3. "B" tétel Az invesztitúrai küzdelem A pápaság, és a császárság küzdelmei A XI.-XIII. század eseményeit - elsôsorban Németország, és Itália történetét - szervesen összekapcsolja a pápát, és császárok heves hatalmú vetélkedése. A folyamatos harc téte a korabeli európa leggazdagabb területei: az Itáliai városok fölött gyakorolt világi hatalom. A Német császárok nagy terve a középeurópai monarchia létrehozása. Ez kudarcal végzôdik, németország feudális széttagoltsága tartóssá válik, viszont a pápák is csak rövid idôre képesek kiterjeszteni hatalmukat Itáliára. A nyugat római birodalom bukása után a még századokig fennáló Német-római császárság fôpüspöke, a konstantinápolyi pátriárka igyekezett kiterjeszteni egyházi fôhatóságát a nyugati területekre is. A nyugati püspökök és az új királyságok közös érdeke pedig az volt, hogy a kereszténység tért hódítson a nyugatrómai birodalom utód álamainak földjén. Fokozódtak az ellentétek, a keleti, és nyugati kereszténység: a római püspök - azaz a pápa - s a konstantinápolyi pátriárka között. Mindkettô az egész egyház fölötti hatalmat követelte magának. A hatalmi versengés a XI. század közepére nyílt szakításhoz vezetett. Két, egymástól független ünálló keresztény egyház jött létre: a nyugati, vagy római katólikus, és a keleti, Bizánci, vagy ortodox A karoling birodalomból kivált Németország kezdetben több, a királyi hatalomtól szinte független hercegségbôl válott: szász ország, Frankónia, Svábország. A király harcban ált a hercegekkel, ebben a küzdelemben a fôpapok lettek a szövetségeseik, akiknek birtokaikat a hercegek szintén elakarták ragadni. Ezért az uralkodó újabb területeket adott a fôpapoknak, és katonai segítségükkel urrá lett az anarchia fölött. I. (Nagy) Ottó Itáliát is hódolásra kényszerítette (962. a pápával császárrá koronáztatta magát). Második utóda (III. Ottó: 983.-1002-ig) megkísérelte föltámasztani a Római birodalmat. Székhelyét rómába tette át, de a római nemességen nem tudott urrálenni, tervei hamar összeomlottak. A Frank uralkodó családból származó III. Henrik (1039-1056-ig) már nemcsak a hµbéres félpapságra, hanem a királyi birtotok lovagi eredetµ hivatalnokaira is támaszkodhatott. Uralkodása a Német-római császársák fénypontja. A Cseh,m a Lengyel, és egy idôre a Magyar király is hµbér urának ismerte el Henriket. A császár megszilárdította Itáliai uralmát. A római nemesség és papság pápaválasztó jogát meghagyta ugyan, de a választás érvényességét császári beleeggyezéshez kötötte. A püspöki hivatalba való beiktatás, az invesztitúra jogát - a gyµlés a pásztorok lázadását - és az általában a császár gyakorolta azon a címen, hogy az egyházi birtok hµbér birtok, melynek ô a tulajdonosa. (követték ebben más uralkodók is). Nem egyszer azok kapták a püspökséget, akik nagyobb adománnyal fizették meg. A pápák hiába hangoztatták, hogy a püspökök kinevezése az egyház helyét illeti meg. A pápák, és császárok több évszázadi küzdelme VII. Gergely (1073-1085-ig) pápaságával kezdôdött. ľ - egyetértve a Cluny (klun) bencésektôl induló célkitµzéseivel - az egyházat az egész világ fölött uralkodó szervezet. Trónra lépte után érvénytelenítette a Simónia útján szerzett pénzet vásárolt hivatalokat. Apapság körében nagy felháborodást kiváltó körlevélben szólt a néphez: tagadják meg az engedelmességet, papjaik házasságát eltµrô püspököktôl. Az 1075-ös, ún. böjti zsinaton nyiltan fellépett az invesztitúra pápai joga mellet. A pápa jól választotta ki az idôt lépése megtételére. A német király IV. Henrik (1050-1106-ig) még nem voolt császárrá koronázva, csak a pápa kezébôl kaphatta a koronát. VII. Gergely pápa a pápai hatalomról szóló bekrétumban nyilta megvalja világuralmi szándékát (1075-) a római pápát illeti meg az a jog, hogy kinevezze, és leváltsa a püspököket, kötelezô az ott jelenlévôknek a pápa lábát megcsókolni. Rendelete nélkül nem lehet zsinatot összehívni, csak a püspök kanonizálhat (szentesítve). A pápa tévedhetetlen, és szent. A gonoszoknak tett hµségeskükrôl az alatvalókat feloldozhatja. Válaszként IV. Henrik WWorms zsinaton (1076.) kötelezô a Bözsik ellen tiltakozó német papokat mellé állítva megfosztotta a pápát a méltóságától. VII. Gergely pápa erre kiközösítette IV. Henriket az egyházból. A Németországi herceget - alkalmat látva a kiátkozásban - ismét fölkeltette a császárok ellen, aki teljesen elszigetelôdött. Kényszer helyzetében - a csikoorgó téllel dacolva - átkel kíséretével az alpokon, hogy az Ausburgi zsinatra igyekvô Canossában pihenô pápától kiközösítés alól feloldozást nyerjen. ¬gy érte el végül Henrik 1077. januárában Canossa városát, hogy megalászkodásával útját állja az engedelmesebb császár választásával Ausburgba igyekvô pápának. Henrik három napon keresztül minden királyi dísz nélkül szánalom keltô módon, mezitláb palócruhába öltözve ácsorgott sok siránkozással addig esedezett, míg nem feloldozást nyert a pápától. Ismét Gergely pápa ellen fordult, s kétszer is megostromolta rómát, és benne Gergely pápát, aki közben újra kiátkozta. Mivel sem a pápa, sem a császárnem adta fel világuralmi törekvéseit az invesztitúra utódai alatt is tovább folytatódott. A kµzdelem valójában akkor sem dölt el, amikor 1122-ben II. Callixtus pápa Worms-ban megkötötte V. Henrikkel a konkordátumot (megegyezést). E szerint a fôpapoknak mostmár a pápa adta át a gyµrµt, és a pásztorbotot - egyházi tisztségük jelvényeit -, a császár pedig a jogar, amellyel birtokaikba, mint hµbérbe iktatta be ôket. A harc ünnepélyes lezárására az elsô Lateráni egyetemes zsinaton kerül sor (1123.), mégis újabb küzdelmek lángoltak fel a párt, és a császárok között. Barbarossa (vörös szakálú) Frigyessel III. Sándor pápa hadakozott. A császár Itáliát újra Német uralom alá akarta hajtani, s amikor polgárság ellenszegült, az ellenálás fô gócát, Milánót próbálta megbµntetni. Milánóiak azonban szövetségbe tömörítették az Észak itáliai Lomard) városokat. A pápa, II. Sándor is a városok mellé ált, és a császár lovag serege 1176-ban Leegnanóban (Lenyáló) mellett súlyos vereséget szenvedett. A pápaság inmár másodszor került ki megerôsödött tekintélyel a császársággal folytatott kµzdelembôl. III. Ince (1198-1216-ig) alatt érte el hatalma csúcsát a pápaság. Az ô korában került sor az eretnekek elleni határozottabb föllépésre. Különféle eretnek mozgalmak csak a XII. század második felétôl mozgattak meg tömegeket, amikor a városi polgárság fejlôdése lehetôvé tette a feudális urak és az egyház elleni határozottab fellépést. Dél Franciaországban a Katharok, Haldensek némi eltéréssel egyet hirdettek, és akartak: a tökéletes evangéliumi életet. Tagadták, hogy a földi rend isten akarata szerint formálódott. Tanításuk szerint két Isten van: az egyik jó, a másik rossz. A láthatatlan mennyei világot jó isten, a látható földit, és annak társadalmát a gonosz hozta létre. Tehát szembe kell vele szálni vele, és minden intézményével, az egyházzal is. A Katharok tagadták a szentségeket, a szentháromságot. Aházasságról, és a magántulajdonról való lemondást. Tôlük függetlenül keletkezett a valders eretnekség. Peter Valders nevµ gazdag lioni kereskedô vezette. Szétosztotta vagyonát a szegények közt, és prédikálni kezdett. Apostoli szegénységet, s krisztus követését hírdette, és egyre inkább a gazdag krérus ellen fordult. A Valdensek is elvetették az egyházi hierarchiát, valamint a szentségeket. A tizedet, és a katonai szolgálatot megtagadták. Közösségükben a feudális társadalom osztályrendje helyett az ôsegyház egyenlôségét valósították meg. Egyedüli törvényként a bibliát ismerték el. Mindezek az egyház tanításai mellett a fennálló társadalom is támogatták. Ezért a világi hatalom szívesen nyújtotta segítô karját az egyháznak, hogy az eretnekekkel leszámoljon. Az egyház bírósága, a inkvizíció, felkutatta ôket, és pereket indított ellenük. A vallatást, és az ítéletek végrehajtását a világi hatalom vállalta. Tízezrek estek áldozatul a megtoorló hadjáratnak, amelyet III. Ince pápa vezetett. Az inkvizíció tevékenységének voltak kiegészítôi a XIII. század elején létrejött egyes ún. kolduló rendek. Asssisi Szent Ferenc 1082-1226. a feudalizmus kiterjedése, az elsô nagy vagyoni gyarapodás idején - a mohó harácsolástól megundorodva - a saját, és társai tennivalóját az apostolkodásban, és a szegénység hirdetésében ismerte föl. Hajszálon múlott, hogy a mµvelt, erôs szociális érzékµ, gazdag fiatalembert Róma nem minôsítette eretneknek. - A kolduló szerzetesek voltak európa népmµvelôi. Tanítottak, neveltek, gyógyítottak. Megtaláljuk ôket az egyetemek élén, tanári katedrákon. A népnek aszkézisból mutattak példát, engedelmességrôl prédikáltak. Munkásságuk egésze az antifeudális eretnek mozgalmak elleni harcban az egyháznak is nagy segítséget nyújtott. Az új pápa (IX. Gergely) Assisi szentferencet buzgóságáér már halála után két évvel szenté avatta. III. Vince utódainak nehéz volt megôrizniük a pápaság fölényét az újra megerôsödô császári hatalommal, II. Frigyessel (1212-1250-ig) szemben. A pápaság, és a császárság utolsó, harmadik nagy összecsapása idején azonban többszöri kiátkozással sikerült a pápának a német feudális nagybirtokosokat újra, és újra lázadásra ösztönözni Frigyes ellen. 1250-ben a császár meghalt; Németország hamarosan feudális anarchiába hullott, önálló tartományokra esett szét. Itáliában a hatalom részben a hatalom részben a kialakuló városálamok, végül pedig a Sziciliai és a Nápolyi királyok kezére kerül. Tehát a pápaság gyôzelme látszólagos volt. Tekintélyét nemcsak az eretnek mozgalmak és a világi hatalomért folytatott harc ásta alá, hanem a tudomány is szembefordult vele. A XIII. század végén megkezdôdik a pápaság történetének francia korszaka: a központi monarchiává fejlôdött franciaország befolyása a lá került. A császári hatalom korábban sem volt erôs, nem tudta féken tartani a hµbér urakat, de némileg korlátozta önkényeskedésüket. A politikai széttagolódást segítette az is, hogy a birodalommal nem jött létre a gazdasági egység. A nyugati, és déli területek népes városaiban fejledt volt ugyan a kézmµvessék, és a kereskedelem, de ezek a városok nem a birodalom belsô területeivel, hanem más országokkal áltak gazdasági kapcsolatban. A Német fejedelmek, akik mindíg arra törekedtek, hogy a trónra a lehetô legkevésbé gazdag, és gyenge kezü uralkodó kerüljön, 1273-ban egy közpes vagyonú grófot Habsburg Rudolfot (1273-1291.) választották meg császárnak. A Habsburg-család Európa közepén, Svájc egyik kantonjában emelkedett magasra. Ma is láthatók az eredetileg Habichtsburgnak (Héja vár) nevezett vár maradványai Rodolf IV. Kun László Magyar király segítségével 1278-ban megverte II. Ottokár Cseh királyt, Ausztria hercegét, s megszerezte Ausztriát, és stájer országot, a Habsburgok késôbbi nagyhatalmát. A Német fejedelmek - akik aggódva szemlélték a növekvô birtokú, és hatalmú Habsburgokat - Rudolf halála után más családokból választottak császárokat 1347-ben a Luxemburg-házból került ki a császár: IV. Károly (147-1388.) aki 1356-ban kiadott ún. Német arany bullában elismerte a választó fejedelmek teljes politikai önállóságát, jogilag is megerôsítette a gyakorlatban már meglévô császárválasztó feladatukat. A hét választó fejedelem a Mainzi, a Kölni, a trieri érsek, a Cseh király a szász herceg, a Brandemburgi ôrgróf, és a rajnai palotagróf egyszeri szótöbbséggel választotta a császárt. A császár a választó fejedelmekkel együtt döntött a birodalom legfontosabb kérdéseiben. Idônként összehívták a többi fejedelembôl, lovagokból, a legfontosabb városok képviselôibôl álló birodalmi gyµlést , ez azonban csak igen laza kapcsolatot jelentett a Német birodalom küölönbözô részei között. A fejedelmek, egyházi és világi fôurak tartományi uralma csaknem teljesen függetlenné vált, a felségjogok jelentôs részét gyakorolták: bíráskodtak, adóztattak, s beszedették a királyi jövedelmeket is. A központi hatalom erôtlenségének jel volt az is, hogy a birodalom déli részén fekvô Kantonok kivívták függetlenségüket. Az Itáliát, és Németországot, Flandriát összekötô fontos kereskedelmi útvonalak közelében élô parasztközösségek és megerôsödött városi lakosok szembeszáltak a Habsburgok újabb leigázási törekvésével. Az Alpok falusi földközösségein alapuló Kantonok, Schwyz, uri és Unterwaldem összefogtak 1315-ben Morgátennél döntô gyôzelmet arattak a Habsburgok felett. Késôbb más Kantonok is csatlakoztak a szövetséghez, és így megerôsödve újabb sikereket értek el, míg nem kivívták függetlenségüket.