végre a Spanyol Köztársaság ellen. Az 1936 német-olasz szerződés alapján létrejött a "Berlin-Róma" tengely, 1936. nov. 25-én pedig Németország és Japán megkötötte az antikomintern paktumot, amelyhez 1937. nov. 6-án Olaszország is csatlakozik. 1937-ben Japán új támadást kezdett, amelynek célja egész Kína meghódítása volt. 1938. márc. 12-én a fasiszta Németország csapatai megszállták Ausztriát. A Távol-Keleten a Szovjetunió sikeresen visszaverte a Japán 1938-ban indított fegyveres támadását. A Nyugati hatalmak megbékéltetési politikájának eredménye volt az 1938. szept. 29-i Müncheni konferencia. 1938. szeptember 30-i Müncheni egyezmény, amellyel megkezdődött Csehszlovákia feldarabolása. A Szudéta-vidék Németországhoz kerül. 1938. november első bécsi döntés, Magyarország megkapja a Felvidék magyarok, lakta területeit. 1939. márc. 15-én a Németek bevonultak Prágába, ezzel a korábbi megállapodásokat felrúgva, megszállta Csehország és Morvaország egész területét, amelyekből német protektorátust létesített, Szlovákiából külön bábállamot hozott létre, Magyarország pedig megszállta egész Kárpát-Ukrajnát. 1939. április 7-én Olaszország megszállta Albániát. A német fasizmus ezek után hozzá fogott a Lengyelország elleni agresszió előkészítéséhez. 1939. augusztus 11-én Anglia és Franciaország tárgyalásokat kezdett Szovjetunióval a német agresszió megállításával kapcsolatban. Nehezítette a megegyezést a reakciós lengyel kormány is, amely elutasított minden érdemleges megállapodást a szovjet kormánnyal. A Szovjetuniót Nyugaton és a Távol-Keleten egyaránt háború fenyegette. Mivel a Nyugati hatalmakkal nem sikerült a megegyezés, a szovjet kormány a fenyegető német és japán háborús agresszió elhárítása, kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni a német kormánnyal és 1939. aug. 23-án megkötni a németek által javasolt megnemtámadási szerződést. A 2. Világháború története Lengyelország megtámadásától a moszkvai csatáig: A második világháborút a náci Németország nyílt agressziós lépései előzték meg. A versailles-i washingtoni békerendszerrel szemben Berlin-Róma tengely elnevezéssel, 1936-ban szövetségi rendszer jött létre Németország és Olaszország majd 1937-ben Antikomintern paktum néven Németország, Olaszország és Japán között. A náci agresszió először a kelet-közép-európai térséget vette célba, 1939. augusztus 23-án szovjet-német megállapodás született az érdekszférák, köztük Lengyelország felosztásáról, majd 1939. szeptember 1-én a Hitleri hadigépezet általános támadást indított Lengyelország ellen, s ezzel kezdetét vette a második világháború. A lengyel védelem a hősi küzdelem ellenére összeomlott. Szeptember 17-én a szovjet csapatok is átlépték a lengyel határt, s megszállták az ország keleti részét. Tömegesen deportálták a lengyel lakosságot szovjet lágerekbe. Ezt követően Észtország, Lettország és Litvánia szovjet katonai és politikai nyomásra 1940 augusztusában belépett a szovjet államszövetségbe. A szovjet vezetés hasonlóképpen Finnország nagy részét is védelmi övezetévé kívánta tenni. A szovjet-finn háborúban azonban érzékeny veszteségeket is szenvedett, kiütközött hiányos felkészültsége. 1940 tavaszán a náci haderő Nyugat-Európa ellen fordult. Ezt megelőzően Anglia és Franciaország jóllehet a lengyel háború kitörésekor hadat üzent Németországnak lényegében semmilyen hadműveletet nem folytatott. Az 1940. áprilisi Dánia és Norvégia elleni támadást követően, május 10-én a német hadsereg megtámadta Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. A francia és belga ellenállás hiábavalónak bizonyult, a francia védelmi rendszer összeomlott. A német hadsereg Franciaország nagyobbik részét megszállta, július 21-en a francia hadsereg kapitulált. Az ország déli részén, Vichy központtal bábkormány alakult. Az elsöprő német sikerek láttán, 1940 júniusában belépett a háborúba a fasiszta Olaszország is, és először Franciaország ellen, majd az észak-afrikai fronton próbálta meglehetősen sikertelenül védeni a tengelyhatalmak pozícióit. Sikertelenné vált azonban az Anglia elleni német támadás is, ahol 1940 májusától a Winston Churchill által vezetett kormány felvette a küzdelmet a támadókkal. 1940 júliusa és 1941 júniusa között Anglia egyedül, igen súlyos körülmények között folytatta harcát a náci Németországgal szemben. 1941 tavaszától a háború kiterjedt Kelet-Európára: Németország lerohanta a Balkánt majd június 22-én támadást indított a Szovjetunió ellen. A támadás északi irányban a Leningrád felé, középen Moszkva felé, délkeleten pedig a Kaukázus és a Krím elfoglalására irányult. A Sztálini vezetést felkészületlenül érte a támadás, a védelem szervezetlen volt. A német haderő így blokád alá vette Leningrádot, elfoglalta Ukrajnát, és októberre megkezdte a Moszkva elleni hadműveletet. A szovjet hadvezetésnek hatalmas erőfeszítéseket kellett tennie, de decemberre ellentámadást indított, s így elhárult a fővárost fenyegető veszély. A 2. Világháború utáni békeszerződések: Az 1944. évi hadműveletek eredményei alapján az antifasiszta koalíció vezető politikusai szükségesnek tartották, hogy megvitassák a háború utáni rendezés alapelveit. Így került sor 1945. februárjában, Jaltában Sztálin, Roosevelt és Churchill találkozójára. Áttekintve a katonai helyzetet, megállapodtak a közeljövőben Németország területén folyó hadműveletek összehangolásában. Foglalkoztak egy világszervezet az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ), létrehozásával, valamint az antifasiszta koalíció tagállamai megszállási övezeteinek kialakításával. A konferencián a különböző területi, politikai, katonai érdekellentétek miatt kirobbant viták ellenére a résztvevők egyetértettek abban, hogy a volt tengelyhatalmak népei a fontos gazdasági, politikai kérdéseket demokratikus úton oldják meg. Ezzel kapcsolatban ajánlották, hogy a fasizmus szétverése után ezekben az országokban szabad választások útján demokratikus törvényhozó és végrehajtó hatalmi szervezeteket hozzanak létre. A Hitleri Németország kapitulációját követően 1945. július 17-tól tizenhat napon át tanácskoztak a győztes antifasiszta hatalmak képviselői a legyőzött Németország területén, Potsdamban. Az értekezleten megvitatták a Németországgal kapcsolatos kérdéseket. Megállapodtak abban, hogy négy (amerikai, brit, francia és szovjet) megszállási övezetet hoznak létre; Berlint, amely a szovjet zónába tartozott, szintén négy megszállási területre osztották. Ugyan csak megállapodás született a nácizmus, a militarizmus felszámolásáról, s a háborús bűnösök felelősségre vonásáról. Megtárgyalták a jóvátétel probléma körét, Lengyelország, Románia, Bulgária és Magyarország helyzetét. Döntés született, hogy a Japán ellen még folyó háborúba a Szovjetunió is bekapcsolódik. A konferencia záródokumentumai a koalíció egységét tükrözték, ugyanakkor komoly nézeteltérések is felmerültek a szövetségesek között a megszállás módszereit, illetve az érdekövezetek jövőjét illetően. Magyarország története a kommunista hatalomátvételig 1944-1948: A katonai megszállás és a háborús események befejezése utáni időszak legfontosabb feladatai a következők voltak. A szétesett államgépezet újjászervezése, politikai konszolidáció (szélsőségesen nacionalista pártok betiltása, a demokratikus pártok sorainak újjárendezése), gazdasági stabilizáció, az államforma megválasztása (köztársaság kikiáltása), a polgári demokratikus jogállam kereteinek megteremtése. A legfontosabb külpolitikai feladat a 2. világháborút lezáró párizsi békeszerződés aláírása és tudomásul vétele, a Magyarországra vonatkozó nemzetközi megállapodások teljesítése volt. A magyar társadalom 1945 után gyors ütemben építette újjá az országot, ezt segítette a stratégiai ágazatokban bányászat, energiaipar, korán végrehajtott államosítás, működőképes intézményrendszert és piaci alapon működő gazdaságot, valamint demokratikus politikai berendezkedést hozott létre. Megfigyelhető azonban, hogy a fasiszta hatalmak ellen harcoló szövetségesek együttműködésének romlásával az ország politikai mozgástere erőteljesen beszűkült és ez a belpolitikára is hatott: a fegyveres hatalmat 1945 óta birtokló kommunista párt egyre határozottabban fellépett a politikai hatalom megszerzéséért. 1948-1949 a fordulat két éve, az egypártrendszer és a kommunista párt diktatúra kiépítésének kezdetei azonban 1947-re nyúlnak vissza Nagy Ferenc lemondatása, az összesküvés-per; a "kékcédulás" választások, és 1950-ig, a tanácsrendszer megteremtéséig, az első ötéves terv elindulásáig tartott. A kommunista párt fokozatosan fölmorzsolta politikai ellenfeleit, és megsemmisítette, illetve beolvasztotta saját szövetségeseit is, és a hatalmi harcot kiterjesztették a kommunista párton belülre is (Rajk-per). A magyar társadalom lehetőségeit a külpolitikai történések erőteljesen szűkítették: a Kominform határozata után megindult a szovjet pártvezetés igényeinek a "keleti blokk" többi országával versengő kiszolgálása. 1956 Magyarország: A Sztálin halálát követő időszakban következett be az államszocialista modell első radikális reformja, amelynek társadalompolitikai célkitűzéseit Nagy Imre kormánya határozta meg, és az új szakasz politika elnevezéssel vált ismertté. A pártszervekhez képest nőtt az állami intézmények, a kormány és az országgyűlés szerepe, a paraszti vállalkozó és gazdálkodó réteg részben újjá szerveződött. Az új szakasz politikáját erőteljes hatalmi harc kísérte, ami kiszélesítette a gazdasági és politikai mozgásteret, csökkentette a szovjet modell másolásának kényszerét. A Rákosi féle vezetőgárdának azonban a pártban sikerült fenntartani pozícióit, és 1955 áprilisától fokozatosan állították félre Nagy Imrét és kormányának tagjait. Magyarországon a diktatórikus szocializmus történetében az első rendszerváltási kísérlet 1956. okt. 23-át követően bontakozott ki. Jellegét tekintve fegyveres felkelés volt a hatalom ellen, de az érdemi katonai összecsapások a forradalomárok és a szovjet csapatok között folytak. Nem tekinthetők az események polgárháborúnak, a küzdelem lényegileg a rendszert fenntartani kívánó szovjet nagyhatalom katonái és a felkelt magyar nép fegyveresei között zajlott. Az elsősorban politikai változásokat követelő tömeg kezdetben a kor gondolkodásmódjának megfelelően a "demokratikus szocializmus" jelszavát állította szembe az államszocializmussal, a forradalom alig két hete alatt azonban újabb politikai erők is megkísérelték az újjászerveződést (az 1948-1949-ben megszűnt polgári pártok). A tömeg által hatalomra segített Nagy Imre-kormány is koalíciós kormány volt. A nemzeti szabadságharc, és a rendszerváltó forradalmi kísérlet végül a szovjet nagyhatalom túlerejével szemben, és érdembeni nemzetközi támogatás híján elbukott.