17. tétel Anglia polgári átalakulása Anglia a XVII. sz. küszöbén négymillió lakosával másodrendű hatalom. A lakosság jelentős része azonban a két-háromezres Londonban és annak tágabb környékén összpontosult. A népsűrűség pedig a fejlődés fontos tényezője lehet. Az angol fejlődés nagyságát a posztóipar alapozta meg. A XVI. sz. elejétől már virágzó iparág Angliában a posztógyártás, ezért egyre kifizetődőbb a juhtenyésztés. Nemcsak a parasztság, de a jövedelmét növelni kívánó nemesség is fölismerte a gyapjúban rejlő lehetőségeket. Földjeit legelővé alakította, majd a kereslet növekedése ütemében parasztjai földjét is elvette ("bekerítések"), és bekapcsolódott a gyapjútermelésbe, valamint a kereskedelembe. Az árutermelésben a nemesség mellett a gazdag parasztság is megtalálta a maga számítását. Így lassanként az egész mezőgazdaság kapitalizálódott. E folyamat a parasztság tömegeit tette nincstelenné, akiket részben fölszívott a városokban meginduló manufakturális ipar. Az árutermelésre áttért nemesi birtokosok, az újnemesség és a polgárság között sok kérdésben érdekazonosság volt. 1603-ban a Tudor-házzal rokon skót Stuart-ház tagja, I. Jakab lépett a trónra. A művelt, de túlságosan is öntudatos király az angol trónon a középkori kegyosztó szerepét játszotta, az a hatalmi szervezet megerősítését tűzte ki célul. Az anglikán egyházra támaszkodva abszolutizmusra tört. Fölborította a régi és új osztályok, a korona és a parlament között a Tudorok idején kialakult kényes egyensúlyt. Akkor történt ez, amikor a polgári átalakulásban érdekelt rétegek tovább erősödtek, és a spanyolok elleni háborúban - akkor még a korona oldalán - összeforrtak. A polgárság és az újnemesség a parlamentre támaszkodott, melynek tekintélye megnőtt. Angliában ekkor - elvben - már lehetőség volt arra, hogy a parlament a törvénysértő minisztereket felelőségre vonja. Ennél is félelmetesebb fegyver volt a parlament kezében az adómegszavazás joga. Jakab, majd utódja, I. Károly (1625-1649) anyagi követeléseit a parlament sorozatosan megtagadta. A felbőszült uralkodó a parlamentet 1629-től össze sem hívta, korlátlan önkényuralmat gyakorolt. Az angol polgárságnak még nem volt saját nemzeti eszmerendszere. Politikai mozgalmai vallásos formában, a reformáció radikálisabb, kálvini irányzatával összefonódva jelentkeztek. Az abszolutizmussal szembeforduló puritánok a teljes személyi és vagyonbiztonság mellett az anglikán egyház katolikus maradványainak eltörlését is követelték. Az egyház vezetését választott testületre, a presbiterekre akarták bízni. Az independensek ennél messzebb mentek. Minden egyházközösséget önállónak tekintettek, és semmilyen előírást sem fogadtak el, ha véleményük szerint ellentmondott az isteni törvénynek (valójában a polgári gondolkodásnak). A forradalom kirobbanásának közvetlen oka I. Károly skóciai hadjárata volt (1639), melynek folytatásához pénzre volt szüksége, amit csak a parlamenttől kaphatott meg. Ezt az a alkalmat használta ki a parlament alsóházának mindkét szárnya - a presbiteriánusok és az independensek -, hogy a nagypolgárság követeléseinek érvényt szerezzen. Az adók megszavazása helyett az abszolutizmust jelképező királyi tisztségviselők felelőségre vonását követelte, mire Károly feloszlatta a gyűlést. Mivel a skótok már Angliába is betörtek néhány hónap múlva kénytelen volt ismét összehívni. Ekkor kezdődött a "hosszú parlament" ülésszaka, amely több mint tíz évig tartott, s amellyel szemben az uralkodó végül meghátrálásra kényszerült. Angliában a forradalom szerve kezdetben a parlament volt. Kimondta, hogy csak saját határozata alapján lehet feloszlatni, adót szedni pedig a parlament felhatalmazása nélkül tilos, magának igényelte a miniszterek és a hadsereg ellenőrzésének jogát is. A parlament történelmi sikereit azonban csak a londoni munkások tömegerejével vívhatta ki. 1640-42-be London időnként fegyveres táborra emlékeztetett. A király Londonba hívta a hozzá hű nemeseket a "gavallérokat", akik véres összecsapásokat kezdtek a "kerekfejűekkel", a puritán hívekkel. Amikor a király személyesen akarta letartóztatni az ellenzék vezetői kudarcot vallott, s szembe találta magát a felfegyverkezett parasztokkal megerősödött londoni néppel. 1642. január 10-én elhagyta a fővárost, és az elmaradott északra ment. Kitört a polgárháború. A parlament tábora volt az erősebb, és főleg gazdagabb. Ezt támogatták az iparilag fejlettebb déli, délkeleti országrészek, a virágzó városok, a hajóhad. A király csak a fejletlenebb nyugati és északi területek nemességére, a meggyöngült anglikán egyházra, és - felesége révén - némi francia támogatásra számíthatott. Az abszolutizmus fölszámolása után azonban a parlament egysége megbomlott. Az újnemességre támaszkodó presbiteriánusok a megegyezést keresték a királlyal. A presbiteriánus hadvezérek kudarcot kudarcra halmoztak. A király jól begyakorolt lovassága és "fehérkabátos" gyalogsága már-már Londont fenyegette. A parlament independens szárnya, mely a középrétegeket és a parasztságot képviselte, magához ragadta a kezdeményezést, és Cromwell vezetésével megszervezte az új hadsereget, a "New Model Army"-t. A katonákat a jómódú parasztokból és kézművesekből toborozták. A harcok egészen 1648-ig elhúzódtak. A skótok először az angol parlament, majd a király oldalán küzdöttek. Cromwell katonái a döntő ütközeteket sorra megnyerték, a király a hadsereg foglya lett. A győzelmek a presbiteriánusok és az independensek ellentétét tovább élezték. Megjelent a levellerek (egyenlősítők) kistulajdonosi irányzata, amely teljes jogegyenlőséget, és kimondatlanul bár, polgári köztársaságot akart. Cromwell összefogott a levellerekkel, lezárta a hadműveleteket, és 1948. december 12-én bevonult Londonba. A presbiteriánusokat eltávolították a parlamentből, amelyben mindössze 100 independens képviselő maradt ("csonka parlament"). A felső házat feloszlatták, Stuart Károlyt halálra ítélték és kivégezték. Anglia - 1649- ben - köztársaság lett. A koronabirtokok, egyházi birtokok felvásárlásával a gazdagok még gazdagabbak lettek. Cromwell viszont határozott, olykor kíméletlen intézkedésekkel a leveller katonák zendüléseit letörte, és a leveller irányzatot fölszámolta. A leveller mozgalom letörésével a polgári köztársaság támogatóinak száma megfogyatkozott. A fegyvereket az ír felkelők ellen fordította, a sziget nagyobb részét angol telepesek gyarmatává tette. Skóciát is megszállták. A katonai sikerek nyomán létrejött Anglia, Skócia és Írország politikai egysége - a későbbi Nagy- Britannia. Cromwell fokozta a flottaépítést, és megszavazta a hajózási törvényt (Navigation Act), mely a hollandokkal sorozatos háborúkhoz vezetett. Az utolsó években, 1658-ban bekövetkező haláláig, Cromwell mint lordprotector (kormányzó) katonai diktatúrát gyakorolt. Cromwell halála után a katonai diktatúra rendszere, tömegbázis híján összeomlott. A parlament 1660-ban visszahívta a trónra a lefejezett I. Károly fiát, II. Károlyt. A visszatért uralkodó, és különösen utódja, II. Jakab semmit sem tanultak elődjük végzetéből. A tulajdonviszonyokat ugyan nem merték megbolygatni, de a parlamentet fokozatosan kikapcsolták a kormányzásból. Ezt lehetővé tette XIV. Lajos francia király rendszeres pénzügyi támogatása, így viszont Anglia függőségbe került a hatalom tetőpontján álló Franciaországgal. A francia szövetség nyílt katolizáló törekvésekkel járt együtt. A francia veszély láttán a parlament meghívta a trónra Orániai Vilmost, Hollandia kormányzóját, II. Jakab vejét. 1688-ban Orániai Vilmos partra szállt Angliában. Mindenki hódolni sietett, a király Franciaországba menekült. A vér nélküli rendszerváltás után elfogadott Jognyilatkozat (1689) elvei alapján a XVIII. században Angliában kifejlődött az alkotmányos monarchia rendszere. A közhatalom kedvezett a gazdaság fölvirágzásának. A törvényeket a választott parlament hozta. A kormány tagjait a többséghez jutott pártból a király nevezte ki, de a parlamentnek tartoztak felelőséggel. Ez a politikai rendszer valósította meg elsőnek a polgári liberalizmus elveit a gyakorlatban.