XXIII. tétel XIX. század világirodalmának szépprózája (Tolsztoj, vagy Csehov, vagy Balzac) Orosz realizmus: a XIX. sz. az orosz irodalomban két irányzat élt egymás mellett, a romantika és a realizmus. A század első felének alkotói a két irányzatot egyesítették műveikben (Puskin, Gogol). A század második felének nagy írói kritikai realistái Lev Tolsztoj (az orosz Lev keresztnév magyarosítva Leo), Dosztojevszkij és Csehov. Az orosz realizmus a sajátos orosz társadalom ábrázolása. Az orosz realizmus témái: - a vidék elmaradottsága és nyomora; - a csinovnyik rendszer jellemtorzító hatásai (katonaság mintájára kialakított hivatalnokrendszer, bürokrácia); - az útkereső és vívódó nemesség és értelmiség sorsa, "felesleges emberek"; - a megoldásra rátaláló ember, megváltó típusú ember bemutatása; Lev Tolsztoj írói munkássága és világszemlélete: a tolsztojiánizmus: Tolsztoj (1828 - 1910) végig élte a XIX. sz. viszontagságait. Gazdag, arisztokrata családból származik. először katona, később utazik, majd a birtokára visszavonulva ír. Elsősorban regényíró. Monumentális műve a Háború és béke, a Karenina Anna, Feltámadás. Írt kisregényeket, elbeszéléseket, meséket, sőt drámát is. Kortársaira igen nagy hatással volt irodalmi munkássága és sajátos világszemlélete, amit tolsztojiánizmusnak nevezünk, ennek lényege: a civilizációt, az orosz társadalmi viszonyokat, a feudalizmust rossznak tartotta, bírálta, és kereste a javítás lehetőségét. Evangéliumi alapokon állt, azonban vallásossága eltért a hivatalos egyházétól. A világ erkölcsi megjavulását az egyes emberek megjavulásától várta. Példának tekintette Krisztus életét, a gyermekek és a természetközeli muzsikok (orosz paraszt) életét. Elítél minden erőszakot és vagyoni különbséget, a szeretet és a szánalom javító, világmegváltó erejében hitt. Utópista elképzelések jellemezték a tanításait, nagy hatással voltak rá Rousseau tanításai. Kései műveinek témája: hogyan szabad vagy nem szabad élni az embernek. A kisregény: egy cselekményszálat tartalmaz, egy szereplő részletesebb bemutatására törekszik, terjedelmét tekintve a regénynél rövidebb, az elbeszélésnél hosszabb. Iván Iljics halála: a témát az életből merítette, közvetlen indítéka egy közeli ismerősének halála volt. A téma kapcsán arra a kérdésre próbál választ adni, hogyan kell élni, és hogy nem szabad élni az embernek. A műfaja kisregény, tömörebb eddigi írásainál. Nincs érdekes, fordulatos történet. A kisregény szerkezetének érdekessége a formabontó megoldás: a hagyományos időrend megváltoztatása. Az elbeszélés első része: tudósít Iván Iljics Golovin haláláról, bemutatja a környezetet, az emberek közönséges, önző magatartását, önző gyászát. Az elbeszélés második része: Iván Iljics - a halott - életének elbeszélése. gyermekkor, felnőtté válás, egyetemista évek, családalapítás, hivatali pályafutás. Egyetemi évei után "hozzáfog a hivatali ranglétrát megmászni", ennek végén eléri a bírói posztot, a pályája csúcsát. Az elbeszélés harmadik része: váratlan fordulat Iván Iljics betegsége. Utolsó rész: Iván Iljics haldoklása, élete utolsó három napja. A regénytér fokozatosan beszűkül a betegségétől kezdve (tulajdonképpen csak a betegszobára korlátozódik), eltűnnek a szereplők, már teljes magányban van. Súlyos beteg, ekkor felülvizsgálja életét és rájön arra, hogy hazug és elrontott életet élt. Mindig csak önmagára, a hivatali előrejutására gondolt, mindig más elvárásainak akart megfelelni, őszintén nem szeretett senkit. Utoljára emberi érzései gyermekkorában voltak, jó volt és tiszta. Fizikai és lelki szenvedések gyötrik, mert ekkor jött rá élete elrontott voltára, amikor már változtatni nem tud. Belső vitát folytat önmagával, és végül erkölcsileg megtisztulva hal meg. Észrevette mások szenvedéseit, sajnálni kezdi környezetét, elmúlt a halálfélelme és megnyugodva halt meg. Csinovnyik módon élt és emberként halt meg. Csehov írói munkássága: Csehov, Tolsztoj és Gogol mellett az orosz realizmus kiemelkedő képviselője. Jelentősége a novella és a dráma műfajának megújítása. Írói munkássága: a pályája elején humoreszkekkel (humoros elbeszélések) jelentkezett, ezekben a rövid írásokban a helyzet- és jellemkomikum alkalmazásával éri el a komikus ábrázolást. A jellemhibákat, a közélet fonákságait teszi nevetségessé, ilyen pl. a Csinovnyik halála. Későbbi novellájában (az érettebb novellákban) az orosz vidék elmaradottságát, az élet egyhangúságát és a magányt ábrázolta, szereplői kisemberek, parasztok, vidéki értelmiségiek. Pályájának az utolsó szakaszában került előtérbe a dráma műfaja. Darabjait a Moszkvai Művészszínház számára írta, felesége is itt volt színésznő. Legismertebb drámái: Sirály, Ványa bácsi, Három nővér, Cseresznyéskert. A csinovnyik halála: Csehov a novella műfajának megújítója. A valóság ábrázolására újszerű technikát alkalmazott: nincs mozgalmas cselekmény, röviden ír le egy élethelyzetet és a hangulat megragadására törekszik. Elbeszélései rövidek, nincs részletező leírás, közvetlen jellemzés, e helyett a közvetett jellemzés módszereit alkalmazza, a szereplőket beszéltetéssel vagy cselekedeteiken keresztül jellemzi. Az író keveset beszél, a szereplők viszont sokat. Ez az új elbeszélő technika, amit Csehov alkalmaz. A szereplők hétköznapi emberek, alig történik valami, valójában azonban lelki életükben komoly konfliktusok zajlanak le. A szereplők legtöbbször tragikomikus alakok, a tragikum komikus színezettel groteszk formában jelenik meg. Az író előadásmódja irónikus, és gyakran részvéttel teli, együtt érző, tehát eltérően a realista íróktól, nem tárgyilagos a hangneme. Az elbeszélés az eltorzult jellemű csinovnyikot mutatja be, akit a rendszer bürokratikus hivatali szervezete tett ilyenné, szolgalelkűvé, megalázkodóvá. A rendszer embertelenségét a képtelenségig eltorzult rettegés és jellemtorzulás érzékelteti. Tragikomikus alak, akit egyszerre sajnálunk és kinevetünk. Hasonló Gogol Pétervári elbeszélések című művének szereplője is, vagy A köpönyeg című elbeszélés főszereplője. Csehov drámái: Csehov a polgári dráma megújítója, megteremtette a drámaiatlan drámát. Színdarabjainak alig van cselekménye, nincs igazi és látványos konfliktus, nincsenek főhősök, nincsenek igazi párbeszédek sem, a szereplők csak elbeszélnek egymás mellett. Szerkezet nélküli drámák, inkább hangulatképek. Drámáiban a naturalista, az impresszionista és a szimbolikus elemek együttesen jelennek meg. A realizmus: a XIX. században két uralkodó korstílus a romantika és a vele egy időben fellépő realizmus. A romantika kiábrándultan elfordul a jelentől, a múltba, az álmokba menekül. A realizmus szintén szembefordul a jelennel - de hitelesen ábrázolja is -, bírálja azt. Jellegzetes műfaja az elbeszélés és a nagyregény: - tapasztalatra, élményekre, megfigyelésre épít, gyakran használ eredeti forrásokat; - a társadalom átfogó ábrázolására törekszik, széles freskót rajzol, de amellett a részletek pontosságára is figyel. Fontos szerepe van a táj, a helyszín, az alakok részletező leírásának is; - körültekintő lélekrajzot ad, az alakok belső ábrázolására törekszik; - jellemző módszere a típusalkotás, "a típus egyedi és általános vonások sűrítését jelenti", az egyed társadalmilag lényeges általános értékű tartalmat fejez ki; - az írói előadásmód tárgyilagos, higgadt, részletező, hiányzik tehát az író stílusából a személyesség, az érzelmesség, a dísztelenség és egyszerűség jellemzi. Tiszta realizmus alig létezik, a XIX. században együtt van jelen a romantika, klasszicizmus és a realizmus, egy mű hovatartozását az dönti el, hogy milyen vonások vannak túlsúlyban. A francia regény a XIX. században több nagy névhez kapcsolódik, romantikus Victor Hugo, Stendhal, Honoré de Balzac romantikus lélektani. A XIX. századi francia regény jellemző típusa a karrier-regény, hősei vagy elvtelen és erkölcstelen törtetők vagy vívódó alakok, akik erkölcsi értékeiket próbálják érvényesíteni, az értékeikért folytatnak harcot. Vagy hasonulnak a korukhoz, vagy meghasonlanak önmagukkal, sorsuk tragikus bukás. Ilyen regény a Vörös és fekete és Balzac szinte minden regénye. Balzac életműve egy regényciklus, címe emberi színjáték, a cím utal Dante művére (Isteni színjáték). Balzac nem a túlvilágot, hanem a földi világot akarja bemutatni. 1842-ben jelenteti meg a 90 műből álló ciklus egyes darabajait, és még 50 mű megírását tervezi. Az 1816-48-ig terjedő időszak krónikása akart lenni, a francia társadalom körképének bemutatására vállalkozott. Kritikus szemmel nézte korát, bírálta a feltörekvő polgárság pénzimádatát, az arisztokrácia életmódját, ezért műveit kritikai realista alkotásoknak nevezzük. A ciklusban központi szerepe van a Goriot apó című műnek. Ugyanis-e mű írása közben született meg a ciklus terve. Rastignac pl. 14 regényben szerepel. Goriot apó: a mű témaválasztását egy feljegyzés őrzi, egy valóban megtörtént eseményt dolgoz fel. Egy ember, akinek 6000 font évi jövedelme volt, akit a lányai tettek tönkre, úgy halt meg, mint egy kutya, így az író megjegyzése. A cselekmény időpontja 1819, Párizs. Hosszadalmas expozícióval kezdődik, részletesen mutatja be a helyszínt, valamint a szereplőket. Nyomasztó szegénység, reménytelenség jellemzi a panzió életét, egyes szereplők sorsát, eddigi életutját igen részletesen mutatja be, így a szereplők Rastignac, egyik lakótársa Goriot apó (úr), a harmadik egy titokzatos lakótárs Vautrin, egy lány Victorine, ők kerülnek közelebbi kapcsolatban Rastignac-kal. A cselekmény több szálon fut, kb. 35 szereplőt mozgat az író, megjelenik a másik helyszín is, az előkelő paloták világa, Beauséant-vicomte-né előkelő hölgy, aki Rastignac távoli rokona. Rastignac itt ismeri meg Párizs előkelő oldalát. Itt ismerkedik meg két előkelő hölggyel Restaud grófné (Anastasie) és Nucingen báróné (Dolphin). Rastigane személye kapcsolja össze a két világot (a szegényt - a gazdagot), ő deríti ki, hogy a szép hölgyek a nyomorgó körülmények között élő Goriot apó lányai. A regény cselekménye tulajdonképpen Rastignac döntése, erkölcsi konfliktusa, karriert akar csinálni, és keresi a sikerhez vezető utat. Rastignac jelleme: Rastignac tehetséges fiatal diák, elszegényedett nemesi családból származik, Napóleont tekinti példaképének, nagy ambíciói vannak, be akar kerülni a társdalom felső köreibe, becsületes, jó szándékú, a családjáért mindent meg akar tenni, gazdag emberként akarja meghálálni az érte hozott áldozatokat. Problémája: hogyan lehet boldogulni Párizsban, ahol a pénz jelenti a társadalmi értéket. Jellemének alakulásában nagy szerepe van, Vautrin és Beauséantné tanításainak, és Goriot apó élete példájának. Balzac társadalom-kritikája a regény szereplőinek szavaiban fogalmazódik meg. Beauséantné észre veszi, hogy jámbor unokaöccse nem ismeri ki magát Párizsban. Beauséantné tanítása szerint a sikerhez vezető út a számítás, az önzés és az irgalmatlanság. Becsületes, és a szívére hallgató ember nem csinálhat karriert. A tanítások nem változtatták meg őt, Rastignac csak töpreng rajtuk. Részvéttel figyeli Goriot apó sorsát, segít rajta, zálogba adja az óráját gyógyszerért, ételért Gorio apónak. Megdöbbenve ítéli el Gorio apó lányainak ridegségét. Goriot apó tragikus sorsát, halálát látva megérlelték a tapasztalatok, elhatározza, hogy megváltozik, kíméletlen törtető lesz, feladja korábbi nemes elveit, nem akar Goriot apó sorsára jutni, aki önzetlenségének és jóságának lett áldozata. Goriot apó: lányaiban csalódott, tragikus sorsú apa, "modern Lear király", e mellett a kor jellegzetes embertípusa, vagyonszerzésének története a napóleoni háborúk korrupcióit idézi (hadi szállító volt). Feleségét elvesztette, így özvegyen nevelte fel lányait, nagy hozománnyal előkelő férjeket vásárolt nekik, a feltörekvő polgár az arisztokráciát utánozta, szerettek volna a felsőbb körökbe bejutni. Vejei azonban politikailag és társadalmilag kompromittálónak tartják a vagyon eredetét, megszakítják vele a kapcsolatot, lányai a neveltetésük és társadalmi helyzetük miatt viselkednek így apjukkal. A balzaci társadalom kritikája itt az, hogy a társadalom farkastörvényei szakítják szét az emberi kapcsolatokat, torzítják el a jellemet, így Goriot apó lányai maguk is áldozatok. Vautrin: kulcsszereplő, titokzatos alak, kiderült róla, hogy szökött gályarab, az alvilág egyik vezére, szervező és tervelőkészítő, elméleti bűnöző. Sajátos filozófiája szerint ő nem erkölcstelenebb, mint a polgárok, hiszen a maga módján minden vagyont szerző polgár törvénytelen eszközökkel él, amikor vagyonát gyarapítja. A kis tolvajokat megbüntetik, a nagyok megússzák. Az író szatirikusan mutatja be a rendőrség és a bűnöző kapcsolatát, hasonló módszerekkel dolgoznak. A mű szerkezete: mesteri, a több szálon futó cselekmény egységét a főszereplő Rastignac biztosítja, fordulópontot jelent Vautrin letartóztatása, innentől már csak két cselekmény szálán futnak az események, a két főszereplő kerül a középpontba. A regény szerkezetét állandó feszültség jellemzi, ezt a jó és a rossz közötti különbség adja, elsősorban Rastignac belső vívódása adja. Fokozza a feszültséget a detektívregényekre jellemző titokzatosság, a drámai hatású jelenetek és a csattanóval történő befejezés. A regény kritikai realista mű, erre jellemző vonások a regényben 1. a valóságból vett téma; 2. a társadalomról adott reális kép, társadalmi típusok szerepeltetése; 3. a részletek pontossága; 4. a jellemzés, így pl. Rastignac realista jellem, előttünk alakul, változik meg, összetett, bonyolult alak; 5. stílusa realista, dísztelen, pontos, hangneme tárgyilagos. Ugyanakkor romantikus is ez a mű: fordulatos, titokzatos, véletlenek kedvezése, nagy szenvedélyek, pl. Goriot apó romantikus alak.