XIV. A polgárosodás és a nemzeti függetlenség problematikája Magyarországon. A reformkor Előzmények I. Ferenc (1792-35) a napóleoni háborúk idején a nemrég még ellenszegülő magyar nemesség támogatását élvezte. Az alkalmanként összehívott országgyűléseken a rendek megszavazták a kért újonclétszámot és hadiadót. Érdekükben állt támogatni az uralkodó hadviselését, hisz a háborúban anyagilag igen jól jártak. A háborús időszak azonban az 1815-ös bécsi kongresszussal véget ért, a magyar köznemesség és az udvar útjai elváltak. A királynak már nem volt többé szüksége a rendek támogatására, így 1811-ben feloszlatta az országgyűlést, és össze sem hívta 14 éven keresztül. Abszolutisztikus eszközökkel uralkodott egészen 1825-ig. A napóleoni háborúk lezárulása azonban egy másik negatívumot is maga után vonzott: a magyar gazdaságra igen kedvezőtlen hatással volt. A háborús időszakban ugyanis egy erőteljes gazdasági konjunktúra bontakozott ki, hisz a sok hadban álló katona ellátására minden fellelhető gabonát és élelmiszert el lehetett adni, még a legsilányabb minőségű áruk is gazdára találtak. A konjunktúra a majorkodó nagybirtok mellett árutermelésre ösztönözte e közép- és kisebb birtokú nemeseket is. A bevételeket azonban nem birtokaik korszerűsítésére fordították, hanem fényűző életmódot biztosítottak belőle maguknak, vagy esetleg művelésbe vont földjeik területét növelték vele. Így a robotoltató, háromnyomásos, külterjes gabonatermelés maradt a jellemző. Csak néhány, előnyös helyzetben lévő nagybirtokos az ország nyugati és északnyugati permén használta fel arra a konjunktúrát, hogy birtokát korszerűsítse. Ezeken a birtokokon elterjedt a vetésforgó, vasekét, vetőgépet használtak, szakképzett gazdatiszteket alkalmaztak. Példát mutattak a többi birtokosnak, követésük lehetősége azonban tőke hiányában nem sokaknak adatott meg. Sokan nagy mennyiségű ingatlan tőkével rendelkeztek, ebből azonban nem lehetett mozgatható tőkét kovácsolni, hisz az 1351-ben kiadott ősiség törvénye még mindig érvényben volt. Így a gazdák nem adhatták el földjeiket, de még csak hitelt sem vehettek fel rá. A háborús időszak után egy erőteljes dekonjunktúra vette kezdetét. A rengeteg mennyiségű, de rossz minőségű gabona halmozódott fel, mely nem tudta felvenni a versenyt az európai piacra betóduló olcsó és jó minőségű amerikai gabonával. Az ország pénzügyi helyzete is elég elkeserítő volt. A francia háborúk hatalmas költségeire ugyanis nem volt fedezet, ami a pénz elértéktelenedéséhez, nagy mértékű inflációhoz vezetett. Az udvarnak a békekötés után már nem volt miért tartania a magyar nemesektől, így a forgalomban lévő pénz értékét 1/5-ére szállította le. 1816-ban újabb devalvációt vittek végbe, mely megfosztotta a birtokosokat a hadikonjunktúra idején felhalmozódott pénzüktől, ugyanakkor a szerény hazai pénztőkét is ismételten megcsapolták. A napóleoni háborúk idején felvirágzott a kontinentális kereskedelem is. Hatására nálunk is manufaktúrák alakultak. Ugyanakkor fennmaradt a kézműipar céhes szervezete. Mindkettőt tönkre tette azonban a háború lezárulásával az osztrák és a cseh ipar. Az elavult kézműipar sorvadni kezdett, de a manufaktúrák terjedése is korlátozódott, hisz a magyar iparnak nem volt esélye a szabadon beáramló cseh és német ipar termékeivel szemben. Az 1754 óta érvényben lévő vámrendelet Magyarországot az örökös tartományok piacává tette. A társadalom különböző rétegei között is kiéleződött a viszony. A társadalmi különbségek egyre nagyobbak lettek, így egyre jobban nőtt a belső feszültség. A XIX. század elejére a jobbágyság differenciálódása igen előrehaladt: - Zsellérek: számuk a húszas években először meghaladta a telkes gazdák számát, a jobbágyságnak több mint 50%-át tették ki. Nem minden esetben voltak teljesen nincstelenek. Töredéktelkekkel, néha egy házzal is rendelkeztek, jövedelmüket többletmunkával egészítették ki. De nem volt ritka az sem, hogy egy zsellérnek semmije nem volt, alkalmi munkával tartotta fenn magát, vagy beköltözött a városba. - Középparaszti réteg: önmagát és családját el tudta tartani, de piacra nem volt képes termelni. Kis földje után jobbágyi kötelezettségekkel tartozott földesurának. - Gazdagparasztok: a jobbágyság legfelső rétegét alkották. Sikerült az árutermelésbe bekapcsolódniuk, így jelentősen meggazdagodtak. Újabb telkeket is vehettek, pusztákat bérelhettek, robotbeli kötelezettségüket pedig idegen munkaerő küldésével váltották meg. Ők azonban a jobbágyságnak mindössze 1%-át tették ki. A társadalom 10%-át alkotó nemesség hasonlóképpen differenciált volt: - Bocskoros nemesség: a nemesi réteg nagy részét alkotta, kb. 650- 700 ezer főt számlált. Ők - bár nemesek voltak - életformájukban, műveltségükben nem különböztek a parasztoktól. Előjogaikhoz azonban görcsösen ragaszkodtak, hisz csak ezük volt. Szavazati joggal is rendelkeztek, amit gyakran eladtak egy felsőbb rétegből származó embernek. - Köznemesség: 25-30 ezer főt tett ki. Egy részük nyomasztóan eladósodott, de az övék volt a megyékben a politikai hatalom. Viszonylag hamar felismerték, hogy a fennálló rendszer csak hátráltatja a gazdaságot, és az ő anyagi gyarapodásukat is. Ezért a reformok híveivé váltak. - Arisztokrácia: öt- hatszáz családnyi kis csoportjukat igen mély szakadék választotta el a nemesség többségétől. A leggazdagabb, 100 ezer holdas nemzetségek a válság idejében is fedezni tudták külföldi utazgatásaikat, szórakozásaikat. Ha úgy döntöttek, birtokaik korszerűsítésére is futotta. Gazdasági erejük politikai hatalommal párosult: ők álltak a kormányszékek élén. Érdekeik a feudális rend megóvását és a kormányzat támogatását sugallták. A hazai polgárság viszonylag fejletlen, s jelentős mértékben nem magyar származású volt. - Céhmesterek: feudalizmus fönntartását kívánták. - Manufaktúra-tulajdonosok, céhen kívüli iparűzők, kereskedők: a polgári átalakulás volt az érdekük. - Munkásság: fejletlen réteg volt. - Értelmiség: egyre többen választották maguknak ezt a szerepet. Sok lett a lelkész, tanár, hivatalnok, ügyvéd, orvos stb. Ők általában nem nemesi sorból származtak, vagyis honoratiók voltak. Közülük kerültek ki a reformkor és a polgárosodás legelszántabb hívei. A húszas évek elejének megyei ellenállási mozgalma után főként ezen kérdések megoldására bontakozott ki a reformmozgalom. Az elnevezés még a II. Lipót-féle 1791-es országgyűlésre nyúlik vissza, amikor kilenc reformbizottságot állítottak fel az ország állapotának megvizsgálására és a problémák megoldására teendő javaslatok kidolgozására. A reformkor fő kérdései A reformkori politikai viták egyik fő témája a jobbágykérdés volt, és az ehhez kapcsolódó megváltási probléma, az örökváltság. Ez azonban nem elsősorban a jobbágyi elégedetlenség miatt került napirendre. A nemesség számára is világossá vált, hogy a jobbágyok munkája nem gazdaságos, arra korszerű, külpiacokon is eladható termékeket produkáló gazdálkodást nem lehet építeni. A vállalkozó szellemű nemesek a jobbágyi terhek megszüntetésétől várták a birtokkorszerűsítéshez elengedhetetlen pénzt és a fizetségért alkalmazható szabad munkaerőt. A rossz piaci adottságú területek nemessége, és azok, akiket csak kiváltságaik különböztették meg a jobbágyoktól, viszont a jobbágyrendszer fenntartásában voltak érdekeltek. A jobbágyfelszabadítás gyakorlatára két elmélet alakult ki. Az önkéntes örökváltság szerint a jobbágy földesurával kötött alku alapján egyszeri összeg kifizetésével mentesítheti magát a földesúri terhek alól, és földjének tulajdonosává válhat. (Az egy összegben kifizetendő összeg általában húszévnyi adónak felelt meg, ennyi pénze azonban csak igen kevés parasztnak volt. Így ilyen módon a jobbágyságnak mindössze 1%-a szabadult fel.) Ezzel szemben a kötelező örökváltság az egész jobbágyi réteg számára felszabadulást biztosított volna. E szerint törvényt írta elő, hogy a paraszt felszabadul a feudális függés alól, és földjének szabad tulajdonosává válik. A nemesség kártalanítását ez esetben az állam vállalja magára, vagy a parasztok ledolgozzák a megváltási összeget. A másik alapkérdés a magyar nyelv ügye, a felvilágosodás időszakára nyúlik vissza. Hagyományosan Bessenyei György: "Ágis tragédiája" című művének megjelenéséhez kötik a kezdetét. A latin, II. József alatt (1784-es nyelvrendelettől) pedig német hivatalos nyelvű országban, ahol a magyart a XVIII. század végéig jóformán csak a parasztok beszélték, 1792 és 1844 közötti több mint fél évszázados küzdelem eredményeként válhatott csak hivatalos államnyelvvé a magyar: 1792: az iskolákban kötelezővé teszik a magyar nyelv oktatását. Az országgyűléseken bevezetik a kéttáblás törvényjavaslatokat. 1805: két nyelvű törvények bevezetése 1830: jogászoknak két nyelvű vizsgát kell tenniük: magyarul és latinul. 1836: az anyakönyvezés magyar nyelven folyik. A nyelvkérdéssel szorosan összefüggött a nemzeti függetlenség ügye. Magyarország 1541 óta egy nagyobb államalakulat része volt, amelynek uralkodói többször megpróbálták fölszámolni viszonylagos önállóságát. A reformkor politikusai mindenképpen a Habsburg birodalom keretein belül akartak nagyobb, s főleg törvényekkel jól bebiztosított önállóságot, hiszen arról a tényről, hogy a magyarság jelentős szláv tömegek közé ékelődve él, nem volt tanácsos megfeledkezni, ahogyan a cári birodalom és a török fenyegetéséről sem. A harmincas években Széchenyi még csak az alkotmányos keretek kiterjesztését és a polgári átalakulást lehetővé tevő körülményeket, törvényeket akart, a negyvenes években Kossuth már a magyar országgyűlésnek felelős magyar minisztériumot, önálló költségvetést és haderőt kívánt, s Ausztria ás Magyarország viszonyát gyakorlatilag a perszonálunióra akarta korlátozni. A kérdésben szélsőséges gondolatokat képviselt Báró Wesselényi Miklós, aki a teljes önállóság híve volt. A nemzetiségi kérdés sem választható el az előzőektől. A magyar nyelvért, kultúráért, nemzeti önállósodásért folytatott küzdelem ugyanis sértette a lassúbb ütemben ugyan, de szintén nemzeti öntudatra ébredő magyarországi nemzetiségek érdekeit, amelyek érthetően saját nyelvük, kultúrájuk fejlesztésében voltak érdekeltek. Ez a magyarokat igen ellentmondásos helyzetbe hozta, hisz nem tudtak úgy küzdeni saját szabadságukért, hogy azzal más népek gyűlöletét ki ne vívták volna. Úgy tartották őket elnyomóknak, hogy közben ők maguk is elnyomásban kellett, hogy éljenek. A reformkori törekvések legfőbb célja a polgári átalakulás volt, közvetve pedig a fejlett nyugati országok közé való felzárkózás. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele volt a közteherviselés bevezetése. Ez azonban igen heves politikai vitákhoz vezetett, hisz a nemesség nem akarta elveszteni adómentességét, pláne azok nem, akiknek csupán ez a kiváltságuk maradt a nemesi címükön kívül. A népképviselt szintén a polgári átalakulás feltétele volt. Lényege, hogy a rendi országgyűlések helyett, ahová csak a nemesség és néhány kiváltságos réteg küldött képviselőket, a törvényhozó hatalom képviselőit származásra való tekintet nélkül válasszák meg, s ne csak nemesek legyenek választásra jogosultak. Ezen kívül igény volt a jogegyenlőségre, társadalmi egyesületek létrehozására és az általános emberi szabadságjogok biztosítására is. Elméletek, programok Az első átfogó reformelképzelések Gróf Széchenyi István nevéhez fűzhetők. Gazdag nemesi család sarjaként fényűző életet élt és több éven át utazgatott Nyugat-Európában. Nagy hatással volt rá angliai útja, mely során rádöbbent, kis hazája mennyire elmaradott állapotban van. Ekkor határozta el, hogy segíteni fog felvirágoztatni országát: hatalmas tettvággyal vetette bele magát a magyar közéletbe: - Az 1825-27-es országgyűlésen felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság felállítására: "Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egyévi jövedelmé föláldozom reá." - Megszervezte a magyar társas életet: kaszinókat, lóversenyeket állított fel. - 1830-ban kiadott Hitel című könyvében összefoglalta egy összefüggő reformprogramba gondolatait, merész újításait. - 1831: Világ - 1833: Stádium - Hatalmas munkabírással próbálta felfejleszteni a közlekedést: 1831-ben megkezdte a vaskapu hajózhatóvá tételét, mellyel szabad út nyílt a Földközi-tenger felé. Hozzákezdett az Al-Duna szabályozásához. Irányította a Tisza szabályozásának előkészületeit. Megindította a dunai és a balatoni gőzhajózást. Megalapította az Óbudai Hajógyárat. Téli kikötőket létesített. Megépíttette az első gőzzel hajtott hengermalmot. Bár arisztokrata volt, nemcsak saját társadalmi rétegének felvirágozatását akarta megvalósítani, hanem az egész magyarság érdekeit szem előtt tartotta - a többi főnemestől eltérően. Békepárti volt, lassú úton, felülről jövő reformokkal képzelte el a korszerűsítés lezajlását. A változásokat a felvilágosult reformer nagybirtokosok szerepének megerősödésével képzelte el. Ehhez viszont az arisztokratáknak önként le kellett volna mondaniuk kiváltságaikról, de erre persze senki nem volt hajlandó. Reformprogramjában megfogalmazta az önkéntes örökváltságot, mint a jobbágyfelszabadítás módját. A nemesek ingó tőkéhez való jutása érdekében megfogalmazta az ősiség törvényének eltörlését is. Szorgalmazta a közlekedés és az infrastruktúra fejlesztését. A nemzetiségeknek szabad nyelvhasználatot biztosított volna. Az Ausztriához fűződő viszonnyal azonban óvatosan bánt: nem akart összetűzésbe kerülni az udvarral. Csak az alkotmányos keretek kiterjesztését, és a polgári átalakulást lehetővé tevő körülmények és törvények biztosítását akarta. Ez volt a fő oka annak, hogy Kossuth programját elítélte, és gyakran vitába keveredett vele. Az 1830-as években sok olyan program született, melyek csak részletben tértek el Széchenyitől. Ilyen volt például Kölcsey Ferenc, Szatmár megye követe. Az 1832-36-os országgyűlésen az önkéntes örökváltság szószólója volt. Miután a kormány ügynökei megvesztegetésekkel, leitatásokkal manipulálta a megyék követutasításait, és így reformok elleni utasítást kapott, lemondott. Búcsúbeszédében mondta el híres jelmondatát: "Jelszavaink valának: haza és haladás." Wesselényi Miklós báró azonban ebből csak a haza fogalmát képviselte. Egyfajta "faltörő politikát" folytatott, mely során csak a haza lebegett a szemei előtt, és nem számolt az ország adott helyzetével, sem más körülménnyel. Az Ausztriához fűződő viszony kérdésében igen szélsőséges eszmét képviselt: Magyarország teljes függetlenségének híve volt. 1831-ben megírta "Balítéletek" című művét, melyben kifejtette politikai nézeteit. A könyv 1833-ban látott napvilágot. Nagy szerepe volt abban, hogy Magyarország nemessége is bekapcsolódott a reformküzdelmekbe. Népszerűsége csúcsán, 1834-ben az udvar perbe fogta, 1835-ben pedig háromévi börtönbüntetésre ítélte. Kiszabadulása után részt vett a pesti jeges árvíz mentőakcióiban, hőssé vált. Nem sokkal később azonban megvakult, majd visszavonult a politikai élettől. Az 1840 években azonban megfogalmazódott egy olyan program, mely rengeteg vonását tekintve eltért Széchenyi programjától, jóval radikálisabb volt nála. A megfogalmazója Kossuth Lajos volt. Az 1830-as években egy távollevő főúr megbízottjaként tűnt fel az országgyűléseken. 1832-től kézzel írott Országgyűlési Tudósításokkal hívta fel magára a figyelmet, melyekben a megyéket tájékoztatta az országgyűlés eseményeiről, igen szubjektív módon. A reakciót maró gúnnyal, a reformokat tisztelettel és lelkesedéssel fogadta. Így döntő szerepet vállalt az ország közvéleményének kialakításában. 1841-től a Pesti Hírlapban fejtette ki nézeteit, sorra megvilágítva a kor legfőbb kérdéseit. A benne megjelent cikkek egységes programmá az addigi reformeszméket, melyek így eljutottak az ország minden pontjára. Kossuth programja: - Az átalakulás társadalmi bázisává a köznemességet, a városi polgárságot nevezte ki, de az új haza és társadalom megteremtésének feladatát az egész nemzet összefogásával képzelte el. - Hogy a parasztok is hajlandóak legyenek csatlakozni a "szövetséghez", a jobbágyfelszabadításra volt szükség. Kossuth ennek a kötelező formáját képzelte el. - A kötelező örökváltság következtében keletkezett károkat az államnak kellett kifizetnie, ezen kiadások fedezésére pedig a közteherviselés bevezetése lett volna a jó megoldás. - Az adózásban bevezetett egyenlőséget ki akarta terjeszteni más területekre is: felvetette a népképviselet gondolatát. - Széchenyinél függetlenebb Magyarországot képzelt el: csupán perszonáluniót tervezett Ausztriával. (Emiatt veszett össze Széchenyivel.) - Az első ipari kiállítás alkalmával rájött, hogy a cseh és az osztrák ipar megfolytja a magyar kezdeményezéseket. Ezért egy védővám felállítását javasolta az 1843-44-es országgyűlésen. A király azonban nem értett ezzel egyet, elhalasztotta az ügy érdemi tárgyalását. - 1844-ben létrehozta a Védegyletet, mely a magyar ipar fejlesztését és védelmét hivatott biztosítani. Tagjai megegyeztek, hogy hét éven keresztül csak magyar termékeket vesznek, még ha drágább és rosszabb minőségű is, mintegy bojkottálva ezzel a külföldi árukat. Széchenyi elítélte Kossuth programját, melyet Kelet Népe című röpiratában ki is fejtett. Lázítónak tartotta Kossuthot, aki forradalomba kergeti az országot. Féltette a nemzetet és az addig elért eredményeket Ausztria túlerejétől, és persze a mögötte álló cári birodalomtól. A negyvenes években azonban a radikálisabb program nagyobb népszerűségnek örvendett. Az elszegényedés felé tartó köznemesek nem tudtak már várni, nem volt idejük a lassú reformokra, mert nem voltak tartalékaik. Egyre nagyobbnak tűnt a magyar gazdaság lemaradása az ipari forradalom miatt gyorsan fejlődő Nyugat- Európától. Az ország külföldi hitelekre várt, ám ehhez szükséges polgári környezet kialakulása az udvar halogató politikája miatt reménytelenül távolinak látszott. Országgyűlések: I. Ferenc 1811 óta nem hívta össze az országgyűlést, 1825-ben azonban a növekvő nemesi ellenállás hatására jobbnak látta teret engedni a rendi alkotmánynak. 1825-27: - Berzeviczy Gergely vezette ipari reformbizottság beadta - Felsőbüki Nagy Pál beszédet mondott a magyar arisztokrácia elkorcsosultságáról - Széchenyi István felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét az MTA megalapításához 1832-36: - néhány kisebb feudális terhet eltöröltek - megadóztatták a jobbágytelken ülő nemeseket - az önkéntes örökváltságot a király visszadobta - a törvények hivatalos nyelve a magyar lett 1839-40: - törvénybe iktatták az önkéntes örökváltságot - meghozták a váltótörvényt, mely bevezette a váltókat. Ezek tulajdonképpen értékpapírok voltak, melyek adósságot, követelést testesítettek meg, s amennyiben nem egyenlítették ki őket, módot nyújtottak az adóssal szemben a végrehajtásra. 1843-44: - törvénybe iktatták a nem nemesi származásúak hivatalviselési jogát - nem nemesek is birtokolhattak már földet - államnyelvvé tették a magyart 1847-48: - kötelező örökváltság javaslatként megjelent - javasolták az ősiség eltörlését - teljes közteherviselés is felvetődött javaslatként