II/III,IV Az Aranybulla-mozgalom és a nemesi vármegye kezdete. III. Béla halála után fiai, Imre és András között trónviszály keletkezett. A viszály jó alkalom volt arra, hogy a főurak újabb és újabb birtokadományokat szerezzenek támogatás fejében. A király felség bőkezűségét semmi sem szorította határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke az, hogy nincs mértéke - ez volt András véleménye, amikor bátyja halála után trónra került. Így az önellátó gazdaságaikra támaszkodó nagybirtokosok ereje, politikai hatalma tovább nőtt. II. András (1205-35) uralkodása idején a királyi birtokok nagyon megfogyatkoztak. A királyi vármegyerendszer nem volt képes ellátni közigazgatási és katonai feladatait. Katonára ugyanis gyakran szüksége volt II. Andrásnak, mert III. Ince pápa ösztönzésére keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, illetve több hadjáratot Halicsba. II. András az elvesztett jövedelmek helyett a királyi jogon szedett ún. regálejövedelmekre akart támaszkodni. A királyi hatalom hanyatlása nagy veszélyt jelentett a királyi vitézek, a szerviensek számára. Sokan a király szolgái lettek és hasonló sors várt a várjobbágyok részére is. Mindkét réteget az fenyegette, hogy állandó katonáskodásra kényszerülnek a nagybirtokosok magánhadseregeiben. A világi nagybirtok nyomása ellen a szerviensek szervezkedni kezdtek. Eltérő okok miatt de de szinte az egész társadalom szembekerült a királyi hatalommal. 1222-ben, a fehérvári törvénylátó napon kényszeríttették a királyt, hogy jogaikat törvényben, az Aranybullában erősítse meg. Megvalósítása azonban a király és az okmányban hátrányosan érintettek ellenállása miatt elmaradt. A szervieseket nem védték meg a bulla cikkelyei a nagybirtokosok önkényeskedéseitől. Ezért szervezkedni kezdtek érdekeik más formába való érvényesítésére. Először 1232-ben a "Zalán innen és túl lakó" királyi szolgák kérték, hogy a megye területén az őket érintő ügyekben bíráskodási jogot nyerjenek. Bár bíróságaik sokáig erőtlennek bizonyultak, ettől az eseménytől számítjuk a királyi vármegyét fölváltó szerviensi, későbbi elnevezéssel nemesi vármegye kezdetét. A XIII. Század végétől szolgabíráknak azaz a királyi szolgák bíráinak nevezték. II. András halála után fia, IV. Béla (1235-1270) lett az uralkodó. Béla király megkísérelte visszaszerezni a régi várbirtokokat. A királyi bizottságok járták az országot hogy a felesleges adományokat visszavegyék. Még tovább romlott a király és a birtokosok közötti kapcsolat, amikor Béla haderejének megerősítésére befogadta az országba a tatárok elől menekülő kunokat. A tatárjárás és a feudális széttagolódás. IV. Béla törekvése az erős királyi hatalom megteremtésére igen tiszteletreméltó és az adott korban mindenképpen szükséges is volt. De a király eszközei hibásak voltak: az elődei által eladományozott birtokok visszavétele az egész uralkodó osztályt szembefordította vele. Ezért legteljesebb közönnyel fogadták a hírt, hogy Kijev is a mongol tatár horda martalékává lett. IV. Béla megerősítette az északkeleti határt. A nádor vezette seregek elzárták a Vereckei-hágót, de a tatárok nagy erők összevonásával 1241 márciusában áttörték a védelmet, s megszállták Erdélyt. Pesten 60 ezer ember gyűlt össze, hogy a Batu kán vezette mongol sereg ellen induljanak. Batu a Sajó menti Muhi pusztán mért hatalmas csapást Béla seregére, 1241. április 11-én. A király ugyan nagy nehezen megmenekült de embereinek jelentős része elpusztult. A király az ellenség visszavonulása után nyomban hozzálátott az élet, a munka megteremtéséhez. Az elnéptelenedett országrészeket betelepítette. Az alföldre visszahívta a kunokat, a Felvidék keleti és közöpső részeire csh és morva, az ország nyugati határvidékeire német telepeseket (hospes) hívott. Erdélyben románok találtak otthonra. IV. Béla maga is adományozott földeket. Külpolitikája a halcsi fejedelemmel kötött szövetséget. Megerősítette a szerviensek jogait. Ez a törvény nevezte először nemeseknek a szervienseket, a nagybirtokosokat, pedig ettől kezdve bíróknak hívták. IV. Béla a köznemesek mellett szövetségeseinek tartotta a városokat is. A tatárjárás után a legfejlettebb "vásáros" helyeknek kiváltságleveleket adott, és tanácsválasztást. A tatárok elleni védekezésre gondolva engedélyezte a városok körüli kőfal építését. A városok között jelentőssé vált Selmec- és Besztercebánya. A királyi vármegyék várjobbágyainak is csak egy része emelkedhetett a szerviensek közé, lehetett kisbirtokos nemessé. Jelentősebb hányaduk a várbirtokot megkaparintó földesúr fennhatósága alá került. Ezek a lesüllyedt várjobbágyok adták nevüket a jogilag csaknem teljesen egységes paraszti osztálynak, a jobbágyságnak, amely megkapta a szabad költözködés jogát. IV. Béla tatárjárása utáni politikájának elkerülhetetlen következménye volt a bárok további erősödése. Ha a köznemesek nem akartak felőrlődni a bárókkal szembeni ellenállásban, s meg akarták őrizni vagyonukat valamely nagyúr szolgálatába kellett állniuk. Részt vettek birtokai gazdasági irányításába, harcoltak magánhadseregében. Ők alkották uruk udvarát, környezetét, tágabb értelemben vett családját. Ezért is nevezték őket a nagybirtokos familiárisainak. Szolgálataik cserében uruk megvédte őket más bárók támadásaitól. Utolsó Árpád-házi királyainak, V. István (1270-1272), IV.(kun) László (1272-1290) és III. András (1290-1301) tehetetlenek voltak a nagybirtokosok hatalmával szemben. A XII. Század második felére a királyi birtokrendszer teljesen szétzilálódott, a bárók már összefüggő országnyi területek tulajdonosaik voltak. Megszerezték a jobbágyaik feletti bíráskodás, az úriszék jogát. A központi hatalom megteremtésének alapjául szolgáló társadalmi erők - a XIII. Század második felében Magyarországon éppen csak megjelentek. Ezért nem tudta III. András felszámolni a feudális anarchiát.