Az angol polgári forradalom az előzményektől a polgárháború kirobbanásáig Az angol társadalom és gazdaság már a forradalom előtt jelentős tőkés vonásokat mutatott. Az angol nemes a gyapjúkereskedelem jövedelmezőségének köszönhetően polgárosodott. Az abszolút állam pedig támogatott minden vállalkozást, hiszen bevételeinek nagy része ezekből származott. A 17. századra azonban a gazdaság már nem igényelte a királyi hatalom beavatkozásait (monopoljogok, árak, bérek szabályozása). A nemzetközi politikában egyre aktívabb, s háborús konfliktusokba (skótokkal) keveredő királyi kormányzat emelte az adókat, vámokat kisajátította a kereskedők addigi monopoljogait. A vállalkozót réteg, amely eddig megelégedett azzal a politikai szereppel, amit az abszolutizmus nyújtott számára, egyre nehezebben viselte, hogy a sorsukra vonatkozó állami döntéseken kívül maradjon. Az ellentéteket a Stuartok valláspolitikája is fokozta, amellyel szemben lépett fel a puritán mozgalom. A konfliktus kirobbanására az adott lehetőséget, hogy egy háborús vereség hatására a király kénytelen volt összehívni a parlamentet (1640). Az ország két táborra oszlott: - A királyra, az őt támogató anglikán egyházra és a születési arisztokráciára. - A parlament alsóházában képviselettel rendelkező újnemesekre (gentrykre) és a polgárságra. Ez szükségszerűen vonta maga után a polgárháborút 1642-1649 között, melynek során megteremtődött a parlament hadserege a New Modell Army. A parlamentiek jelentős katonai sikereket értek el. A parlament Cromwell vezette tábora kettészakadt: a túl gyors változásoktól megriadt presbiteriánusokra és a harcot a királyság bukásáig folytatni kívánó independensekre. Az angol forradalom: a köztársasági epizód. Az alkotmányos monarchia létrejötte 1649-ben a király kivégzése után Anglia köztársaság lett, amely törvényesen is felvállalta a polgári vívmányok képviseletét. Ám a hatalmon levőket veszélyeztették a radikálisabb változásokat követelő levellerek és diggerek éppúgy, mint a királlyal megegyezést kereső presbiteriánusok. Szükségszerű volt, hogy Cromwell mindinkább a parlament nélkül, a hadseregre támaszkodva kormányozzon (protektorátus). A volt arisztokrácia kihasználta a köztársasági erők megosztottságát és a Cromwell egyre fokozódó diktatúrája miatti elégedetlenséget, s 1660-ban visszaállította a királyságot. Kezdetét vette a restauráció. Az abszolutizmust azonban nem lehetett ott folytatni, ahol 1640-ben abbahagyták, legfőképpen nem lehetetett visszaállítani az eredeti tulajdonviszonyokat. Erre az időre a társadalom egyaránt vezető rétege lett a nagypolgárság és az arisztokrácia, nem lehetett egyik ellenében sem kormányozni. Olyan államra volt szükség, amely megteremti e két erő együttműködését. Ez valósult meg 1688-ban, a dicsőséges forradalommal, amikor olyan királyt ismertek el Orániai Vilmos személyében, aki uralkodik, de a kormányzást, a társadalmat képviselő intézményeknek engedi át. Így született meg az alkotmányos monarchia, amelyben a hatalmat reprezentáló három ágazat különvált: - A törvényhozás a választott parlament dolga. - A végrehajtást a parlamentnek felelős kormány végzi. - A bíróságok pedig mindkettőtől függetlenek. A király a törvényességet, a hagyományokat őrzi, kinevezi a kormányfőt (miniszterelnök), és a feje az anglikán egyháznak. Az amerikai angol gyarmatok függetlenségi háborúja Az észak-amerikai angol gyarmatoknak nem volt egységes igazgatása, teljesen elkülönültek egymástól. A korona érdekeit mindenhol a király által kinevezett kormányzó képviselte, a tényleges igazgatást azonban a maguk választotta tanácsok, önkormányzatok gyakorolták, helyi törvényeket, rendeleteket alkotva, miáltal a gyarmatok gyakorlatilag önkormányzóvá váltak. A gyarmatok társadalma alapvetően agrár jellegű volt. Tőkés árutermelés alakult ki rajtuk, melynek két eltérő formája alakult ki. Az északi területeken jórészt kisparaszti gazdálkodás folyt, míg a déli gyarmatokon a rabszolga munkaerőt alkalmazó, tőkés ültetvényes gazdálkodás honosodott meg. Anglia és a gyarmatok kapcsolata a merkantilista gazdaságpolitikán alapult, Anglia a kolóniáit nyersanyagtermelő és árufelvevő piacnak tekintette, meg akarta akadályozni, hogy az amerikai gazdaság saját lábára álljon, ezért többször megújított kereskedelmi törvényekkel szigorú korlátok közzé szorította a kereskedelmet, a hajózást és az ipart. A hétéves háború után, amelyben a franciák elvesztették gyarmataikat az észak-amerikai kontinensen az angol telepesek és az anyaország közti feszültség megnövekedett, mert az angolok a háború költségeinek fedezésére felvett kölcsönök visszafizetésére új adókat és illetékeket vezettek be a gyarmatokon. A sorozatos tiltakozó akciók és a bojkottmozgalom hatására az angol parlament végül semmisnek nyilvánította rendeleteit. Kivételt képezett a teavám, amivel azt kívánták kifejezésre juttatni, hogy az angol parlament gyakorolja a fennhatóságot az amerikai gyarmatok felett. A gyarmati polgárok számára viszont az adózási elv volt a fontos, ezért az angol politika elleni tiltakozásul 1773-ban, a bostoni kikötőben három hajóról a tengerbe dobálták a teás ládákat, amire az angolok erőszakkal válaszoltak. Védekezésül 1774-ben, Philadelphiában tizenkét gyarmat képviselői megtartották az 1. Kontinentális Kongresszust; a kongresszus természetes emberi jognak nyilvánította az önkényuralommal való szembeszegülést, elutasította a brit parlament gyarmatok feletti jogait. 1775-ben Lexingtonban dördült el az a sortűz, amely meghatározta az események további menetét. Májusban összeült a 2. Kontinentális Kongresszus, és George Washington vezetésével megalakította a gyarmatok fegyveres erejét, a kontinentális hadsereget. Az angol hatóságoktól "biztonsági bizottságok" vették át a hatalmat. 1776-ban a Kontinentális Kongresszus utasítására Thomas Jefferson megfogalmazta a függetlenségi nyilatkozatot, amelyet július 4-én mind a tizenhárom gyarmat képviselői elfogadtak. Ezzel, teljes erővel megindult a már egy éve zajló függetlenségi háború. A hivatásos katonákból álló, jól képzett angol erők jelentős fölényben voltak. Washingtonnak nem voltak kellőképpen kiképzett csapatai, kevés volt a hadianyaga, viszont jelentős helyi támogatásban részesült. Igyekezett kerülni a nyílt csatákat, inkább sorozatos rajtaütésekkel nyugtalanította az angolokat. Hiába győztek több csatában az angolok és foglalták el a nagyobb városokat, a hatalmas területen szétszóródó csapatok az ellátási nehézségek miatt nem tudták felszámolni az amerikai lázadást. Sőt az első amerikai sikerek hatására Franciaország elismerte az Egyesült Államok függetlenségét, és szövetséget kötött vele Anglia ellen. Az amerikai partok mentén megjelent e francia flotta, és megindultak a hadianyag szállítások is. A függetlenségi háborút lezáró összecsapásra 1781-ben Yorktownnál került sor, ahol a francia támogatásnak köszönhetően Washington csapatai győzelmet arattak, és fegyverletételre kényszeríttették az angolokat. A sorozatos vereségek hatására az angol parlament többsége a békekötés mellett döntött, amelyet 1783-ban Versailles-ban írtak alá. A francia forradalom Franciaország Európa legjelentősebb állama volt a 18. század elején. A régi rend azonban nem tudta betölteni hivatását. Képtelen volt összefogni a hivatalnoki réteget és a tartományok közigazgatási szerveit, nem tudta maradéktalanul biztosítani a két fő rend, a papság és nemesség kiváltságait. Akadályokat gördített az erősödő polgárság gazdasági felemelkedése elé. Újabb és egyre agyafúrtabb adókat vetett ki a társadalom legszélesebb rétegére, a parasztokra. Mindezzel éles ellentétben állt a francia nagyhatalmi szerep további erőltetése. Diplomáciája és hadserege révén egyetlen európai konfliktusból sem maradt ki. A rendszerrel szembeni ellenállást a felvilágosodás eszmerendszere készítette elő. A régi rend bukását azonban kétségkívül a pénzügyi csőd okozta. A további adók emeléséhez, gyökeres adóreform elfogadásához 175 évi szünet után ismét össze kellett hívni a rendi gyűlést. Ez robbantotta ki a forradalmat, amelyben a király és hívei az egész francia társadalommal találták szembe magukat. Angliához hasonlóan azonban itt is az erők nagyfokú megosztottsága volt a jellemző. A nemesség liberális rétege, La Fayette márkival az élen alkotmányos monarchiát szeretett volna. A polgárok képviselői a köztársaság megteremtését látták szükségesnek. Az Alkotmányozó Nemzetgyűléssé átalakult rendi gyűlés 1791-ben, az új alkotmánnyal megteremtette ugyan a királyi hatalom törvényes korlátait, de az uralkodó képtelen volt beletörődni jogainak csorbításába. Erre ösztönözték a szomszédos porosz és osztrák uralkodók is, akik kinyilatkoztatták, hogy segítséget nyújtanak neki népe ellen. Az 1792-ben megindult háború végzetes hatással volt a forradalomra, s a monarchia szükségszerűen megbukott, kikiáltották a köztársaságot. A hatalomra jutott mérsékelt köztársaságiak, a girondisták, képtelenek voltak úrrá lenni a külső és belső konfliktusokon (elvetették az ármaximálást és a belső ellenséggel szembeni terrort), ezért kisebbségbe kerültek saját Konvertjükben. Ez eredményezte a radikális jakobinusok diktatúráját, a "szabadság zsarnokság", amely a szabadságjogok felfüggesztésével ugyan győzni tudott a frontokon, de a forradalom minden eddigi tartalékát felemésztette. Bukásuk után visszatértek a vagyonos polgárság képviselői. A háború azonban tovább folytatódott, s ebben a helyzetben jelentősen megnövekedett a hadsereg és tisztjeinek jelentősége. Így juthatott politikai szerephez a francia történelem legellentmondásosabb alakja, Napóleon Bonaparte. Az ipari forradalom Ipari forradalom alatt a nemzetgazdaság egészében végbemenő robbanásszerű fejlődést, modernizációt értünk, amely változásokat indít el a társadalomban, a demográfia, az infrastruktúra, a művészetek, a tudományok terén is. Az ipari forradalom a 18. század 60-as, 70-es éveiben bontakozott ki, elsőként azokban az országokban, ahol már végbement az eredeti tőkefelhalmozódás, és a társadalmi, politikai életben forradalmak vagy reformok útján a tőkés viszonyok váltak meghatározóvá. Így Angliában, Franciaországban, Németalföldön, Észak-Amerikában, tehát a centrum országaiban. Itt teremtődtek meg először a hosszú távú fejlődés feltételei: a szabad munkaerő, a tőke, az elérhető nyersanyagforrások és a megfelelő felvevőpiac. Az államhatalomban jelen voltak azok a csoportok, akik érdekeltek a gazdaság minél hatékonyabb működésében. A klasszikus ipari forradalom a könnyűiparban, ezen belül is a pamutiparban bontakozott ki, hiszen ez volt a legnagyobb kereslettel rendelkező iparág. Az 1760-as évektől az 1820-as évekig tartó időszakot találmányok korának is nevezzük. A lezajló folyamat önmagát gerjesztette. Láncreakcióban kelt életre egyik új eszköz a másik után, a szövő majd fonógépektől az új energiaforrásig, a gőzgépig. Az így előállított, megnövekedett mennyiségű nyersanyagot, valamint a munkaerőt a lehető leggyorsabban a feldolgozás helyére kellett szállítani. A 19. század első harmadát ezért a közlekedés forradalmának nevezhetjük. A gőz ereje hajtotta a mozdonyokat, a hajókat. A 19. század közepére Angliából kiindulva általánossá vált a gyáripar, mely szinté bérmunkával dolgozott, mint a manufaktúra, de a gépek alkalmazása sok kézi munkát tett szükségtelenné. Lehetővé vált a tömeggyártás, majd a szabványosítással és az alkatrészgyártással az eszközök javíthatósága. A munkaerő iparba áramlása elképzelhetetlen lett volna a mezőgazdaság fejlődése nélkül. Kibontakozott az agrárforradalom (gépesítés, vetésforgó), a lakosság száma 150 év alatt ötszörösére nőtt (demográfiai forradalom). Átrendeződött a lakosság térbeli elhelyezkedése, hatalmas méreteket öltött a városiasodás (urbanizációs forradalom). Az átalakuló gazdaság új társadalmi rétegek keletkezését eredményezte. Kialakult a polgár sajátos típusa, a vállalkozó, és megteremtődött az ipari munkásság. Az új termelési keretek létrehozták az egyelőre csekély létszámú középosztályt. Magyarország 3. Károly korában A szatmári béke után az országgyűlés 1714-15 között 136 törvénycikket alkotott. Ezek a törvények szabályozták és biztosították az új körülmények között működő magyar államot. Az ország területi egysége nem állt helyre, és az állam sem nyerte vissza 1526 előtti függetlenségét. Biztosították ugyanakkor az ország önállóságát, valamint azt, hogy csak saját törvényei által fogják kormányozni. A 18. század elején a birodalom örökös tartományaiban és a cseh területeken már abszolutista kormányzat működött, a magyar nemesség a szatmári békének köszönhetően megőrizte pozícióját. Igaz, osztoznia kellett e hatalomban, de a belpolitikában szerepe sértetlen maradt. Az 1715. évi és 1723. évi törvények hozták létre az újjáépített ország közigazgatási szerveit, amelyeket kormányszékeknek nevezünk. Ezek az uralkodótól függtek, és nem tartoztak felelőséggel a pozsonyi országgyűlésnek. A legfőbb kormányszék, a Magyar Királyi Kancellária Bécsben volt. Élén a kancellár ált, aki mindig valamelyik magyar főúr volt. Ez a hivatal közvetítette az uralkodó akaratát leiratok formájában a magyarországi fő kormányszervhez, a Pozsonyban székelő helytartótanácshoz. Ez gyakorolta a legfőbb végrehajtó hatalmat, irányította az országot. Élén a nádor állt, hatáskörébe tartozott a közegészségügy, az adók beszedése, a rendeletek végrehajtása. Az ország pénzügyeinek irányítása, a királyi kamara hatáskörébe tartozott, amely közvetlenül az udvari kamarának volt alárendelve. Így az országgyűlés nem tudott arról, mennyi az állam jövedelme, s azt mire fordítják. Ugyancsak a szatmári béke szavatolta a magyar országgyűlés összehívásának gyakoriságát. A Pozsonyban székelő diéta volt a magyar nemesség legfőbb politikai fóruma. Két házában folyt a törvénykezés. Az alsótáblán az üléseket a király személyes megbízottja, a személynök vezette. A felsőtáblát a főurak és a katolikus főpapok töltötték be a nádor vezetésével. Az ország ügyeinek nagyobb részét a vármegyék törvényhatóságai intézték. Az országos ügyekbe képviselői által szólhatott bele. Az uralkodói akaratot az általa kinevezett főispán képviselte, akinek a tisztsége öröklődött. Mindig a megye legtekintélyesebb főúri családjából került ki. A 18. században folyamatosan zajlott az ország újjáépítése, benépesítése. Legjelentősebb volt a belső vándorlás. A török hódoltsági területek elmenekült lakossága visszaköltözött, de a sűrűbben lakott dunántúli falvakból is eljöttek a parasztok, hogy megműveljék a parlagon hagyott területeket. Mindez nem elégítette ki a főurak munkaerő szükségleteit, ezért külföldről - főleg délnémet területekről - is hívtak be telepeseket. A nyugatról érkezők általában magasabb mezőgazdasági kultúrával rendelkeztek, mint az itt talált magyarok. Ezek a betelepítések eredményezték, hogy a talajpihentetéses földművelési formákat a század második felében már az intenzív mezőgazdálkodás kezdte fölváltani. Mária Terézia uralkodása Az 1740-ben trónra lépő Mária Terézia nem volt könnyű helyzetben, bár trónutódlását az európai fejedelmek által elismert Pragmatica Sanctio garantálta. 2. Frigyes porosz király azonban szinte a királynő trónra lépése pillanatában megtámadta Ausztriát, Szilézia megszerzéséért. Az 1740- től 1748-ig tartó osztrák örökösödési háború Poroszország győzelmével és Szilézia elszakításával végződött, de a magyar nemesség támogatásának is köszönhetően a birodalom fennmaradt. Sziléziát a hétéves háborúban (1756- 1763) sem sikerült az Osztrák Birodalomnak visszaszereznie. A háborúk lezárta új szakaszt jelentett a királynő politikájában. A sziléziai háborúk után - legalábbis katonai értelemben - Bécs már nem kívánt a magyar nemességre támaszkodni. Ekkortól figyelhetők meg azok a felvilágosodás szellemét tükröző intézkedések, amelyek a nemesség érdekeit sértő központosítást és társadalmi modernizációt szolgálták. A vámrendelet a nemesség kikezdhetetlen adómentessége miatti jövedelem-kiesés pótlását is hivatott volt biztosítani, ugyanakkor a birodalom modernizációja, a tartományok gazdaságainak összehangolása is erőteljesen felmerült. 1761-ben Kaunitz kancellár javaslatára államtanácsot állított fel, amelynek segítségével a politikai döntések jelentős szakmai támogatást kaptak. Megszüntette ugyanakkor a 16. századtól működő titkos udvari tanácsokat. Mária Teréziát élénken érdekelte a parasztság sorsa. Nem humanizmusból, hanem azért mert a parasztok voltak az állam legfontosabb adóalanyai. Mária Terézia először a magyar országgyűlés közreműködésével akarta szabályozni a kérdést. Mivel merev elzárkózást tapasztalt, 1767-ben, úrbéri pátensben kötelezte az országot jobbágyvédő intézkedései végrehajtására. Szabályozta a jobbágyok földesúri terheit, hogy az állami terhek vállalására képessé tegye őket. A Ratio educationis nem kevésbé fontos intézkedés. Ez volt Magyarországon az oktatásügy első, egységes állami szabályozása. Oktatásügyi intézkedései logikus folytatását jelentették az 1750-es években megkezdett egészségügyi reformoknak, amelynek a halandóság csökkentését, s a betegek szakszerű ellátására való törekvést szolgálták. 2. József egységállam törekvése Míg Mária Terézia óvatosan próbálta meg a rendi formák felszámolását és a centralizációt addig fia 2. József jóval radikálisabb és főleg gyorsabb változásokat akart. Nem koronáztatta meg magát a magyar szent koronával, hogy ne kelljen az ilyenkor szokásos koronázási hitlevélben esküt tenni olyan törvényekre, amelyeket nem fog betartani. Rendeleteivel egyszerre kívánta szolgálni a fejlettebb államokhoz való felzárkózást és a feudális rend védelmét. A központi irányítás korszerűsítése érdekében megreformálta a kormányszékeket, az erdélyi és a magyar kancelláriát összevonta, a Helytartótanácsot Pozsonyból Budára helyezte. Legnagyobb vihart kavart nyelvrendeletével egy ország szembeállását sikerült elérnie, bármennyire ésszerű elveket hangoztatott az egynyelvű birodalom mellett. A nemesi-rendi ellenállás fészkeinek tartott nemesi vármegye ellen az 1785-ös nagy összeírás után indított harcot. Magyarországot tíz kerületre osztotta, Erdélyt külön háromra. A megyék csupán közigazgatási egységek maradtak a kerületeken belül. Jobbágyrendelete javította a jobbágyok helyzetét, de a lényeg, a feudális függés változatlanul maradt. Már a nagy francia forradalom előtt készen állt az egységes állami földadó bevezetéséről szóló pátens. Ez a lépése a nemesség felvilágosult rétegét is szembefordította az uralkodóval. Éppen akkor, amikor az egész birodalom válságos helyzetbe került. A legfejlettebb terület Belgium egyre erőteljesebben követelte az elszakadást, a magyar hatóságok nyíltan szabotálták rendeletei végrehajtását. Amikor 2. József 1790-ben, halálos ágyán visszavonta rendeleteit - a türelmi és a jobbágyrendelet kivételével - már egész Európa forrongott, Belgium elszakadt. 2. József talán a legmesszebb látó politikus volt a Habsburgok között. Nagyvonalú reformjainak azonban nem kedvezett az adott kor, és ő sem vette figyelembe soknemzetiségű és részenként eltérő fejlettségű birodalma adottságait. Széchenyi elméleti és gyakorlati tevékenysége Amikor a király 1825-ben összehívta a rendi országgyűlést, még nem érett meg a helyzet a valódi változtatásokra. Ez az országgyűlés teremtett alkalmat Széchenyi István grófnak arra, hogy magyarországi politikai pályáját elkezdje. Ekkor ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia számára egyévi jövedelmét, 60 ezer forintot. Széchenyi ezután a magyar politikai élet egyik meghatározó alakja lett. Az 1830-ban kiadott Hitel című munkája alkalmasnak bizonyult a nemesség politikai aktivizálására. Műve sikerét annak is köszönhette, hogy ekkor már az európai politikai helyzet megváltozott, és a reformok a birodalomban is elképzelhetőnek látszottak. A Hitel arra keresett választ, hogy a gazdasági dekonjunktúrából milyen lehetősége van a nemességnek a kilábalásra. Széchenyi rámutatott arra, hogy a nemesség szegénysége az elavult feudális jogrendszerben keresendő. A gazdaságot csak akkor lehetne virágzóvá tenni, ha eltörölnék az ősiséget és a kincstár öröklési jogát a természetes örökös nélkül maradt birtokra. A Hitel megindította a vitát arról, hogy előbbre juthat-e a nemesség akkor, ha önként lemond kiváltságairól. A Hitelt Dessewffy József támadta meg, aki Taglalat című művében felfedte, hogy a parasztság jogfosztott állapotában nem tud a nemességgel együtt a reformokért lelkesedni. Mindamellett kiállt a nemesség jogai és kiváltságai mellett, és ezeket veszélyeztetve látta a Hitelben. Széchenyi a Világ című művében válaszolt a Taglalatra. 1833-ban jelent meg összefoglaló műve a Stádium, amely politikai, gazdasági és társadalmi reformprogramját tizenkét pontban foglalta össze. Legfontosabb gondolatai: az ősiség eltörlése, ami a birtokos hitelképességét fogja eredményezni, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, a földek feudális jogainak megszüntetése. Írásai mellett sokat tett Pest-Buda fővárossá fejlesztése érdekében. A dunai rakpart, a Lánchíd, a dunai gőzhajózás, az Al-Duna szabályozása az ő közreműködésével valósult meg. A negyvenes években a Tisza szabályozásával és hajózhatóvá tételével a gazdaság pozícióit kívánta javítani. Kossuth politikai pályafutása és gondolati rendszere Kossuth Lajos egy távollévő főrendet helyettesítve jutott el az 1832/36. évi országgyűlésre, ahol a kézzel írott Országgyűlési Tudósításokat szerkesztette. 1837-től a Törvényhatósági Tudósításokat kezdeményezte. Kossuthot a cenzúra megsértése miatt ítélték el. A börtönben megtanult angolul, és közgazdaságtannal is foglalkozott. Kiszabadulása után megteremtette a magyarországi politikai újságírást. Írásainak vezérfonala, hogy a köznemességre támaszkodva reformok útján meg kell teremteni a polgári nemzetállamot. 1839/40. évi országgyűlésen megszavazott önkéntes örökváltságról jól tudta, hogy alkalmatlan a jobbágykérdés megoldására, mivel a parasztságnak nincs pénze arra, hogy saját sorsán javítson. Ezért a kötelező örökváltságban látta a helyzet megoldását, amikor a megváltásért az állam kárpótolja a földesurat. Az ország nyomorúságos közállapotainak okát az adózásban kereste. Tudta, hogy a nemesség nem mond le teljes adómentességéről. Ezért előbb a háziadó megszavazását sürgette lapjában. Kossuth jól látta, hogy jelentős szellemi erők maradnak ki a politikai életből, mivel csak a nemesség rendelkezett politikai jogokkal. A népképviseletet elengedhetetlennek tartotta az alapvető reformok megvalósításához. Kossuth az 1844. évi törvényt, amely az államnyelvre vonatkozott, a nemesség többségéhez hasonlóan úgy értékelte, hogy a hivatalos nyelvhasználatban csak egyetlen nyelv létezhet, a magyar. Nem ismerte fel, hogy a Kárpátmedencében élő nemzetek is eljutottak a fejlődésükben arra a szintre, hogy saját nemzeti műveltségüket fejleszteni, nyelvüket használni akarják. 1845-ben a hatalom jelentős politikai változást hajtott végre. Bevezették a főispánok helyet, az adminisztrátori rendszert, amellyel a kormány tevékenységét a megyékben elfogadhatóbbá tudták tenni. Az adminisztrátorok magyar főurak voltak, akik bizonyos mérsékelt reformokat támogattak. Ezek az erők hozták létre a konzervatív pártot. Programjukban nyilvánosságra hozták, hogy azokat a reformokat támogatják, amelyeket az udvar kezdeményez. Kossuth szorgalmazására 1847-ben kiadták az ellenzéki nyilatkozatot. Sikerült az ellenzék centralista csoportját, a liberális demokratákat az együttműködésre megnyerni. Az ellenzéki nyilatkozat alapján kialakult program a következő: felelős magyar kormány, népképviselet, közteherviselés, az úrbéri viszonyok eltörlése. 1847-ben ült össze az utolsó rendi országgyűlés. Ekkor lett országgyűlési követ Kossuth Lajos, aki az alsótáblán a követek ellenzéki vezérszónoka lett. A párizsi forradalom hatására Kossuth 1848. március 3-án az alsótábla képviselőivel elfogadtatta a királynak küldendő felirati javaslatot. A legfontosabb követelés az önálló felelős minisztérium volt. A bécsi forradalom hírére március 14-én a felsőtábla elfogadta a felirati javaslatot, amit másnap, március 15-én parlamenti küldöttség vitt Bécsbe a királyhoz szentesítésre. A reformkori országgyűlések Az 1832-1836-os reformországgyűlésen - hosszas küzdelem után - határozatott hoztak az önkéntes örökváltság engedélyezéséről. A király azonban nem szentesítette a törvényt. Érdemi eredményt néhány elavult feudális szolgáltatás eltörlésében és a jobbágytelken ülő nemesek megadóztatásában értek el. Az országgyűlésnek azonban nagy szerepe volt a reformeszmék széles körben való elterjedésében; kialakult a reformok követőinek széles tábora. Az 1839-1840-es országgyűlésen sikerült áttörést elérni a jobbágykérdésben, az önkéntes örökváltság törvénybe iktatásával, ezenkívül engedélyezték az üzemalapítást, elfogadták a váltótörvényt. 1842-ben már meglehetett tartani az első magyar iparkiállítást. Az 1843-1844-es országgyűlésen győzött a magyar nyelv ügye (a magyar lett a hivatali nyelv), és törvénybe iktatták, hogy nem nemesek is birtokolhatnak nemesi földeket. Ám nem sikerült megvalósítani az önálló magyar védővámrendszert. Ezért Kossuth és követői még 1844-ben megalapították a védegyletet. A reformok hatékonyabb előrevitelét akadályozta, hogy az ellenzék megosztott volt. Az 1846-ban megalakult Konzervatív Párt lényegében Széchenyi reformprogramját tette magáévá, és a birodalmi keretek változatlan fenntartásával képzelte el az ország polgári átalakulását. Csak ezután sikerült 1847-ben a liberális Ellenzéki Pártot létrehozni. Az 1847-1848-as utolsó reformországgyűlésen egyensúlyi helyzet alakult ki liberálisok és konzervatívok között, és újból csak kevésbé lényeges kérdésekben tudtak előrelépni. A helyzetet az 1848. februári párizsi események lendítették ki a holtpontról. Ennek hatására Kossuth március 3-án felirati javaslatot terjesztett elő, amelyben összefoglalta és azonnal bevezetendő programmá tette a reformkor fő követeléseit. Kezdetét vette a "törvényes forradalom". A márciusi forradalom és vívmányai A forradalom vívmányai az 1848. április 11-én szentesített törvények által váltak elismertté. E törvények lezárták a reformkort, amely 1830-tól igen csekély eredményt ért el a jogszabályalkotás terén. Az áprilisi törvények megalkotásával a nemesség önmaga számolta fel létalapját, a feudális birtokot. Lemondott a jobbágyi szolgáltatásokról, és késznek mutatkozott, hogy a hatalmat megossza azokkal, akik ebből eddig nem nemesi származásuk miatt ki voltak zárva. Megszűntek az állam régi intézményei, helyettük újakat hoztak létre. A végrehajtó hatalom a parlamentnek felelős kormány kezébe került. A király csak miniszteri ellenjegyzéssel rendelkezhetett. Magyarország alkotmányos királyság lett. Az országgyűlésen megmaradt a két tábla. A felsőtábla a főurak és főpapok tanácskozó szerve volt, a valódi törvényalkotás a három évre megválasztott alsótáblán folyt. Megvalósult a népképviselet. A választójog igen alacsony cenzussal és értelmiségi foglalkozás esetén tette lehetővé a szavazást. A választójog nem függött a vallástól, sem a nemzetiségtől. A törvényhozás nagy gondot fordított az állami egység helyreállítására, ezért elrendelte az uniót, vagyis Erdély és a Partium visszacsatolását Magyarországhoz. A feudális előjogok felszámolása terén a legfontosabb az, hogy az ország lakóit egyformán részesítette a polgári szabadságjogokban. Az egyenlőség többek között azt jelentette, hogy megvalósult a teljes közteherviselés, a bíráskodásban is megvalósult a jogegyenlőség. A vallásszabadságról hozott törvény is tovább ment, mint 2. József türelmi rendelete, mivel minden gyakoribb vallásfelekezet törvény előtti egyenlőségét biztosította. Az új önálló államnak saját jövedelmeiből kellett volna gazdálkodnia, tekintve, hogy a törvény előírta az év végi zárszámadást és a költségvetést. Ez a kérdés is olyan problémát vetett fel, amely érintette azokat a homályos pontokat, amelyekről nem történt döntés. A legjelentősebb a közjogi kérdés, vagyis Ausztria és Magyarország viszonya volt. Nem tisztázták, hogy van-e önálló államkassza, a pénzügyminiszter mozgástere kiterjed-e arra, hogy önálló pénzt bocsásson ki. A forradalom legfontosabb eredménye, hogy a törvények alapján befejeződött a polgári nemzetállam kialakulásának hosszú folyamata. Mivel a nemesség önként mondott le kiváltságairól, a forradalom nem hozott gyökeres társadalmi változást. A társadalmat vezető elit továbbra is a nemesség maradt. Az 1848/49-es szabadságharc Az udvar szándékai augusztus végére váltak egyértelművé, amikor az itáliai fronton aratott győzelmek hatására uralkodói leirat követelte a hadügy- és pénzügyminisztérium bécsi kormányba történő beolvasztását. Szeptember 11-én a Batthyány-kormány lemondott. Ezt a pillanatot használta föl Jellasics, hogy átlépje a Drávát, és seregével meginduljon Pest felé. A vészhelyzetben szeptember közepén, Kossuth vezetésével megalakult a hattagú Országos Honvédelmi Bizottmány, amely fokozatosan a végrehajtói hatalom birtokosa lett. Jellasics támadása az egyik magyarországi nemzetiség lázadásának is tűnhetett: 1848 decemberéig a magyar hadak katonailag még nem közvetlenül az udvarral álltak szemben. A Windischgrätz vezette császári sereg decemberi koncentrált támadása, viszont nyilvánvalóvá tette, hogy az udvar a magyar önállóság és az áprilisi vívmányok teljes felszámolására törekszik. Ezt jelezte, hogy az áprilisi törvényeket szentesítő 5. Ferdinándot lemondatták, s 1. Ferenc József lett az uralkodó. 1849 elejéig az erőviszonyok a többszörös túlerőben lévő császáriaknak kedveztek, míg a magyar oldalon a vereségek kiélezték a belső ellentéteket. Szembekerült egymással a katonai és a politikai vezetés. A császáriakkal szembeni hátrálás során azonban a honvédsereg mind szervezettebb erővé vált, és sikerült beindítani a haditermelést. Több sikeres védekező akció (branyiszkói áttörés) után a hadvezetés - elsősorban Klapka György - átfogó támadó hadműveletet dolgozott ki, s a tavaszi hadjárat (1849 ápr.-máj.) meghozta az átütő sikert. A katonai eredményeket megkísérelték politikaira váltani: 1849-ben a magyar történelem során másodszor is kimondatott a Habsburg-ház trónfosztása. Ez válasz volt az uralkodó olmützi nyilatkozatára, s igyekezett lehetetlenné tenni a Habsburgokkal még mindig megegyezésre törekvő erőket (Békepárt). A trónfosztástól várták azt is, hogy a külföldi hatalmak elismerik Magyarország önállóságát, s szövetségre lépnek vele, Ausztriával szemben. Ám az európai nagyhatalmak az osztrák birodalom létét fontosnak tartották a térség stabilitása szempontjából. Angol közvetítéssel 1849 májusában Ferenc József megerősítette szövetségét Oroszországgal. Az így országunkra támadó óriási túlerő felmorzsolta az egyre súlyosabb gondokkal küzdő magyar katonai erőket. A feltétel nélküli világosi fegyverletétel jelezte, hogy Magyarország teljes katonai vereséget szenvedett. A bonapartizmus és a krími háború Az 1850-es években, a forradalmi mozgalmak leverése után Európában újjáéledt a konzervatív dinasztikus politika. Az 1848-as forradalmak leverésében elért sikereiken felbátorodva, megpróbálták ismét hatalmi érdekeiket a nemzetközi politika előterébe állítani. Különösen Oroszország törekedett a dinasztikus elvek érvényesítésére. 1. Miklós orosz cár felajánlotta az angol kormánynak, hogy osszák fel egymás között a Török Birodalmat, de miután Anglia újólag visszautasította az orosz ajánlatot, úgy döntött, maga oldja meg a "keleti kérdést", és kiprovokálja a Törökország elleni háborút. Az orosz fellépés 1. Miklós számára nem várt reakciókat váltott ki Európában. Törökország az angol árucikkek egyik legnagyobb vásárlója és az angol hatalmi érdekek legfőbb közel-keleti biztosítéka volt, hisz amíg a törökök ellenőrizték a fekete-tengeri szorosokat, az orosz flotta nem futhatott ki a Földközi-tengerre. Franciaországban a törökbarát politikának nem voltak gazdasági vagy politikai okai, 3. Napóleon mégis a szultán mellé állt a konfliktusban, mert a bonapartizmus hagyományaihoz híven külpolitikájában oroszellenességet követett, és nem utolsó sorban nagybátyjáéhoz hasonló katonai dicsőséget kívánt szerezni. 1. Miklós számára azonban a legnagyobb meglepetést konzervatív partnerei, Ausztria és Poroszország reakciója váltotta ki. A Habsburg monarchia a cár lekötelezettje volt, de 1. Ferenc József a fegyveres semlegességet választotta, mivel Ausztria nagyhatalmi érdekeit súlyosan veszélyeztette az oroszok balkáni előrenyomulása. Hosszas diplomáciai alkudozásokat követően végül 1854 márciusában Nagy-Britannia és Franciaország szövetséget kötött Törökországgal, és hadat üzent a cári kormányzatnak. Mivel Ausztria nem kapcsolódott be aktívan a háborúba, a Német Szövetség pedig nem engedélyezte a területén való átvonulást, ez kizárta egy nagy méretű szárazföldi háború lehetőségét. Anglia és Franciaország nem Oroszország megsemmisítését, csak a nyugati feltételek elfogadását szándékozta elérni. A korlátozott célok korlátozott hadműveleteket eredményeztek: 1854 szeptemberében brit és francia szálltak partra a Krím-félszigeten Szevasztopol városa mellett, hogy elfoglalják a bázist, és megakadályozzák az orosz tengeri hadműveleteket a törökök ellen. Szevasztopol ostroma 11 hónapig tartott, és mindkét részről óriási emberáldozatokat követelt, de végül a nyugati technikai fölény győzedelmeskedett a műszaki-technikai elmaradottságon. Az 1855 tavaszán meghalt 1. Miklós utóda, 2. Sándor kész volt a megegyezésre. A krími háborúban érintett hatalmak 1856 márciusában, Párizsban kötötték meg a békeszerződést, amely lényegében a háború előtti területi állapotokat állította helyre. A párizsi béke nem alakította át Európa politikai térképét. A krími háború következményei mégis fordulópontot jelentettek az európai politikában. A dinasztikus politika Oroszország vereségével és európai hegemóniájának elvesztésével végleg elbukott. Az olasz egység létrejötte Itáliában a Római Birodalom felbomlása óta gyakorlatilag nem volt politikai egység. Északi területein a Habsburg és francia érdekszférába tartozó iparosodott tartományok, középen a 756 óta fennálló Pápai Állam, míg délen a spanyol Bourbonok, majd a Habsburgok, vezette királyságok váltották egymást. "Nemzetinek" csupán a szárd-piemonti királyság számított Itália északi részén. A 19. század első felének forradalmi mozgalmai után a század második felében egyre szélesebb rétegek támogatták az egységesítés gondolatát, még egy Ausztriával megvívandó háború árán is. A szárd-piemonti miniszterelnök Cavour, Franciaország támogatását maga mögött tudva (plombieresi egyezmény), kiprovokálta a háborút Ausztriával (1859). 3. Napóleon azonban - félve a piemontiak túlzott megerősödésétől - 1859-ben, Villafrancában megegyezett Ferenc Józseffel, s így csupán Lombardia került Piemont kezére, míg Velencét 1866-ig megtartották az osztrákok. Közép-Itáliában nemzeti mozgalom bontakozott ki, melynek eredményeképpen elűzték a Habsburg fejedelmeket, a dél-itáliai Marsalában pedig 1860-ban szálltak partra Garibaldi "vörösingesei", és megdöntötték a nápolyi királyságot, amit a köztársaságpárti Garibaldi remek diplomáciai érzékkel felajánlott Viktor Emánuel szárd-piemonti királynak. 1861-ben kikiáltották az egységes olasz királyságot, melyből csupán az osztrák kézen maradt Velence és a francia felügyelet alatt álló Róma hiányzott. A királyság fővárosa - átmenetileg - Firenze lett. A német egység létrejötte Az Európa közepén elterülő Német-Római Birodalom uralkodói 2. Frigyes uralkodás óta gyakorlatilag lemondtak a birodalom egységéről. A harmincéves háború után területén több mint 300 fejedelemség osztozott. Poroszország gyorsan és látványosan emelkedett fel, és a 19. század elejére erős, centralizált királysággá vált. A gazdaság szerkezete is átalakult. A jobbágyfelszabadítás (1807) eredményeképpen a feudális nagybirtok lassan tőkés üzemmé alakult át, a volt jobbágyok nagy részét felszívta a fejlődő ipar. Ugyanakkor a feudális viszonyok megszüntetése szinte minden német államban megtörtént, ami birodalomszerte gazdasági fejlődéshez vezetett. A gazdasági egység igénye elodázhatatlanul fölvetette a politikai egység gondolatát. 1848 után két alternatíva érett meg: Ausztria vezetésével egy "nagynémet" laza államszövetség, illetve egy porosz vezetésű "kisnémet" centralizált birodalom. A kor hatalmi viszonyainak alakulása (Ausztria veresége Itáliában) a porosz vezetésű utat tették lehetővé, így történt meg Bismarck kancellár vezetésével, három lépésben az egységesedés. 1. 1864: Schleswig és Holstein megszerzése Dániától. (politikai ellentét Ausztriával). 2. 1866: kiprovokált háború után Ausztria legyőzése és az Északnémet Szövetség megalakulása. Ehhez fokozatosan csatlakoztak a déli német államok is. 3. 1870: Az egység útjában álló Franciaország legyőzése, a teljes egység létrejötte. 1871. január 18-án kikiáltották az egységes Német Császárságot a francia királyok versailles-i palotájának tükörtermében. Franciaországot Elzász és Lotaringia átadására és ötmilliárd frank hadisarc megfizetésére kötelezték. A német egységet porosz fegyverek ereje hozta létre. Az új államszövetségben érvényesült Poroszország hatalmi súlya. A törvényhozó hatalmat jelentő Szövetségi Tanácsban és a Birodalmi Gyűlésben döntő szava volt Poroszországnak. A végrehajtó hatalom fejét, a kancellárt a porosz Hohenzollern-dinasztiából kikerülő császár nevezte ki, és csak a császárnak tartozott felelőséggel. Ő volt egyben a porosz miniszterelnök is. Hatalmi átrendeződés Európában és a szövetségi rendszerek létrejötte Az egyenlőtlen fejlődés következtében a múlt század végén egyre erőteljesebb nagyhatalmi átrendeződés figyelhető meg Európában, de a kontinensen kívül is. A klasszikus nagyhatalmak, Anglia és Franciaország mellé olyan gazdasági óriások nőttek fel, mint az USA és Németország, de új területeket szeretett volna szerezni Olaszország és a Meidzsi-reformok eredményeként dinamikusan fejlődő, távoli Japán is. E "későn jövők" új hatalmi rendet sürgettek, amely jobban megfelel a tényleges erőviszonyoknak. A század utolsó harmadán megindult hatalmi harc politikai-katonai szövetségek létrejöttét eredményezte. Bismarck ismerte fel először, hogy az öt európai hatalom közül háromnak koalícióra kell lépnie. Így jött létre 1873-ban a három császár szövetsége Németország, Ausztria-Magyarország valamint Oroszország között. E két utóbbi hatalomnak azonban ellentétei voltak a Balkán felosztásában: Oroszország még mindig a meleg tengeri kijáratot kereste, és befolyása alá akarta vonni a balkáni szláv "testvéreit", ez pedig a Monarchia ellenállásába ütközött. A berlini kongresszus után (1878) végleg felbomlott a koalíció. Ezután kötötte meg Németország és a Monarchia a kettős szövetséget 1879- ben, melyhez 1882-ben Olaszországot, 1883-ban Romániát is sikerült csatlakoztatni. A másik három európai nagyhatalom együttműködését ekkor még mély hatalmi ellentétek gátolták: Anglia és Franciaország harcban állt egymással Észak-Afrika birtoklásáért, Oroszországnak és Angliának Perzsiában és Afganisztánban voltak ellentétei. A német fegyverkezés azonban a század végén felgyorsította közeledésüket. Először Franciaországnak és Oroszországnak sikerült gazdasági, majd katonai megállapodást kötnie 1893-ban, majd 1904-ben Franciaország és Anglia "szívélyes egyezményben" békült ki egymással: ez jelentette az antant létrejöttét. Az orosz-angol szövetség 1907-ben alakult. A kiegyezéshez vezető út 1849/1867 között A szabadságharc leverését a császár, Ferenc József megbízásából egy évig tartó kegyetlen megtorlás követte. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban 1850-től polgári kormányzást vezettek be Magyarországon Azzal a céllal, hogy az osztrák császárságból egységes, központosított államot hozzanak létre. A feladat megvalósítását Bach Sándorra bízták. Modern tőkés állam létrehozását kívánták elérni abszolutisztikus eszközökkel. Magyarországon az osztrák adórendszer és az osztrák polgári és büntetőjog bevezetésével kezdték a modernizálást. Annak érdekében, hogy kikerüljék a várható megyei ellenállást, új területi egységekre osztották az országot, és öt kerület központjából intézték a közigazgatást. A birodalmi egységet erőszakos germanizálással is erősíteni próbálták. A középiskolákban kötelezővé tették a német nyelvű oktatást. A birtokos nemesség nem vállalt hivatalt. Passzív ellenállás, a politikai és társadalmi élettől való távolmaradás jellemezte az arisztokrácia legjobbjait is. A centralizálás az idejét múlt abszolutizmus miatt nem hozta meg a várt eredményt. Ferenc József sorra csatát vesztett Európa különböző pontjain. Arra kényszerült, hogy lemondjon az abszolutizmusról, és a magyaroknak is engedélyezze az országgyűlés összehívását. 1861-ben két párt képviselői vitatkoztak azon, hogy az 1848-as törvényeket maximumnak vagy minimumnak tekintsék-e a császárral való tárgyalás során, akit többen nem fogadtak el törvényes magyar királynak. Bécs azonban a minimum alapján tárgyalni kívánó Deákot is visszautasította. Újabb katonai vereséget kellett elszenvednie Ferenc Józsefnek, ezúttal a poroszoktól, hogy hajlandó legyen a magyarokkal való kiegyezésre. A königgrätzi csatavesztés, 1866 után felgyorsultak a két fél közti tárgyalások, és a kiegyezési törvény becikkelyezésével, majd Ferenc József megkoronázásával 1867-ben létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A kiegyezés rendszere és története 1867 és 1914 között A kiegyezés után a rendszer kiépítésének folyamata következett. Eötvös József dolgozta ki 1868-ban a horvátokkal való kiegyezést, majd a nemzetiségi törvényt, amely széles körű jogokat biztosított a magyarországi idegen ajkú népeknek. Ugyancsak Eötvös József nevéhez fűződik az általános népoktatásról szóló törvény is. 1867 után új vállalatok sokaságának alapításával "gründolási láz" tört ki, de 1873-ban a gazdasági válság sokakat tönkre tett. A belpolitikai válságot az 1875-ben létrejött Szabadelvű Párt és Tisza Kálmán közigazgatási reformmal próbálta megoldani. A dualizmus idején elkezdődött a mezőgazdaság tőkés fejlődése, fellendült a kereskedelem, fejlődött a gyáripar. A banktőke a kilencvenes években már a gyáriparban is fokozottan jelen volt. A század végén mutatkoztak a dualizmus válságának jelei. Fellángoltak a nemzetiségi mozgalmak, és nyugtalanságot jeleztek az agrárszocialista mozgalmak is. A Wekerle-kormány 1894-ben elfogadtatta a parlamenttel a legutoljára maradt liberális törvényt a polgári házasságról és anyakönyvezésről. A dualizmussal elégedetlen társadalmi csoportok új ellenzéki pártokat alapítottak, amelyek 1905-ben megbuktatták a Szabadelvű Párt kormányát. Az ellenzék behódolása után koalíciós kormányzás kezdődik 1906-10-ig. Majd az uralkodó abszolutisztikus módon kinevezi a "darabont kormányt". A birodalmi politikában egyre jobban jelen lévő Ferenc Ferdinánd centralizmusra emlékeztető terveivel szemben a magyar agrárius uralkodó osztály és a hozzá kapcsolódó nagytőke 1910-ben új pátot alapít, a Nemzeti Munkapártot, amelynek élére Tisza István áll. Célja Magyarország birodalmi pozíciójának erősítése. Ennek érdekében elnyomó, a társadalmi ellentéteket erőszakkal elfojtó belpolitikát folytat. 1913-tól miniszterelnök, a világháborúban való részvételt azonban vonakodva vállalja. Az 1. világháborút megelőző nemzetközi konfliktusok A 19. század végén szinte minden kontinensen helyi háborúk jelezték az ellentétek kiéleződését és az expanzív törekvések realizálódását. Az USA 1898-ban Spanyolországtól megszerezte a Fülöp-szigeteket, Puerto Ricó-t és Guamot. Az 1899-1903 között zajló angol-búr háború Dél-Afrikában angol győzelemmel zárult. 1905-ben Németország megkísérelte megszerezni Marokkót (első marokkói válság), de az antant együttműködése visszavonulásra késztette. Az 1904-1905-ös orosz-Japán háborúban Japán jelentős területeket szerzett. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, így akadályozva meg Szerbia (s áttételesen a szerbbarát Oroszország) kijutását az Adriára. 1911-ben a második marokkói válságban Németország újból visszakozásra kényszerült Franciaországgal szemben. A háború főpróbáját a két balkáni háború jelentette, 1912-ben és 1913-ban. A balkáni országok mögött már a két szembenálló szövetségi rendszer vívta harcát. Az 1. világháború 1914 és 1916 között 1914. június 28-án szerb nacionalista szervezetek merényletet hajtottak végre Szarajevóban a trónörökös, Ferenc Ferdinánd és felesége ellen. A német vezető körök a merénylet ürügyén egyre jobban sürgették a Monarchia még ingadozó köreit egy Szerbia elleni fellépésre. A német vezérkar a haderő felkészültsége alapján kedvezőnek ítélte meg a helyzetet egy támadó háborúra. A Berlini lépések hatására július 23-án a Monarchia ultimátumot intézett a szerb kormányhoz, majd annak elutasítása után. Július 28-án hadat üzent Szerbiának. Augusztus 3-án a németek hadat üzentek Franciaországnak, és a német hadsereg betört a semleges Belgiumba. Augusztus 4-én Nagy-Britannia is belépett a háborúba. Az erőviszonyok hosszú távon az antantnak kedveztek, hiszen gyarmataik korlátlan utánpótlást biztosítottak. A német villámháborús tervek ellenben már a háború megindulásakor sorra kudarcot vallottak: Belgium két hétig ellenállt, így a franciák átcsoportosították erőiket, és szeptember 5-12. közötti marne-i ütközetben ellentámadást indítottak. Oroszország csapatai a nyugati szövetségesek sürgetésére augusztus 17-én betörtek Kelet- Poroszországba, a Kárpátoknál pedig megtámadták a Monarchiát. Bár Hindenburg tábornok vezetésével a nyugatról átcsoportosított német hadosztályok megsemmisítették a Kelet-Poroszországba betört orosz hadsereg nagy részét, a német hadosztályok kétfrontos harcra kényszerültek, s a villámháborús terv itt is kudarcot vallott. A Duna-Száva vonalánál megrekedtek a Monarchia Szerbia elleni hadműveletei is. Közben mindkét tábor fontos szövetségesekkel bővült: Japán 1914-ben csatlakozott az antanthoz, Törökország a központi hatalmakhoz. 1915-ben a nyugati fronton nem történt érdemi változás, jóllehet Olaszország az antant oldalán lépet be a háborúba, mivel az antant hatalmaktól ígéretet kapott területeinek gyarapítására, s ezért végleg szakított a központi hatalmak szövetségi rendszerével. A keleti fronton viszont a központi hatalmak összehangolt támadásának eredményeképpen Gorlicénél sikerült az áttörés, s kezükre került Galícia, illetve Lengyelország Oroszországhoz csatolt része. A balkáni fronton, Bulgária belépésével a Monarchia seregei vereséget mértek Szerbiára. Az 1. világháború 1916 és 1918 között 1916-ra a gyors győzelmek helyett mindkét hadviselő tábor a hosszú, véres küzdelmekre tért át, amelyek célja az ellenség erőinek felőrlése volt. Ilyen felőrlő küzdelmet folytattak a németek február és május között a nyugati fronton Verdun körzetében. Júniusban az antant indított ellentámadást a somme-i csatában, de döntő győzelmet egyik fél sem tudott kicsikarni. A keleti fronton Bruszilov orosz tábornok a Kárpátokig szorította vissza az osztrák-magyar hadsereget. Augusztusban Románia az antant oldalán lépett be a háborúba, és betört Erdélybe, de a Monarchia hadserege a Hindenburg tábornok vezette német segítséggel Bukarestig, szorította vissza a román erőket. 1916. végére már kibontakozott az antant anyagi, technikai fölénye, a központi hatalmaknál ugyanakkor a kimerülés jelei mutatkoztak. Ezért az 1. Ferenc József halála után trónra lépő új osztrák-magyar uralkodó, 4. Károly több alkalommal, békeajánlattal fordult az antanthoz. Az antant hatalmak azonban most már a végső győzelemig akarták folytatni a háborút. A berlini vezetés sem akart hallani a különbékéről. 1917. február 1-én meghirdették a korlátlan tengeralattjáró háborút. Ez szolgáltatott ürügyet az Egyesült Államoknak arra, hogy április 6-án belépjen a háborúba az antant oldalán. Az 1917-es év másik jelentős eseménye Oroszországban a cári rendszer összeomlása volt. 1917 februárjában polgári, demokratikus forradalom tört ki. 2. Miklós lemondott a trónról, Oroszország köztársaság lett. Kettős hatalom alakult ki az ideiglenes kormány és a szovjetek részvételével. A júniusi hatalmas katonai vereség után jobboldali katonai lázadás robbant ki Kornyilov tábornok vezetésével, s a kettős hatalom véget ért. A bolsevikok ősszel megkezdték az ideiglenes kormánnyal szembeni fegyveres felkelés előkészítését, amely október 25-én bolsevik hatalomátvétellel végződött. 1917 végére Németország annak reményében, hogy megszabadulhat a kétfrontos háborútól, bejelentette a szovjet-kormány által felajánlott béketárgyalásokra való készségét. A tárgyalásokon azonban Trockij szovjet külügyi népbiztos kormánya utasítása ellenére megtagadta a súlyos területi igényeket tartalmazó német követelések teljesítését. Ezt követően 1918 februárjában a központi hatalmak hadserege hatalmas lendületű támadást indított, amelyet a szovjet fél csak Pétervár előtt tudott megállítani. A támadást követően 1918. március 3-án aláírták a Breszt-litovszki békét. Az antant erőfölénye azonban ennek ellenére megmutatkozott. A júniustó felvonuló amerikai haderővel megerősödve a nyugati fronton offenzívát kezdtek a német állások ellen, s augusztus 8-án Amiens-nél megsemmisítő vereséget mértek a németekre. A nyár végétől a többi fronton is általános antant támadás bontakozott ki, mely a központi hatalmak összeomlásához vezetett: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország kapitulált, November 3-án a Monarchia. November 11-én Compiégne-nél a német küldöttség aláírta a fegyverszüneti egyezményt. A Versailles-i és a washingtoni békerendszer A fegyveres akciók végeztével, 1919. január 18-án nyílt meg a Párizs- környéki békekonferencia sorozat. Feladata nemcsak az volt, hogy békét kössön a legyőzött államokkal, hanem az is, hogy a háború után felbolygatott nemzetközi viszonyokat rendezze. A rendezés elvét Wilson elnök január 18-án a kongresszushoz írt levelének 14 pontja tartalmazza. A konferencia légkörét a győztes antant hatalmak könyörtelensége, a megtorlás és a bosszúvágy szelleme hatotta át. A legyőzött központi hatalmaknak területekkel, jóvátétellel kellett fizetniük. A konferencián az öt győztes nagyhatalom vezető politikusai döntöttek a vesztesek sorsáról. Elhatározták a Nemzetek Szövetségének létrehozását, amely a két világháború között Genfben működött. A béke visszaadta a franciáknak Elzász-Lotaringiát, a Rajna-vidéket 50 km-es sávban demilitarizált övezetnek nyilvánították. Az önálló Lengyelország létrehozása mellett döntöttek a balti államok. Rendelkeztek a német hadsereg jelentős leszereléséről, megtiltották az általános hadkötelezettséget, hatalmas jóvátétel fizetésére kötelezték a németeket. A Duna-medence új arculatát az osztrák és a magyar békeszerződés határozta meg. Ezek alapján rajzolódtak ki az új Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, a Szer-Horvát-Szlovén Királyság és Románia határai. A német, illetve az osztrák békeszerződés megtiltotta Németország és Ausztria egyesülését. Németországnak ezen kívül le kellett mondania egykori gyarmatairól, Törökországnak közel-keleti területeiről