SZEMELVÉNYEK A XX. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL Thomas Mann (1875-1955) 1875. Lübeck - 1955. Kilchberg 1875-ben Lübeckben polgári család sarjaként született. Idősebb a nyugatosoknál. Az utolsó szimbolistának tekinthető. Választania kellett, hogy szakít a hagyományokkal és művész lesz, vagy a gazdasággal foglalkozik. Ez nagy traumát okozott számára. Münchenben írnok, színészkedik, 1898-ban jelenik meg első verseskötete. A novelláiból él meg. 1901-ben írja Buddenbrook ház című nagy családregényét, amely 3 nemzedéken keresztül mutatja be a polgárság felemelkedését és dekadenciáját. A történelmet a családon keresztül láttatja. Az első világháború alatt úgy látta, hogy a demokrácia ellentétben áll a németség ősi jellegével. A háború végére azonban fokozatosan eljutott egy demokratikus, humanista szemlélethez. A fasizmus ellen fellépett. Műveinek egyik központi témája a művész helye a modern világban. Szerinte áthidalhatatlan ellentét van az élet és a művészet, polgár és művész között. Az élet normális, szokásos pályán fut, a művészeknek ettől el kell szakadnia a rendkívülibe, az átlagon felülibe, így azonban fennáll a veszély, hogy életellenes, gyenge és beteges lesz. Első korszakát, amikor műveiben a reflexióknak szánt nagy szerepet a Tonio Kröger zárja. Jelentős művei még: Varázshegy , amely egy filozófiai regény; József testvérei , amelyben a számkivetettség kérdése lellhető fel ( személyes tapasztalat, mert 1933­ban Svájcba emigrált, majd USA és ismét Svájc); a Doktor Faustus, amely a modern művészet viszonyát vizsgálja a társadalommal és az emberiséggel és a Mario és a varázsló (1930). 1905­ben feleségül vette Katja Pringsheimet. 1955­ben halt meg. A XX. század első fele reprezentáns írója, aki 1.) életét is életműként építette, kikezdhetetlen tekintéllyé emelve önmagát és művészetét, jelképezve a polgári intelligencia lehetőségeit és sorsát. 2.) megteremti maga körül a polgári humanista mítoszát (álmítoszát), eljutva az első világháború igenlésétől a harcos antifasizmusig, a militáns demokrácia eszméjének hirdetéséig. 3.) 1933-ban előbb Svájcba emigrál, majd '38-tól az USA-ba. .) '38-ban megírja 'Achtung Europa!' című kiáltványát a szellemi antifasizmus egyik meghatározó dokumentumát. 5.) goethei teljességre törekszik az életben és művészetben egyaránt egy olyan korban, mely ezt a teljességet nem igényli. 6.) Naplójának tanulsága szerint a legapróbb, legintimebb élettényeket is irodalmi alapanyagként éli meg. 7.) nem igazán vesz tudomást arról, mi történik a század első felében a modern prózában. Eszményképei a XIX. századi oroszok, amit hozzájuk tesz, az a regény esszéizálása. Bár nem tartozik a modern próza nagy újítói közé, nélküle még sincs XX. századi regény. Az életmű főbb témakörei: 1.) A polgár és művész konfliktusa A polgár a józanság, az egészség, a sikeres élet hordozója, akit a szellem iránti immunitás jellemez. A művész az élet problémáival vívódik valamilyen testi vagy lelki fogyatékosság folytán, kiválik a polgári világból (torz fizikai alkat, a polgári mértéket meghaladó fantázia, a művészet iránti fogékonyság, képtelenség a világban való eligazodásra, mégis állandó vágyakozás a polgári világba való bekerülésre). A Nietzsche hatását mutató problematika jelentkezik 1901-es első nagyregényében, a 'Buddenbrook ház'- ban, a 'Halál Velencében' (1912.) című novellájában, a 'Doktor Faustus'-ban (1947.). A merev szembeállítás, illetve a művész meghatározás differenciáltabban jelentkezik a 'Tonio Kröger'-ben. Thomas Mann a művész kategórián belül megkülönbözteti az irodalmárt, a zseni álarcában tetszelgő, az életet megvető sarlatánt, illetve a költőt, az ember szeretetére, megismerésére hivatott művészt. 2.) A német és az európai polgárság útja, lehetőségei A 'Buddenbrook ház' a századfordulón és századelőn népszerű családregény műfajába tartozik. (Gorkij: Artamonovok, Galsworthy: Forsyte Saga, Rogen Martin du Garde: A Thibault család) A műfaj klasszikus sémája szerint a klasszikus kapitalizmus időszakában az őserőt sugárzó első generáció kitartással, vérrel és gyakran bűnnel teremti meg a családi vagyont; a második nemzedék csak megtartja; a harmadik pályája kifelé vezet a polgári világból, gyakran a művészet vagy éppen az öngyilkosság felé. 'A varázshegy' című regényének főhőse, Hans Castorp előtt a polgárság két útja, lehetősége tárul fel. Naphta, a jezsuita az irracionális gondolkodás hirdetője, előrevetítve gondolataival a totális diktatúrákat, elsősorban a nácizmust. Settembrini a polgári humanizmus eszméinek hirdetője. Hogy a fiatalember melyik utat választja, az nem derül ki a regényből, mert a tüdőszanatóriumból szabadulva alakját elnyeli a köd. 3.) Az emberiség útja, lehetőségei Ezt kutatja az Európában elkezdett, de Amerikában befejezett hatalmas tetralógiája, a 'József és testvérei'. A hatalmas műveltség- és kultúranyagot feldolgozó regényfolyam a mítosz jungi felfogására épül, miszerint a mítosz az emberiség kollektív tudatalattija, archetipikus emberi magatartásformák és szituációk összessége. Erre utal a mű szállóigévé vált első mondata: "Mélységes mély a múltnak kútja, ne mondjuk inkább feneketlennek?". Thomas Mann az individuumok esetleges közösségéből emberiséggé váló közösségről fest pozitív képet. Mario és a varázsló: Az 1926-os itáliai útjának élményeit dolgozta fel. Szerkezete két részre tagolódik - egy rendkívül elnyújtott expozíció, tele retardáló (=késleltető) elemekkel, illetve a Cipolla-jelenség leírásával. A hosszú bevezetővel Thomas Mann azt a világot mutatja be, melyben megszülethet, működhet a Cipolla által képviselt eszmeiség és gyakorlat. Ennek a világnak jellemzője az előítélet, a felfokozott nacionalista hisztéria, a prüdéria, a természetesség háttérbe szorulása, a ráció helyét átvevő babona. Mindezeknek logikus következménye a második rész. De már az elsőben is fölvillan a torzult világot ellensúlyozó segítőkészség, humánum, tolerancia. A második rész drámai szerkesztésű. A várakozás-várakoztatás részint a feszültség fokozását szolgálja, részint a hallgatók ellenállásának megtörését. Cipolla egyre bonyolultabb mutatványokkal rukkol elő az egyszerű kártyatrükktől az akaratot teljesen megtörő hipnózisig. Cipolla azt az elméleti tételt akarja igazolni, mely szerint van szabadság és van akarat, de nincs szabad akarat. Az egyes szereplők különböző módon próbálnak ellenállni a teóriának és gyakorlatnak. A nyitójelenetben a nyelvét kiöltő fiú a verbális ellenállás képviselője, a következő szereplő kíváncsiságból veti alá magát a mutatványnak, a negatív ellenállást, a nem- akarom magatartásformáját képviseli a római úr. A Thomas Mann-i eszmeiség hordozója Mario, pontosabban a végső megaláztatottságában bekövetkezett cselekedet, mely képi kifejezője a militáns demokrácia ideáljának. Az ember szabadsága, akarata törékeny, s nem szabad olyan szituációt előidézni, melyben külső erők megtörhetik azt. A novella problematikus voltát jelzi Cipolla fizikai torzsága, mely szoros összefüggésben áll belső világának eltorzulásával. Ily módon alakjában a művész "irodalmár típusát" rajzolja meg. A műben sajátos helyet foglal el az elbeszélő. Ő a kívülálló értelmiségi, aki szemtanúként követi az eseményeket, mindvégig ambivalens a látottakkal, de képtelen bármit tenni ellene. A Mario és a varázsló című novelláját egy Olaszországban látott hipnotizőr előadása ihlette, de az élményt nagyon átdolgozta. A műben nagyobb szerep jut a reflexiónak . Az események értelmezendő jelképek, az író értelmezi a cselekményeket. Nincs merev szerkezete (a bevezető nagyon hosszú, nincs befejezés), ezzel az író a naplószerűséget akarja hangsúlyozni. A bevezetőben az író bemutatja a helyszínt, az intoleráns olasz légkört (kislány a strandon). Két szereplő tűnik fontosnak, akik egymás ellentétei. Fuggiero, az önző, komisz kölyök és Angioleri asszony, akinek nincsenek saját értékei, korábbi munkáltatójával (Eleonore Auréval(?)) azonosítja magát. A hipnotizőr, Cipolla nevéhez két irodalmi hagyomány is kapcsolódik, az egyik Bocaccio Cipolla nevű hőse, egy rokonszenves szélhámos, aki a tudatlan parasztokat leckézteti meg, a másik a hős külsejéből adódik: púpos, sánta; ez a német romantikában az ördög képének felel meg. Cipolla veszélyesebb, mint Bocaccionál, mert itt az emberek lelkét terrrorizálja. Cipolla agresszivitása rondaságában gyökerezik, kisebbségi érzését akarja kompenzálni azáltal, hogy megalázza a nála különb embereket. Ehhez oly bizonytalan önértékelésű közönségre van szükség, aki nem rendelkezik saját értékekkel, akik egymást is kinevetik, intoleránsak. Cipolla nem egyszerű bűvész, minden mutatványa egy­egy példázat, elemzi a helyzetet. Ő az író szócsöve, pedig mindvégig negatív. A mű foglalkozik a tömeg­vezér kapcsolatával, az akarattal rendelkező lény beolvadásával. A tömeg a bennszülött férfiak, öntudatlanok, ki vannak szolgáltatva Cipollának. Az író is megjelenik a műben, de ő szellemileg felülemelkedik a tömegen, rá nem hat a hipnotizőr. A másik szereplő, aki nem tartozik teljesen a tömeghez: Mario. Nem tetszenek neki a mutatványok, talán nem is érti őket. Mario és Cipolla között óriási ellentét van: Marioban van érték, számára a szerelem az érték. Cipolla ebben alázza meg a tréfájával. Cipolla számára a szerelem csak trófeagyűjtés, állatias, a csábítás csak a férfi értékeit növeli. A befejezés ambivalens. Negatív, hiszen Mario gyilkossá züllött, de pozitív is, mert sikerült kiszabadulni a hipnotizálás alól, fel lehet lázadni. A műben jóval több a reflexió, alig van cselekmény. Sok benne a mikroelemzés (pl.: amikor Cipolla színpadra lép). Itt az író értelmezi a cselekményt, míg Tolsztojnál a szereplő belső monológgal, vagy átképzeléses előadással. Ebből az elbeszélésmódból alakul ki az esszéregény. Thomas Mann lezárja a szimbolizmust és új utat nyit az esszéregény felé. Tonio Kröger: Az elbeszélés három részből áll, mindegyikben a vágymotívum variálódik. Kröger elidegenedett az élettől, de vágyódik utána. Felismeri, hogy a valódi művészi magatartás és a tevékeny polgári lét ellentétes egymással. A történet arról szól, hogy a hős miként néz szembe ezzel a ténnyel, és milyen következtetéseket von le. Tonio tizennégy éves gyerekként észreveszi, hogy ő más mint a többiek. Érdeklődésének más az iránya, élesebben látja az embereket és a dolgokat. Miután a vágytól és szeretettől vezérelve kereste a kapcsolatot az emberekhez, s ez a törekvése kudarcot vallott, csalódásából levonja a következtetést, és elindul a maga útján. Ezután az elbeszélés másfél évtized átugrásával folytatódik. Tonio művészete azon a meggyőződésen alapszik, hogy az embernek meg kell halnia ahhoz, hogy alkotó lehessen. Lizavettával való beszélgetés végére bevallja, hogy minden ellenkező látszat ellenére titkos szeretet él benne az élet, az emberek iránt. Tonio felkeresi szülővárosát, majd egy dán fürdőhelyen találkozik a normális "kék szemű" típussal, amely mindig vonzotta. Ha az elbeszélés végén Tonio csatlakozna a vidám bálozó társasághoz, az saját tapasztalatainak, a művészetnek elárulása lenne. Számára csak egyetlen lehetséges magatartás kínálkozik: szemlélő marad, aki ebben az életben nem vesz részt, de szemlélődéséből meríti az erőt művészetéhez. Az elbeszélés Lizavettához irt levéllel zárul, amelyben arról az új útról beszél, amelyen művészetében járni akar. Most már nem az emberen kívüliben és az embertelenben látja a művészet forrását, hanem az emberinek szeretetében. A varázshegy: A színhely egy svájci tüdőszanatórium. Hans Castorp, az átlagember itt hét év alatt éli át mindazt, amit a lenti társadalomban egész életén keresztül sem élhetett volna át. Találkozik a kor tudományos és áltudományos szellemi áramlataival, a fejlődéstannal, pszichoanalízissel, spiritizmussal és okkultizmussal. Megismerkedett még az anyagi világ szerkezetével, az emberi test felépítésével, a csillagászat, a zene kérdéseivel is. Castorp mindenféle hatást befogad, de nem tud választani a világnézetek közül. Az elhatározásra való képtelenség állapotából csak a háború ragadja ki. Franz Kafka (1883-1924) 1883-ban született Prágában. Zsidó kerekedőcsaládból származik. Jogi doktorátust szerez, s egy balesetbiztosító intézet hivatalnoka volt. 1917- től tuberkulózisa egyre jobban elhatalmasodott rajta. 1924-ben halt meg.Életében csak néhány írása jelent meg, barátját arra kérte, hogy három regénytöredékét, s kiadatlan írásait égesse el. Ő ezt nem teljesítette, s Kafka halála után sorra jelentek meg művei. A második világháború után világszerte ismerté váltak. A modern próza - James Joyce mellett - egyik legjelentősebb megújítója. Személyes sorsában is hordozta a század egyik legfontosabb témáját: az elidegenedést és az identitás hiányát. A soknemzetiségű Monarchia polgáraként Prágában született németül beszélő zsidó családban. A robosztus termetű, életerős apa alakja ellentételezi az intellektuális beállítottságú, vézna fiút; gyakran felbukkan majd Kafka írásaiban. Kafka nappal példás hivatalnok, a betegbiztosítás elismert szakértője. Éjjel bohém és szorongásokkal teli művész. Életében csak egy novelláskötete jelent meg. Végrendeletében többnyire töredékes írásait Max Brod nevű barátjára bízta, kérve azok megsemmisítését. Csak halála után jelentek meg - a szerkesztésben és összeállításban Brod keze nyomát is magán viselő - regényei. A rendkívül rövid alkotói pálya korszakai: 1904-12: a korai elbeszélések - Szemlélődések című kötet, illetve Amerika című regény 1912-18: álomnovellák - Az ítélet, Az átváltozás, A fegyencgyarmaton, A per című regények 1918-tól haláláig: A kastély, Parabola-novellák Világképének filozófiai háttere - az elidegenedés problémája: Az elidegenedés vagy izoláció gondolatát - mint a polgári világ jellemzőjét - már Hegel felvetette. Marx 'Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből' című munkájában az elidegenedést gazdasági-társadalmi okokkal magyarázza. A termelő, a munkás és a termelt áru elválik egymástól, a munkás által létrehozott termék nincs már kapcsolatban előállítójával. Minél többet dolgozik egy munkás, annál inkább egy tőle független és idegen világot hoz létre. Kafka Naplójában említi: "munkájuk gyermeke nem hasonlít hozzájuk". Az elidegenedést bölcseleti szinten legnagyobb erővel Heidegger vetette fel 'Lét és idő' című tanulmányában. Megkülönbözteti a létet és a létezést. Ez utóbbi a mindennapiság világa, a közember világa, az akárki világa, mely a maga szokásrendszerével fogva tartja az embert, a megfelelések kényszerébe zárja (Ivan Iljics halála). Ám az embert időlegessége, halálra utaltsága figyelmezteti arra, hogy ki kell törnie a létezésből, meg kell valósítania személyiségét, el kell jutnia az autentikus létig. A felismerés, az igény - legyen bár öntudatlan is - még nem hozza magával szükségszerűen a köznapiság világával való szakítást, hiszen annak megtartóereje óriási. Megszüli viszont a szorongást az elmulasztott lehetőség miatt. A szorongás gyakran együtt jár a bűnös bűntelenség tudatával. Világképének fontos kérdését, a Törvény fogalmát és mibenlétét világítja meg A per című regényének betétje, A törvény kapujában. Kafka nem tagadja a Törvény létezését, ám ahogy Naplójában írja, olyan törvények uralkodnak felettünk, amelyeket nem ismerünk. A parabola szerint a halál pillanatából visszatekintve megvilágosodik a Törvény értelme - ezt jelzi a képi szinten is megjelenő illumináció toposz; pontosabban nem a törvény értelme, hanem az embernek a törvényhez való viszonya, a félelem, a megalkuvás, az önáltatás a törvény megismerésével kapcsolatban. Az átváltozás: Klasszikus novella szabályai szerint készült el. Az elbeszélés során az utazó ügynök (Gregor Samsa) féreggé változik. Ez után az író valósághű pontossággal írja le hősének és környezetének sorsát. Gregor nyugtalan álmából felébred, s féreggé változva találja magát. Az átváltozás közvetlen okairól nem tudunk meg semmit. Eddigi életéről kiderül, hogy meglehetősen tartalmatlan és üres volt. Ő tartja el az egész családot, fizeti tönkrement apja adósságát, cége pedig embertelen módon kihasználja. Gregor átváltozása után is embernek érzi magát, elcsodálkozik ugyan, de csak az nyugtalanítja, hogy főnöke haragudni fog távolléte miatt. Az elhagyott világgal már nem tud kapcsolatot teremteni, rájön, hogy teljesen magára maradt. Családja fokozatosan lemond róla, átrendezik a szobáját, majd kiürítik, s lomtár lesz. A mű végén Gregor maga hajtja végre halálos ítéletét, hogy nem eszik, s ezzel meghal. A cím egyértelmű rájátszás Ovidius Metamorphosis (Átváltozások) című művére. Az antik költőnél az átváltozás mindig egy egyértelmű isteni akarat következménye. Kafkánál éppen ez az egyértelműség hiányzik a törvény ismeretlenségéből következően. Az átváltozás sokértelmű, többféleképpen értelmezhető mű. 1.) Filozófiai szint A novella parabola, azaz képes beszéd, példázat az elidegenedésről, eldologiasodásról. Heidegger terminusát használva a mű hősei a létezés szintjén élnek, azaz elfogadják az adott világot, s annak még legabszurdabb megnyilvánulását - Gregor féreggé válását - is a kellemetlenség fokán érzékelik. A létezés szintjén élő emberek tehát féreg módra élnek, illetve ez a világ féreggé változtatja az embert. A féregvolt okozta szorongás kényszeríti rá Gregort arra, hogy számot vessen életével, felismerje élete időlegességét, s ezáltal felvillanjon előtte a lét teljessége. Kafka groteszk módon idézi meg az ezt felismerni segítő, a XIX. századi regényekben sokszor alkalmazott megoldást, a zenét, illetve az elevációt (felmászik a plafonra). Szintén a klasszikus regénymegoldásokat idézi az illumináció, a hajnalban besugárzó fény (halálakor). 2.) Lélektani és etikai szint A főhős neve beszélőnév, a Samsa egyedül levőt, magának valót jelent. Az elidegenedett világot csak úgy lehet elviselni, ha az elgépiesedett emberi kapcsolatokat a szeretet oldja fel. Gregor és az apa viszonyában a mélylélektan megfigyelései sűrűsödnek. A családfő szerepét átvevő Gregort féreggé válása után éppen az apja öli meg, így szerezve vissza hatalmát a családban és a család fölött - "mintha a hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna". Gregor és Grete kapcsolatát sem a szeretet, hanem a kölcsönös áldozathozatal jellemzi. Az áldozathozatal mindig önfeladással jár, ez pedig torzítja a személyiséget (Grete hisztérikus, kizárólagos birtoklási vágya és kötelességteljesítése). Gregornak a szenvedés, az önmagával való szembenézés keserve után megadatik az önmagával és környezetével való megbékélés kegyelme és lehetősége. 3.) Esztétikai szint Klasszikus felépítettségű, zárt, keretes novella. A zárt és egyre szűkülő helyszín - mint klasszikus dramaturgiai fogás - alkalmas arra, hogy a figyelem az emberi kapcsolatokra irányuljon. Ebből a zárt térből - szintén sokszor használatos motívummal - az ablak révén nyílik kilátás, a látvány azonban a külvilág fenyegető szürkeségét tárja elénk. Ugyanakkor Gregor halálakor onnan árad be a fény a megvilágosodást és megbékélést jelképezve. A keretet a nyújtózás mozdulata biztosítja. Az elején Gregor, a végén húga nyújtózik. A férfi esetében az egyik világból a másik világba való átlépést jelképezi, az ön- és világmegismerés útján való elindulást kifejezve. Grete esetében már nem ennyire egyértelmű az értelmezés lehetősége. Jelentheti a körkörösséget - most rajta a sor; vagy éppen azt, hogy a fiatal test kinyújtózza magából a féregvoltot. Az elbeszélő nézőpontja a kívülállóé, az eseményeket mindig az egyes szereplők szemszögéből látjuk. Ez a történet hitelesítésének fontos eszköze. A szikár, pontos, tényközlő stílus a legabszurdabb jelenségeket is hihetővé teszi. A per: Befejezetlenül, töredékesen maradt ránk Kafka hagyatékában. Josef K. bankhivatalnok ágyánál egyik reggel két keménykalapos úr jelenik meg, és ismeretlen vétkéért letartóztatja. Ez azonban nem vonja maga után a fogva tartását, megszokott életmódjában nem korlátozzák. Ezután egy hosszú, érthetetlen per kezdődik, melynek végén Josef K.-t kivégzik. Az író már a regény elején hangsúlyozza hőse ártatlanságát. A polgári jogrend ellen valóban nem vétett, egy törvényt sem szegett meg, fedhetetlen hivatalnok, köztiszteletben álló polgár volt. Letartóztatását először tréfának, majd tévedésnek véli. Aztán egyre megadóbban várja az ítéletet, s engedelmesen megy a kivégzésre. A peres eljárás során a világ és önmaga értelmét keresi, harcot folytat a világ rejtélyeinek megfejtéséért. Egyre inkább a Törvényszék titokzatos világának megismerése vezeti, és egyre kevésbé törődik saját perével, személyének megmentésével. Bertolt Brecht (1898-1956) Konzervatív polgári család sarjaként lázadt fel ifjúkorában a polgári világ ellen. 1919-ben tagja az augsburgi munkás- és katonatanácsnak. 1924-től a Deutsches Theater dramaturgja, Piscator és Reinhardt mellett dolgozik. '26- tól kezdődik marxista orientációja. '33-tól emigrál. Előbb Európa különböző országaiban él, majd '41-től az USA-ba települ. '47-től osztrák állampolgár, amit élete végéig nem ad fel. '49-től Kelet-Berlinben él. 1954- ben megalakítja a Berliner Ensemble-t, melynek vezető művésze Helene Weigel. Brecht a XX. századi dráma és drámaelmélet, színházi gyakorlat egyik újítója. A dráma hagyományos, arisztotelészi formájával szemben a színház epikus formáját alakítja ki. E drámaforma későbbi elnevezése "nem- arisztotelészi dramaturgia", illetve dialektikus színház. Téziseit több tanulmányban is megfogalmazta, ezek egyike a 'Megjegyzések a Mahagonny városának tündöklése és bukása című operához' (1931). |a színház drámai formája | |a színház epikus formája | |a színpad "megtestesít" | |a színpad elmond egy | |egy folyamatot | |folyamatot | |a nézőt bevonja egy | |szemlélővé teszi, de | |aktusba, és feléli | |felébreszti aktivitását | |aktivitását | | | |érzelmekre indítja | |döntéseket kényszerít ki | | | |belőle | |élményeket közvetít neki | |ismereteket közvetít neki | |a nézőt belehelyezi egy | |szembehelyezi vele | |cselekménybe | | | |szuggesztióval dolgozik | |érvekkel dolgozik | |az embert ismertnek | |az ember a vizsgálat | |tételezi fel | |tárgya | |egyik jelenet a másikért | |mindegyik önmagáért | |az események egyenes | |kanyarognak | |vonalban haladnak | | | |amit az embernek tennie | |amit az embernek tennie | |kellene | |kell | |a tudat határozza meg a | |a társadalmi lét határozza| |létet | |meg a tudatot | Az epikus színház számára tehát a legfőbb ellenség a beleélés, a katarzis, mely megakadályozza a nézőt abban, hogy a tudatáig jusson el az üzenet. Meg kell szüntetni tehát a beleélés lehetőségét, el kell idegeníteni a nézőt a látottaktól. Erre szolgál a V-effekt: a narrátor szerepeltetése, a songok, a vetítés, a kórusok, a színészi játék visszafogottsága. Elmélete igazolására az európai drámai hagyomány számára ismeretlen forrásokból merít; pl.: a keleti színház és dráma (Szecsuáni jólélek), a középkori próza (Kurázsi mama...), ponyvából, vásári operából (Háromgarasos opera). Életművének korszakai: 1.) 1918-29. Jellemzője az expresszionista lázadás az individuum nevében a társadalom ellen: Baal, Dobszó az éjszakában, A városok sűrűjében, Egy fő az egy fő. Itt alakítja ki dramaturgiáját: "ne guvasszátok olyan romantikusan a szemeiteket" (Baal). 2.) 1929-31. Egy merev, marxista világszemlélet jegyében az individuum megtagadásának időszaka, s a kollektívában feloldódó embert ábrázolja. E korszak művei oratóriumszerű tandrámák: A rendszabály, A kivétel és a rendszabály, Anya (Gorkij adaptáció). A korszak két jelentős műve a Koldusopera, illetve A vágóhidak Szent Johannája. 3.) 1933-tól (az emigráció) A művek a humánum dialektikájának jegyében íródnak. A fasizmus ellen lép fel a 'Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban', illetve az 'Állítsátok meg Arturo Uit'. Ekkor születnek életművének kiemelkedő alkotásai: Kurázsi mama és gyermekei, Galilei élete, Szecsuáni jólélek, Kaukázusi krétakör. Brecht világképe dialektikus. Legfőbb kérdése: mit tehet az ember, hogyan őrizheti meg emberségét egy olyan világban, melyben az egyén csak mások rovására boldogulhat, ha pedig jó és becsületes akar lenni, akkor elpusztul. Brecht szerint a világot meg kell változtatni, de a világ mégis ugyanolyan marad. Brecht hisz az ész erejében, de kételkedik is hatalmában.