3. 'B' tétel Bizánc Bizánc lényegét tekintve a Kelet-római birodalom, és a dominátus rendszerbôl adódóan azt is jelzi, hogy a dominátus császárságnak a központja, ami a Bizánci állam a római birodalom t utáni történelmében is meghatározó szerepet játszik. Itt voltak az Augustus-i intézmények, itt volt az Augustus-i intézmény hadserege, megmarad az ipar, a városi önfejlôdés. (Ćllítólag ezt már kellett tudni!) Földrajzi helyét tekintve jóval jobban viselte el Bizánc a népvándorlást, így a rabszolgatartás is tovább tartott. Ebbôl adódik a Bizánci feudalizmus fejlôdésének az egyik nagy SAJĆTOSSĆGA, hogy a feudális folyamat sokkal lassúbb volumenµ, mint a Nyugat-római területeken, másrészt jó néhány tényezôben más jellegµ. Itt a király nem a törzsek szövetségében valami törzsfônök, aki a föld által bírtokol hatalmat, hanem a legelsô perctôl kezdve a Bizánci királyi tisztség még a Nikajai zsinattól adódólag magán hordozza az állami egyházi méltóságot is. Tehát nem csak a világi kérdéseknek, hanem a "lelki" kérdéseknek is. A IV. századtól alakul ki a Keleti egyház vallási központja, mely 1054-es ún. végleges szétszakadásig egyfajta jelentôs központja a kereszténységnek, mely egy fokon nehezíti is Róma központá válását, és Alexandria, Antigonai (vagy valami hasonló) püspökségének kiesésével vallási központ is Bizánc. A VI. század elsô felére (527-560. között) a Bizánci császár Justicianus, aki célul tµzte a régi Római birodalom helyreállításának gondolatát, így jelentôs mértékben növeli Bizánc területi kiterjedését. Az ô nevéhez fµzôdik a Vandál állam szétzúzása, és a Vandálok kiszorítása Európából. Hasonlóan az ô nevéhez fµzôdik a Gótok szerepének csökkentése, hiszen Itália nagy részét visszahódítja, és innen kiszorítja a Gótokat. Az ô nevéhez kötôdik továbbá a Lombovárdok átmeneti leverése, valamint a Szaszamída Perzsa birodalom leverése. Justinianus idôszaka után 100. évvel Bizánc gyakorlatilag elveszti tengeri hegemóniáját, tehát a VII. század második felében, és ezzel pozícióinak egy jelentôs része Bizáncot egy szárazföldi állammá teszi. A szárazföldi kereskedelem egy központja lesz. A VII. században figyelhetô me a Bizánci területekben a Szlávok behatolása, mely egy bevándorlás, nem katonai bevonulás, valamint az Avar népcsoport letelepedése, melyek bázisát képezik a Bizánci hadsereg gyalogos katonáinak, az ún. paraszt katonaság kialakulásának folyamata ekkor indul meg. A VIII. században megtörténik egyfajta szakadás a Római birodalmi múltal, hivatalos nyelvvé válik a Görög nyelv, és igazán innentôl beszélünk tényleges Bizáncról. Eddig csak Konstantinápolyról lehetett szó. (No, már jókor tudom meg ezt is, a végén.) 717. környékén az Arabok tengeri támadásainak kivédése volt, másrészt a Bizánci birodalomm ekkor szervezôdik meg. Elfelejti a hódító politikát, és egy védekezô politikát vesz föl, és területeinek egy részén katonai körzeteket hoz létre, ún. thermákat. Valamint helytartóságokat hoz létre a meghódított, és megtartani akart területeken. A helytartóságokat exarchatus-nak nevezik. Lényegét tekintve a helytartóságokban is egyfajta polgári és katonai vezetés együttes megvalósítása fog érvényesülni. A VIII. század más szempontból is jellemzô, erre az idôszakra tehetô a vallási küzdelemnek a kiélezôdése Bizáncon belül, 730-ban III. Leó császár idején betiltják a szent képek tiszteletét, betíltják egyál..... (A Kablu nem vette végig, így hát itt a vége, fuss el véle.) A terra, és az ekszarhátusz nak az a fajta körzeti jellege, ahol a polgári, és a katonai hatalom egy kézbe fut össze, és jellegzetes sajátossága a császári hatalomnak a volt ragszolgatartó birodalmi jellegbôl adódóan a feudális király, vagy császár formátumba való átmenete. A Római, vagy nyugati kereszténységgel szemben, tulajdon képpen a keleti, vagy a Görög kereszténységet veszi föl, a VIII. századra a Macedón császárok elôtérbe kerülésével maga a Görög nyelv válik hivatalossá Bizáncban (a volt Konstantinápolyban). Ebben a lassú fejlôdésben sokáig jelen van a rabszolgaság (mint elem). Ebbôl adódóan megmarad a császári tulajdon, mint állami tulajdon, amely egyben korlátozza is azt, hogy jelentôs nagy latifunista magán tulajdon létrejöjjön. Tehát itt is létezik a latifunium, és a minifunium, csak mind állami kézben. A császári hatalom végül is magán hordozza továbbra is, hogy a császár isteni személy, magán hordozza, hogy a vallási, és a világi vezetô a császár. Ezt a hatalmat úgy is szokták nevezni, hogy cezaropátizmus. Ezeket azokra a rendszerekre viszik át, amelyekben az egyházi, és a világi hatalmat egy személyre ruházzák. Az isteni személyµ császárnak a környezete, lakhelye élesen elkülönül a társadalom más rétegeitôl, mely továbbra is Római örökség. A császári udvar rituáléja (szertartásrendszere) jelentôsen hasonlít a korábbi Ąkori Perzsa birodalom jellemzôibôl. Mivel az állam, és az államvezetô (császár) az emberek minden dolgába beleszól, szó sem lehet a hµbéri lánculat kialakulásáról. Itt mindenki a császár alatvalója. Ebbôl következik, hogy a császár mindent megtehet, tehát az állampolgár nem rendelkezik szabad jogokkal a feudális társadalomban sem. Ezek máig ható kisugárzás. Mikor a Bizánci hatalom, mint tényleges hatalom a XIII. században, akkor megszµnik az a felfogás, hogy Bizánc a világ második Rómája, a kereszténység második központja. Ezt a szerepet Moszkva fogja átvenni, és Moszkva lesz a mkeresztény világ harmadik központja. ¬gy tovább él a Bizánci kultúra vonásai, és ezek a mai világban is tovább élnek valamilyen formában. A Bizánci feudalizmus szintén jelentôs hatással bír kelet-közép-európa dolgaiban egyrészt vallási dolgokban, másrészt pedig az 1200-as évekig jelentôs nagyhatalom volt. A Bizánci fejlôdés sajátos hozzájárulása az európai fejlôdéshez a római jog kodifikálása Juszticiánusz korszakában, a kodex Juszticiánusz ltrejötte, mely az európai feudális társadalomnak, és az európai polgári társadalomnak is egyaránt jogalapja a magántulajdonra épülô polgári jog kézikönyve marad. Mikor ezt a jogot összegyµjtik, ez nem igazán alkalmas a feudális viszonyok jogi szabályzására, de alkalmas a magántulajdoni viszonyog szabájzására, és ez a jog a keresztény erkölcsi normákat is tartalmazta, mint a Római birodalomban létrejött keresztény együt élés szabályait. Ez nem csak azzal függött össze, hogy 527-565. között Juszticiánusz majdnem visszaállította a régi Római birodalmat, hanem azzal is, hogy Jodiki kodifikálás így történik meg, és innen terjed el. Az erkölcsi életet is keméhyen szabályozzák Bizáncban, és áttételesen a vallásból következôen a mµvészetek egyfajta ágai elkorcsosulnak (szobrászat, képi ábrázolás, stb.) elôtérbe kerül a mozaik mµvézet, és az építô mµvészet. Juszticiánusz idejében elkezdôdött az Ćgia Sofia, mint a Bizánci hatalom egyházi nagy templomának építése. Kupola szerkezetével jórészt utánnozhatatlannak tünt, akárhol kezdtek el késôbb ilyen hasonló építkezést, mindíg ez szolgált alapul. A Bizánci flotta olyan fegyverrel rendelkezett, amelyet a víz (ezt a tüzet) nem tudta eloltani, és megvédte ôt az arab flotta támadásoktól, és gyôzelmet is arattak az Arab flotta ellen. Ez a tµz kén, salétrom, és olaj keverékébôl ált. Az olajat már rég óta használták hadi célokra, mint úgy általában. Mikor Bizánc a hódító hatalmat felváltotta birodalom megtartóvá, ekkor épült a hatalmas nagy kettôs város falrendszer, ahol a szárazföld flôl is megvédik a területet a népvándorlók törzseitôl. A 4 M szélességµ várfalak között 10-12 m-es árkok húzódnak, hogy jórészt áthatolhatatlanok. Ekkor épülnek ki azok az építmények, világító tornyok, melyek még ma is láthatóak az isztambuli öbölnél. Bizáncban a keresztény felfogás ortodox jellege érvényesül, ahol a vallást döntôen dogmák hittételek szabályozzák, ahol rendkívül merevek a kötötségek. A császár legfôbb személye után a legfôbb egyházi méltóság, aki ténylegesen az egyházat összefogja, a patriarha (atya). ľ a Görög keleti világ egyházi méltósága, és a Bizánci patriarha szerepét a Moszkvai patriarha fogja átvenni. A birodalom bizonyos metropóliákra oszlott, amelynek élén az érsekek áltak, a metropoliták. Alattuk helyezkedtek el a városi egyházak élén lévô püspökök. A Bizánci kereszténységnek jellemzôje, hogy rendkívül nagy létszámú papsággal rendelkezik, amely életviszonyait, életkörülményeit tekintve semmiben sem tér el a hívô lakosságtól, tehát nem jön létre az elkülönülés. ¬gy viszonylagg kevesebb, vagy kisebb mértékµ az olyan eretnek mozgalom, mint ami a római kereszténységgel szemben bontakozik ki. Sôt, az 1054-es szakadás után a római kereszténység a Bizáncit is egyfajta eretnek kereszténységnek fogja fel. Bizáncban az egyházi szertartást nem rituálénak, hanem liturgiának nevezzük, és nagyon sok misztkikus elemet is hordoz magában, ahol a hívô, és az Isten közt mesterségesen is növeli a liturgiai rendszerbôl adódóan is a távolságot. Különösen igaz ez a nagy heti szertartásokra. A Mennyország, és a lelkek fölötti uralkodása is Krisztusnak, hogy a pankrátor (minden ható) a népek fölött uralkodik, akinek ugyanúgy van királyi udvara, mint a Bizánci császárnak a földön. Ez a vallás a XVII. században megerôsödik, ekkor történik néhány változás a rendszerben. A szertartások nyelvezete a Görög, mely majdnem a Bizánci birodalom anyanyelve lesz. Ha valaki karriert akart, fô követelmény volt, hogy tudjon görögül, a császár alatvalója legyen, vagy netán katonáskodjon. Külsôleg is sok mindenben eltér az ortodox kereszténység, megmaradt a hosszú szakál viselése. Ebben a rendszerben változatlanul megmarad a papi nôsülthetôség, kivéve a szerzetesrendet. Mikor a IV. században létrejön a szerzetesrend, minden áron kivonult a társadalomból. Az egyik szentjük, mely alapján a VII. századtól jelentôs kolostorok, Simeon, vagy oszlopos Simeon, aki felköltözött egy oszlopra, és ott élt. Azok a kolostorok, amelyek az oszlopos Simeon rendbe tartoznak, azok jórészt szinte járhatatlan, vagy megközelíthetetlen sziklacsúcsokon építik fel kolostoraikat, s oda vonulnak ki a társadalomról, és lemondanak mindenfajta földi, vagy világi hívságról. Rendkívül szigorú, és szerény életet élnek. Imátkozással, kódex másolással töltik idejüket, és azzal a munkával, hogy élve maradjanak. A társadalommal szinte nincs kapcsolatuk, az adományokat is, amelyek császári részrôl elapadnak, majd a lakosság részérôl kapnak, ezeket is különbözô lift szerkezetekkel húzzák föl. ¬gy semmi képpen nem próbálta a kultúrájára ráeröltetni a társadalmat, se erôszakkal a saját hitét terjeszteni. Sokkal nagyobb tisztelete volt ezen kolostorok tagjainak, mert vagy gyógyítottak, vagy tanítottak. A Bizánci vallásban a templomokban a papok, és a hívôk nagy mértékben elkülönülnek, a szentéjben folyik a szertartás, a hajóban vannak a hívôk, és az épület két részét az ikonosztáz fal választja el egymástól, s a hívô nem látja ezeket a szertartásokat. Megôrzik azokat a teológiai elvi sajátosságokat is, hogy a szentlélek nem egyenrangú az atyával, hiszen az atyáttól származik. Róma és Bizánc között a kapcsolat egyre romlott, annak fügvényében, hogy a világi hatalom erôsúlyai változtak. 1054-ben bekövetkezik a szakadás, és a patriarha, és a pápa egyaránt kiátkozták egymást a hívôk, és a kereszténysék közül. IX. Leó pápa, és Kerulósziusz patriarha személyében. Többször is megpróbálták egyesíteni a két keresztény áramlatot, 1274-ben, 1439-ben, egyaránt nem járt sikerrel. Jelen pillanatban is folytatódnak ezek a kiegyeztetési kísérletek a Vatikán részérôl is.