17 "A" tétel tételcím: A német egység kialakulása. A NÉMET BIRODALOM KIALAKULĆSA Bismarck és a német egység ügye Otto von Bismarck porosz junkercsaládból származó, konzervatív nézeteket vallóreálpolitikus volt. 1848/49-ben láthatta az alkotmányos császárság létrehozásának kudarcát, majd 1851-ben országát a Német Szövetségben kép- viselve döbbenhetett rá arra, hogy Ausztria nyomasztónak tµnô túlsúlya miatt a két hatalom közötti összetµzés elôbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Ettôl kezdve tudatosan munkálkodott a porosz hatalom erôsítésén, hogy az vérrel- -vassal ugyan, de vezetése alatt egyesítse Németországot. A politikus álma nem egy demokratikus úton létrehozott alkotmányos egység, hanem a "meg- nagyobbított", a Hohenzollernek jogara alatt egyesített Poroszország volt. A porosz politikai aktivitás idôszaka 1858-ban köszöntött be. III.Napóleon itáliai aktivitásának ellenhatásaként a Rajnától keletre magasra csaptak a nacionalizmus hullámai. A Benningsen által alapított Német Nemzeti Egyesület (Nationalverein) a parlamenti választásokon sikereket ért el, miáltal a liberálisok hozzájutottak a mandátumok többségéhez. Más változás is történt ez évben: az idegösszeomlást kapott IV.Frigyes Vilmos helyett öccse, Vilmos vette át az uralkodói teendôk intézését. Róla az a hír járta, hogy nem ide- genkedik a liberálisokkal való együttmµködéstôl, s ráadásul a német egység elkötelezettje. Akik ebben bíztak, azoknak csatlakozniuk kellett. Von Roon hadügyminiszer a parlamentben javaslatot nyújott be arról, hogy szüntessék meg a polgárôrséget, ugyanakkor terjesszék ki a sorozási rendszert. A had- kiegészítés rendszerének modernizálása a hatalmi politika sarokköve lett volna, így a királyra kellemetlen meglepetésként haott, hogy az ezzel járó adóterheket a liberális többség nem volt hajlandó megszavazni. I.Vilmos (1861-tôl porosz király) lemodással fenyegetôzött, ám Room javaslatára in- kább kisebbségi kormányt nevezett ki, s élére 1862 decemberében Bismarckot állította. ľ a parlament megkerülésével végrehajtotta a hadseregreformot. A szolgálati idôt 3 évben rögzítették, az újoncozást kiterjesztették, a kato- nákat hátultöltôs, modern Dreyser-karabéllyal szerelték fel. Moltke, a vezérkar fônöke új, támadó stratégiát dolgozott ki, melyet a vasúti szállítás és mozgósítás precízen kidolgozott rendszerével kombinált. Bismarck jól tudta, hogy a porosz hatalmi ambíciókat csak abban az esetben válthatja való- ra, ha politikájához megnyeri a társadalom támogatását. Ehhez azonban ered- ményekett kellett produkálnia. A kancellár jól megfontolt taktikával, a kellô alkalmat kivárva látott feladatához. A porosz-osztrák háború Nemsokára Poroszország megnyerte magának Oroszország jóindulatát. Bismarck már csak a kellô pillanatra várt, hogy elismertesse katonai tekintélyét. Erre a schleswig-holsteini konfliktus szolgáltatott ürügyet. A két tartomány Dániával perszonáluniós kapcsolatban állt, emellet Holstein tagja volt a Német Szövetségnek is. Az 1863-ban bekövetkezô dán trónutódlási bonyodalmakat IX.Keresztény király arra használta fel, hogy a tartományokat annektálja. Bismarck most a nemzetközi jogra hivatkozva kongathatta meg a vészharangot a német függtelenség fölött. Katonai akciót helyezett kilátásba, s Ausztria érezte, hogy ha nem akar a németek bizalmáért folyó versenyfutás- ban lemaradni, csatlakoznia kell. Dánia elutasító válasza után 1864 tavaszán az osztrák-porosz csapatok sikeres támadásba lendültek, s májusra békére kényszerítették Dániát. Schleswig közigazgatását Poroszország, míg Holstein- ét Ausztria vette át. E helyzet könnyen teremtett alapot a provokációra, így Bismarck céljainak teljesen megfelelt. A porosz katonai siker egyébként is jelentôsen megnövelte a kancellár és országa katonai tekintélyét. Ausztria a schleswig-hlosteini konfliktus után joggal gondolhatott arra, hogy a poroszokkal közösen kivívott gyôzelem a németországi Habsburg-Hohen- zollern dualizmus fenntartásának eszköze. A Ballhausplatznak a Német Szövet- ség konzerválására és a németországi érdekszférák elhatárolására tett javas- latait azonban Bismarck visszautasította. Nyilvánvalóvá vált, hogy Porosz- ország már csak a casus bellit keresi, de elôtte a porsz kancellárnak még meg kellett gyôzôdnie arról, hogy nagyralátó terveit az oroszok és az angolok nem keresztezik. Bismarck számítása bevált: a kapkodó, agresszív francia diplomáciai fenyegetés hatására a két ország vezetôi úgy vélték, ajánlatos egy erôs, III.Napóleont ellensúlyozó Poroszország létrehozása. A francia császár semlegességének megnyerése keményebb diónak bizonyult. 1865 ôszén a kancellár Biarritzban találkozott III.Napóleonnal, és véleményét kérte egy porosz-olasz szövetségrôl Ausztria ellen. A "találós kérdés nélküli szfinx", ahogy Bismarck jellemzte, nem állt útjában az elképzelésnek. Ezután már csak a Velencére áhítozó olaszokat kellett meggyôznie a kétfrontos háború elônyei- rôl. Viktor Emánuel elfogadta az ajánlatot, s ezzel megalakult az osztrák- ellenes front. Közben az osztrák diplomácia is hasonló erôfeszítésekett tett, s a franciák nem szµkölködtek a semlegességi ígéretekben. III.Napóleon osztrák gyôzelmet várt, s azt, hogy semlegessége fejében hozzájut a Rajna balpartjához. Az olaszokkal a Velence átadása fejében való megegyezésrôl Ferenc József hallani sem akart, így a háború kézzelfogható közelségbe került. Bismarck most már elôállhatott a casus bellivel: javasolta, hogy reformálják meg a Német Szövetséget, s mikor ezt Ausztria elutasította, indítványozta, hogy zárják ki a szövetségbôl. Ausztria mozgósított, s a mellé állt 9 német állam támogatásával megkezdte a háborút. Az olasz fronton minden jól alakult: az osztrák csapatok Custozzánál gyôztek a szárazföldön, majd Lissánál Taget- hoff admirális irányításával a tengeren is. Bécsben már a teljes gyôzelemre számítottak, ám 1866. július 3-án a Benedek Lajos vezérkari fônök parancs- noklása alatti fôsereg katasztrofális vereséget szenvedett a csehországi Sadowa és Königgrätz között. Moltke vezetésének és a porosz ismétlôpuskák tüzének az osztrák hadsereg 40 ezer halottja adott nyomatékot (a porosz vesz- teség 9 ezer fô volt). A poroszok elôtt tárva-nyitva állt Ferenc József birodalma. I.Vilmos gyôzelmi mámorba esett, s meg kíváta alázni a monarchiát. Bismarck azonabn önmérsékletet javasolt, mert egy résztôl attól félt, hogy Franciaország fegyerrel jön a vesztes megsegítésére, másrészt nem kívánt egy revansvágytól feltüzelt Habsburg Birodalmat maga mögött tudni. Diplomáciai érvek egész arzenáljának felvonultatása után mindkét császárt sikerült meg- gyôznie a kompromisszumos egyezmény elônyeirôl, így augusztus 23-án aláírták a prágai békét. Poroszország annektálta Ausztria szövetségeseit, s a Majnától északra saját vezetése alatt létrehozta az Északnémet Szövetséget, melynek elnöke a porosz király lett. Olaszország a katonai kudarcok ellenére is hozzájutott Velencéhez. A porosz-francia háború A francia számítás tehát nem vált be: a Rajnán túl nem két meggyengült német állam állt, hanem a fenyegetô porosz nagyhatalom. Prága után III. Napóleon minden igyekezete arra irányult, hogy a váratlanul megnövekedett szomszédot elszigetelje, s ha szükséges, katonai csapást mérjen rá. A dip- lomáciai erôfeszítés nem ment zökkenôk nélkül. Az olaszok még az osztrák kézen lévô Dél-Tirol átengedéséért sem voltak hajlandók fegyvert fogni a poroszok ellen, a még alig ocsúdó dunai monarchia pedig félt német népeit Poroszország ellen vezetni. Az idô tehát megint Bismarcknak dolgozott, aki élt is a lehetôséggel: életet lehelt a porosz-orosz szolidaritásba, sôt még arra is kísérletet tett, hogy Ausztriát is bevegye a szövetségbe. Bár ez utóbbit azért Bécsben még némileg túlzásnak tartották és elutasították, már kezdett kirajzolódni a bismarcki politika nagy álma, a "három császár szö- vetsége". Az ennek ellenére kedvezô külpolitikai helyzetet a kancellár nem szándékozott kihasználatlanul hagyni, s minden igyekezete arra irányult, hogy olyan kész helyzetet teremtsen, melyben Franciaországnak nincs más vá- lasztása, mint a háború. Mint ahogy 1866-ban Viktor Emánuel értésére adta, ha nem lép vele szövetségre, a mazzinista forradalmárokhoz fordul, ugyan- olyan gátlástalanul használta most fel az immár anakrosztikusnak tµnô, de kapóra jött dinasztikus problémákat. 1870-ben megürült a spanyolt trón, s a koronát - Bismarck közremµködésével - Hohenzollern Lipót hercegnek ajánlották. A francia sajtó már V.Károly biro- dalmának visszaállításáról cikkezett, mikor Benedetti, a francia követ ta- lálkozott Vilmos császárral, hogy a dologról lebeszélje. A konzervatív gondolkodású Vilmos respektálta a francia aggályokat, ezért elállt a tervtôl. A franciák a dilpomáciai sikert a nemzeti felbuzdulás lázában élték meg, s írásos nyilatkozatot közöltek. Bismarck jól érzékelte, hogy túlfeszítették a húrt. A hadsereg vezetôi biztosították, hogy a szövetség készen áll a há- borúra. A francia követtel Emsben tárgyaló porosz király azonban ismét úgy nyilatkozott, hogy eltelint a porosz jelöléstôl. Döntését távirati formában küldte Berlinbe, ám Bismarck a híres "emsi táviratot" úgy szerkesztette át, hogy stílusa sértette a franciákat. 1870 júliusában lázas diplomáciai próbálkozások után Franciaország hadat üzent. 1866-tól eltérôen a feltételek egyértelmµen a poroszok számára voltak kedvezôbbek. Az oroszok semlegesítették az Osztrák-Magyar Monarchiát, ennél- fogva a születô konfliktus lokális jelleget öltött, így aztán Anglia is távol maradt. A harci tevékenység augusztusban kezdôdött. A francia hadsereg tüzérsége terén elmaradottabb, viszont kézifegyverek szempontjából jobb volt, mint a német. A döntô momentum azonban nem ez, hanem a mozgósításban meglévô porosz fölény volt. Vasúton német prcízséggel megalkotott tervek szerint özönlöttek a porosz egységek a francia határra, majd azon túlra. Igy aztán a francia támadó elvek nem érvényesültek. A fejetlen vezetés következtében MacMahon vezette fôsereg folyamatos vereségeket szenvedett, míg a másik, Bazaine parancsnoksága alatti hadsereg Metz várába szorult. A MacMahon-hadsereg immár III.Napóleon vezérlete alatt, felmentésükre sietett, de Moltke Sedan- nál körülzárta, így a császárnak nem maradt más választása, mint szeptember 2-ai fegyverletétel. Két nappal késôbb Párizsban kikiáltották a köztársaságot - a bonapartizmus rendszere megbukott. A köztársasági "nemzeti védelem kormánya" folytatni akarta a harcot, ám Gambetta hadügyminiszter erôfeszítései a nemzeti hadsereg felállítására nem hozták meg a remélt sikert. Szeptember közepén a poroszok körülzárták Párizst. Thiers, a köztársasági kormány vezetôje európai körúton próbált segítséget szerezni, de jó szón túl mást nem igen kapott. Legnagyobb reménye II.Sándor cár volt, ám ô hamar értésére adta, hogy a francia vereség lehetôvé teszi a párizsi szerzôdés revízióját, s ebben Oroszország a poroszokra is számít. A Monarchiában erôs volt a revanshangulat ugyan, de az orosz visszautasítás hatására a háborút követelô hangok elhallgattak. Az angolok a "keleti kérdés- ért" nem akartak újabb háborút, így a francia elnök eredmény nélkül tért haza. Nem maradt más választás, mint a békekötés. Ezt "vérig sértô" gesztus elôzte meg: 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében a német fejedelmek proklamálták a Német Császárság megszületését. A végleges békt Majna-Frankfurtban írták alá 1871. május 10-én. Németország megszerezte Elzász-Lotharingiát, ötmilliárd aranyfrank hadisrachoz jutott, melynek ki- fizetéséig az ország egy részén német megszálló csapatok maradtak. Az újon- nan szerzett területek kihívást, folyamatos francia revánstörekvéseket, lényegében az állandó fenyegetettséget jelentették Németország számára. A kétes értékµ hódítás sem változtatott azon a tényen, hogy Európa közepén új nagyhatalom született.