13 "B" tétel AZ ANGOL POLGĆRHĆBOR¦, A 17. SZĆZADI ANGLIA A 17. század Angliában I. Jakab és I. Károly uralkodásával kezdôdött, akik az abszolútizmust képviselték. Már a század elején kiélezôdött a feudális abszolútizmus és a polgárság, valamint az angol nemesség és a király közti érdekellentét. A hadsereg fenntartása, az uralkodás, és az abszolútizmus in- tézményrendszerének kiépítése, fenntartása egyre drágábbá vált. A király ál- landó pénztelenséggel küszködött, valamint az is súlytotta a királyt, hogy élelmiszerek árai megemelkedtek, csak drágán juthatott hozzá a király is, egyfajta élelmiszerválság volt jelen. Jakab és fôtanácsosai találtak egy olyan megmaradt törvényt, ami szerint a királyi udvar a piaci árnál alacso- nyabban vásárolhat élelmiszert, s ezt a törvényt Jakab érvényesítette is. Hogy pénzt szerezzen 700 királyi, kereskedelmi monopóliumot adott el, a ki- rályi várakat bérbe adta, valamint érvényesítette az ún. gyámhatósági jogát, amely szerint ha egy kiskorúnak meghal az ôse, akkor a birtokot a királyra kell bízni, s ha a "tulajdonos" nagykorú lesz, akkor azt pénzért, kifizetve azt, hogy a földje nem ment tönkre, megválthatta. Ez is mutatja, hogy a ki- rály mindent megtett, hogy a kincstárt feltöltse, pénzre tegyen szert. Már a század elején kialakult az két politikai front, pólus, amelynek egyik olda- lán a király, a pénz- és születési arisztokrácia, az udvaroncok és az angli- kán egyház, míg a másik póluson az angol parlament állt, ami az angol társa- dalmat képviselte. Az abszolútizmussal való szembenállás vallási formában, a puritanizmusban jelentkezett. A puritánok (a parlament alsó háza) meg akarták az anglikán egyház tisztítani a katolikus maradványoktól, nevük is erre utal, tisztítást jelent. A puritánok között is jelentôs különbségek voltak, attól függôen, hogy milyen mértékben akarták az egyházat reformálni. Az egyik irányzat a presbiterek irányzata volt, akik mérsékelt reformokat akartak, s csak a püs- pöki rendszert, s az egyházi hierarchiát akarták eltávolítani. A nagypolgár- ságot támogatták. A másik irányzat az independesek irányzata volt, akik in- kább a társadalomban voltak jelen, vallásszabadságot követeltek, s teljes szakadást akartak az államtól. Ez az irányzat a kálvinizmus radikálisabb viselete. A királyi hatalom és a parlament között több konfliktus merült fel. A par- lament nem szavazta meg a Jakab által kivetett adókat, és nem kívánt hozzá- járulni a királyi tartózkodás költségeihez. A parlament kormányzatot bénító ellenállása I. Károly idején 1625 és 1649 között is folytatódott. 1628-ban a parlament kiadta a Jogok kérvényét (Petition of Rights), amely késôbb be is épült az angol alkotmányos gondolkodásba. A Jogok kérvénye a parlament köve- teléseit tartalmazza: adót csak a parlament vethet ki, a király csak a par- lament hozzájárulásával tarthat hadsereget, tilos bárkit bírósági ítélet nélkül letartóztatni, a helyi közigazgatásba vissza kell állítani a békebí- rók (sheriff) szerepét, a politikai fogágban lévôk számára politikai amnesz- tiát kell biztosítani. Erre a király dühbe jött, s feloszlatta a parlamentet, ami 1628 és 1640 között nem is mµködött, a parlamenti vezéreket letartóztatták, s Károly ezek után francia típusú abszolútizmust akart megvalósítani, kiépíteni. A társa- dalom részérôl a parlament visszaállítása, míg az abszolútizmus részérôl a politikai és vallási elnyomás jelentkezett, s a célkitµzések nagy része is vallási megfogalmazásban öltöttek alakot. Károly abszolútisztikus hatalma sikereket is ért el, hiszen ekkor tovább folytatódott az angol gyarmatosí- tás, az angol flotta kiépítése, amik még több pénzt igényelek, vontak el az államtól. A polgárháború kitörésének konkrét oka: Skócia, ahol Károly az anglikán egyház reformjait akarta kiépíteni, amivel a skótok szembefordultak. A pol- gárháború elsô szakasza az ún. parlamenti szakasz (1640-1642). A parlamenti szakasz azzal kezdôsött, hogy a skótok fegyveres konfliktust robbantottak ki, tiltakozva az anglikán egyházi reformok ellen, szembefor- dulva tehát magával Károllyal is. 1640 tavaszán Károly összehívta a parla- mentet, amely 3 hétig ülésezett, mivel Károly miután a parlament nem fogadta el az adó kivetését bezáratta azt. Ezt nevezik a rövid parlamentnek. Az elsô társadalmi zavargások Londonban és más helységekben törtek ki, majd a skótok átléptek az angol-skót határt, s fegyverrel jöttek a király ellen. Ekkor Károly újra összehívta a parlamentet ôsszel, amely mostmár folyama- tosan ülésezik 1640 ôsze és 1653 között (hosszú parlament), de ezalatt a 13 év alatt többször át is alakul. A parlament felsô-házába az uralkodó hívei a gavallérok tartoznak, akiket piperkôc ruházatukról, gallérjukról neveztek el így, míg az alsó-házba a puritánok és a polgárság képviselôi tartoznak, aki- ket kerekfejµeknek neveztek el rövidre nyírt hajukról. A hosszú parlament felszámolta a Csillagkamarát, a Magas Bizottságot, és a tanácsi rendszert, szövetségre lépett a skótokkal, s hoz egy olyan törvényt is, amely alapján a király nem oszlathatja fel a parlamentet. Ez az idôszak stabilizálja a puritánok és a parlament szerepét, a király meg nem tudott mit kezdeni a parlamenttel, s fegyveres konfliktus alakult ki, amely inkább a második szakaszban, a polgárháborús szakaszban bontakozott ki. A parlament 1641-ben a "Nagy tiltakozás"-ban a presbiteri egyházszervezetet és a képvi- seletnek felelôs kormányt követelt. A második szakasz, a polgárháborús szakasz (1642-1649) a király elmenekü- lésével kezdôdött, s a puritán egységfront is felbomlott. A pesbiterek ki akartak egyezni a királlyal, s megelégedtek a püspöki rendszer eltörlésével és a presbiteri rendszer kiépítésével. Az independensek viszont szembefor- tak a presbiteri rendszerrel, vallásszabadságot követeltek, s le akartak számolni az abszolútisztikus királyi hatalommal. 1642 végén a király visszatért, s katonai vereséget mért a parlament had- seregére, s több csatából is gyôztesen került ki a parlamenttel szemben. Ekkor vált a parlament élharcosává Oliver Cromwell, aki szegény nemesi csa- ládból származott, s már hosszú ideje a parlament képviselôje, jó szónoka volt. A polgárságot akarta gyôzelemre vinni, s saját pénzébôl hadsereget ál- lított fel, a vasbordájúakat, akik páncélos lovas katonák voltak, s fô jel- szavuk "Bízz istenben, s tartsd szárazon a puskaport!" volt. Tôlük Cromwell kemény, katonai fegyelmet követelt. 1644-ben Marston Moore-nál, majd egy év- vel késôbb 1645-ben Naseby-nél (nézbi) arattak a parlamentiek katonai gyô- zelmeket a király serege felett. 1646-ban a király feladta a küzdelmet, s Skóciába menekült, ami azt is jelzi, hogy a skótok ezek után a legfôbb ve- szélyt a parlamentbe látják magukra nézve. 1646-ban új poltikai irányzat tµnik fel és erôsödik meg, a levellerek, az egyenlôsítµk, John Lilburne követôi, akik baloldali politikát képviselnek, s a föld polgári tulajdonba vételét akarják elérni, de nem akarják a földet felosztani. A népfelség elvét hirdetik, s a forradalmi küldetéstudat náluk is erôteljesen jelentkezik. Társadalmi egyenlôséget hirdetnek, valamint azt, akarják elérni, hogy mindenki vagyonától függetlenül beleszólhasson a par- lament összetételébe. A levellerek bázisa egyre erôsebbé válik a hadseregen belül, aminek nemcsak a tisztikarából, hanem a közkatonák közül is kiszorul- nak a presbiterek, s ezáltal a parlamentnek egyfajta baloldali hadserege jön létre. De mivel a parlamentben a presbiterek vannak többségbe, a hadsereg kicsúszik a parlament irányítása alól. A skótok kiadják a királyt a parla- mentnek, ezzel a parlament befejezettnek tartja a polgárháborút, s kiadja, hogy a hadsereg oszlassa fel magát. Fenn áll viszont a veszély, hogy a pres- biterés a király kiegyezésével, és a levellerek baloldali megerôsödésével az independensek megsemmisülhetnek a két tµz közé kerüléssel. Végül is egyensúlyi helyzet alakul ki. Oliver Cromwell elindítja a hadse- reget a parlament ellen, elfoglalja Londont, s hatálytalanítja a hadsereg feloszlatásának parancsát, majd tárgyal a királlyal, hogy a király mµködjön közre a polgárháború békés befejezéséhez. A levellereket háttérbe szorítják, s kikerülnek a poltikát befolyásoló tényezôk közül. 1648-ban a parlamentet megtisztítják a presbiterek képviselôitôl, s a parlament a csonka parlament nevet kapja. Károly királyt bíróság elé állítják, s Oliver Cromwell nyomásá- ra halálra ítélik. 1649. januárjában a királyt kivégzik, s ezzel megszµnik a monarchia, a korályság intézménye, lezárul a polgárháború polgárháborús sza- kasza. Az angol király kivégzésének a híre Európában futótµzként terjed el, de a polgárháború kivégzés elôtti eseményei nem jutnak el Európába, s nem is gya- korolnak hatást a kontinensre. A kivégzés híre Európát elszörnyeszti. Az ezután következô szakaszt, ami 1649-1660-ig tartott, köztársasági sza- kasznak nevezik, mert a királyi intézmény eltörlésével létrejött a köztársa- ság. Létrehoztak egy 41 tagú államtanácsot, aminek az akkori zµrzavar meg- szüntetése, az anarchia felszámolása, és a rend és a fegyelem biztosítása volt a feladata, amelyet nem valósítottak meg. A presbiterek és a királypár- tiak szembefordultak az államtanáccsal és a köztársasággal. A levellerek ka- tonai felkelést szerveztek, szembefordultak az államtanáccsal, s általános szavazójogot követeltek. Ismét új politikai irányzat jelent meg, a diggerek (ásók), akik a level- lerek eszméit viszik tovább, kollektív társadalmi tanokat hirdettek, s föld- osztást követeltek. A hadsereg fellépett a társadalmi és politikai szervezô- dés ellen is, jelezve a forradalom befejezését kívánó tényezôket. Diktatóri- kus, durva, drasztikus megoldások jellemezték ezt az idôszakot. A kulcspozí- ciók Cromwell és a hadsereg kezébe került az államtanács gazdasági emberei miatt. Az államtanács nem tehet mást, mint hogy a hadseregre támaszkodik. Eltörlik a királyi intézményt, s ezzel stabilizálják az újonnan kialakuló köztársasági intézményrendszert. Eltörlik a parlament felsô-házát is, s min- denki a polgári bíróságra köteles menni problémáival. Skócia Károly fiát teszi királlyá maga számára, ezzel is jelezve, hogy nem ért egyet az angol belpolitika változásával, a köztársaság rendszerével. ¬r- ország is hasonlóképpen cselekszik, s ezzel Károly fia Skócia és ¬rország királya lesz, ami nyílt üzenet az angoloknak, a jobboldalnak, mindenkinek, hogy ha módosítani akarják a belpolitikát, akkor az írekkel és skótokkal össze kell fogniuk. A skótok és írek fegyverrel is nyomatékot adnak a ki- rályság visszaállításására. Cromwell megprobálta a köztársasági rendet megôrizni, s a hadsereget el- dította az írek ellen, s az ír felkelést 1649-ben véres kegyetlenséggel fel- számolta. Majd a skótok következtek, akik az 1651-es worchester-i csatában szenvedtek vereséget Cromwell seregétôl. Miután a felkeléseket Cromwell fel- számolta, Skóciát és ¬rországot csatolták Angliához, s ide kötödik az egysé- ges Nagy-Britannia létrejötte. A hadsereg szerepét a bel- és külpolitikai tényezôk tovább növelték. 1651-ben meghozzák a hajózási törvényt, amely kimondja, hogy idegen árut an- gol kikötôbe csak angol kereskedelmi hajók, vagy az idegen árut elôállító országok kereskedelmi hajói szállíthatnak. Ez a törvény egyben hadüzenet is Hollandiának, akinek atlanti pozícióit akrják az angolok ezzel megszerezni. Fegyveres harc bontakozik ki Hollandia és Anglia között a hajózási törvény miatt, de 1654-re Hollandia háborút veszít, s így el kell ismernie a hajózá- si törvényt Hollandia vonatkozásában. Ezzel a két ország közti konfliktus még nem zárul le, számos további háború következik. A hajózási törvény kapcsán Anglia konfliktusba keveredik Spanyolországgal és Portugáliával is, mert ugyan e két állam szállíthatna Angliába, de a spa- nyol és portugál flottákat az angol flotta az óceánon állandóan támadja. Portugália végül is enged az erôszaknak, s engedélyezi az angol hajóknak, hogy a portugál gyarmatokon szabadon kereskedhessenek, nem sújtja ôket plusz adó. Innen indul el a szabadkereskedelmi politikára építô Anglia karrierje, az ipari forradalom, és a Nagy-Britannia politikai pozícióinak megerôsödési folyamata. 1653-ra kívµlrôl van egy diadalmas állam, ami túl van skót, ír, holland háborúkon és a szabadkereskedelmi jog megszerzésén, de belpolitikailag nem tud úrrá lenni a konfliktusokon, tombol az erôszak. A csonka parlament és az államtanács képviselôi pedig saját gazdagodásukkal foglalkoznak, s nem a konfliktusok megoldásán. S ekkor újabb baloldali politikai irányzat jelenik meg, a quintomonarchisták irányzata, akik a diggerek ideológiáját viszik to- vább, s azt próbálják kiegészíteni kollektivista kommunisztikus megoldások- kal. A kialakult helyzet Cromwellt arra szorgalmazza, hogy a csonka parlamentet feloszlassa, s új alkotmányozó gyµlést, parlamentet hozzon létre. Felszólít- ja a különbözô vallási közösségeket, hogy válasszák meg képviselôiket az új alkotmányozó gyµlésbe, s dolgozzák ki az alkotmányt. Ezzel létrejött az ún. szentek parlamentje 1653-ban, amelynek tagjai szent életµ emberek voltak, feladat a gyµlésnek pedig az új intézményrendszer kialakítása, és a polgár- ságnak megfelelô vezetés volt. Az egyházi közösségek küldöttei komolyan vet- ték feladatukat, és napirendre tµzték az állam és egyház szétválasztásának, a korábbi tized eltörlésének, a törvény elôtti egyenlôségnek, a progresszív, a jövedelem utáni adózásnak és a szegények állami segályezásánek kérdéseit. A szentek parlamentjének elképzelései meghaladták Cromwell elképzeléseit, s azok közül sokkal Cromwell nem értett egyet: Cromwell a feudalizmus felszá- molását és vallásszabadságot akart. Cromwell az szentek parlamentje döntései kapcsán új alkotmány kiadására kényszerült, ami a Lord Protector-i (az állam védnöke) intézményt is bevezette. Cromwellen kívül a hadsereg is elégedet- lenkedett a szentek parlamentjének céljai miatt. Végül is még 1653-ban, öt hónapi mµködés után Cromwell feloszlatta a parlamentet, s Lord Protectorrá, az állam védnökévé neveztette ki magát. Az ezt követô idôszakban Cromwell személyi diktatúrája, egyszemélyi, had- seregre építô hatalma bontakozott ki. 1654-ben a szentek parlamentje után létrejött parlamentet is feloszlatta, s a közigazgatást a hadsereg vette ke- zébe, aminek tagjai vallási türelmet képviseltek, s a helyi rendôrségek sze- repét is átvették. Végül 1655-re kiépült a katonai diktatúra, amelyet a tár- sadalom nem helyeselt, sôt szembenállt vele. A szembenállás mozgatói a helyi önkormányzatok voltak, s 1656-ban Cromwellnek az ellenállás kapcsán a dikta- túrát enyhítenie kellett. A parlament a királyi koronát is felajánlotta Cromwellnek, amit Cromwell nem fogadott és fogadhatott el, hiszen abban a pillanatban a hadsereg azonnal szembefordult volna vele. Cromwell életének utolsó évei bizonytalanságban teltek, több merényletet is megkíséreltek ellene, s végül 1658-ban meg is halt. Halála elôtt a Lord Protector-i címet fiára hagyta, de fia még kevésbé volt alkalmas a tisztség betöltésére, és a bizalmi válság felszámolására, s ennek eredményéül az ál- lami vezetés a hadsereg kezébe került. 1660-ban a protektorátus végérvényesen zsákutcába jutott, s a polgárháború új szakasz kezdôdött, a restaurációs szakasz. A hadsereg meghatározó embere lett George Monck tábornok, aki 1660. április 25-én összehívta a parlamen- tet (a parlamenten ô elnökölt), s javasolta, hogy fogadja el a parlament II. Károlyt, I. Károly fiát Anglia királyának, s állítsák vissza a királyság in- tézményét. II. Károlynak az a feltétel volt szabva (a bredai nyilatkozat), hogy politikai amnesztiát biztosít az apját elítélô parlamenti tagoknak, el- fogadja a kialakult birtokviszonyokat és a vallási türelmet. II. Károly min- dent megígért ahhoz, hogy király lehessen, de igéreteit nem tartotta be, sôt léha, élvhajhász uralkodó volt, akinek uralkodási ideje alatt a royalisták (királypártiak) bosszúja kísérte a társadalmi eseményeket. Az amnesztiából az lett, hogy kivégezték az összes bírót, aki az apja el- len az ítéletet kimondta, kivégezték az ítéletet meghozó parlamenti képvise- lôket, s még Cromwell holttestét is kiásták a földbôl, és képletesen fel- akasztották. II. Károly visszavette a királyi birtokokat és az egyházi bir- tokokat is visszaadatta, a forradalom elôtti abszolútizmust akarta visszaál- lítani, s ennek értelmében igyekezett Franciaországgal jó viszonyt kialakí- tani. Az anglikán egyház reformok elôtti pozícióját erôsítette meg, tehát újra a püspökök diktáltak, s igyekezett a katolicizmust visszaállítani. 1661-ben visszaállították az egyházi bíróságokat, kivéve a Magas Bíróságot. A parlament II. Károly uralkodása idején is tovább mµködött, de benne fo- kozatosan megerôsödött két párt helyzete és szerepe: a whigeké, akik a radi- kálisabb irányzata voltak a parlamentnek, és a toryké, akik a mérsékelt re- formokat akartak. A fô front a király és a parlament között húzodott; a ki- rály a feudális abszolútizmust képviselte, míg a parlament a parlamenti ha- talom visszaállítását, a társadalom képviseletével a polgári forradalom vív- mányainak fenntartását akarta elérni. 1673-ban kiadtak egy jelentôs törvényt, ami azt mondta ki, hogy az állam és a hadsereg alkalmazottai kötelesek munkakörük elfoglalása elôtt az angli- kán egyházra esküt tenni. Ez a törvény jelezte, hogy vége a vallási türelem- nek. 1679-ben kiadták a Habeas corpus act-ot, ami az akkori leghaladóbb tör- vény volt. A törvény az állampolgárok biztonságáról szólt. Azon felül, hogy csak bírói ítélet alapján lehet valakit letartóztatni, bevezették, hogy a gyanúsítottal közölni kell a vádat, valamint lerövidítették a letartóztatás és az ítélet közti idôszakot. Ez a törvény késôbb az alkotmányba is beépült. A parlamentet a restaurációs idôszakban is többször feloszlatták és újra életre keltették, tehát a király és a parlament ellentéte mindvégig jelen volt. 1685-ben II. Károly halála után II. Jakabot választották királlyá, aki megígérte, hogy a törvényeket tiszteletben tartja, az anglikán egyház jogait meghagyja, és vallási türelmet vezet be. 1687-ben kiadták a Test act-ot (?), amely törvény az 1673-ban kiadott azon törvényt érvénytelenítette, amelyben az állam és hadsereg alkalmazottai kötelesek voltak az anglikán egyházra es- küt tenni munkakörük elfoglalása elôtt. Az abszolútizmus és a katolicizmus híve volt, s uralkodása idején is jelen volt a király-parlament, király- had- sereg ellentéte. Titkos tárgyalások kapcsán megkeresték Orániai Vilmost, aki Jakab veje volt, hogy ugyan nem lenne-e Anglia uralkodója. A királyi címet pedig Vilmos elfogadta, s ezt az államcsínyt nevezik dicsôséges forradalomnak. Vilmosnak gondot okozott az is, hogy apósát eltávolítsa, de végül is Franciaországba szöktette. Jakabot sem kellett félteni, s többször megpróbált visszaszökni, hadsereget toborozni, s a trónt visszaszerezni. Vilmos uralkodása idején al- kotmányos monarchia jött létre teljesen új intézményrendszerrel. Kiadták a Declaration of Rights-t, amely az alkotmány részévé vált. Ez azt foglalja magába, hogy a király uralkodik, de nem kormányoz, tehát nem vesz részt a végrehajtó hatalomban. 1707-ben alkalmazták utoljára a királyi vé- tót, az uralkodó vétójogát, amivel az uralkodó a gyakorlatban annak ellené- re, hogy nem írták le a királyi vétó megszµnését, nem élt, nem élhetett. Az új intézményrendszerben a parlament hozza a törvényt, ô szól bele az adózásba, ô felügyeli a hadsereget, a kormány is neki felelôs. A parlament képviselôi a parlamenti tevékenység kapcsán mentelmi jogot kaptak, amely azt jelentett, hogy a képviselô nem mondhatott le, s nem vonhatták felelôsségre parlamenti beszéde alapján. A parlament is jól megfontolta mielôtt valakitôl a mentelmi jogot visszavette volna. A képviselôt csak polgári eljárás kap- csán lehetett leváltani. A kormány kormányzott, amit a király nevezett ki, de nem a királynak, ha- nem a parlamentnek tarotzott felelôsséggel. Ezt azt jelenti, hogy ha a par- lament nem értet egyet valamelyik kormánytaggal, akkor a kormánytagnak le kellett mondania. A kormány a végrehajtó hatalmat képviselte, a parlament által hozott törvényeket valósította meg, s a kormányt a legerôsebb párt hozta létre. A harmadik független intézmény az igazságszolgáltatás intézménye volt, amely elkülönült a kormánytól és a parlamenttôl; független bíróság jött lét- re. A monarcha kikerült a három hatalomból: a végrahajtó, az igazságszolgálta- tó, és a törvényhozó hatalonból. ľ vezette viszont a hadsereget, s nevezte ki a kormány tagjait. Az ellenzék ellenvéleményt nyilvánít minden esetben, s késôbb árnyékkor- mányt állít fel, hogy ha a következô választáson ô nyerne, akkor felkészült legyen a kormányzásra. A polgári forradalommal Anglia a kontinens, sôt a világ országait is mesz- sze megelôzte, gyorsult a fejlôdés, s egyre inkább a pártosodás került elô- térbe. A pártpolitika színtere a társadalom mellett a parlament lett, s ez egyben azt is jelenti - nem csak Anglia esetében, hanem általában is -, hogy a politika központi színhelye is a parlament. A parlamenten belül kétpárti- ság van jelen, amely pártok állandósultak. A harmadik párt, a munkáspárt majd csak az I. világháború után jön létre, s szorítja ki fokozatosan a par- lamentbôl a whigeket. A gyôztes párt vezeti az állami életet, a végrahajtó hatalmat. Az ellenzék pedig tiltakozik, s készül a következô választásra, hogy azt ô nyerje meg, s ezért árnyékkormányt állít fel, amely a politikai szerepek párton belüli felosztását jelenti. Ezt nevezik váltópárt rendszer- nek.