XIX század 2 fele - a regény A XIX. század második fele eszmetörténeti háttere 1. A pozitivizmus: A XIX. század '30-as éveitől, pontosabban a német klasszikus filozófia után fellépő filozófiai irányzatok közös jellemvonása, hogy elvetik az európai bölcselettörténet Hegelben kicsúcsosodó gondolatát, mely szerint ember és történelem teleologikus (=célelvű) utat jár be, s a történelmi fejlődés csúcspontja a polgári társadalom, melyben az egyén kiteljesedhet. Másrészt fellázad a filozófiai spekuláció ellen, hiszen a filozófia nem mondhat ellent a tudománynak, alá kell rendelődnie a XIX. században bekövetkező tudományos forradalomnak, illetve a filozófia nem fordulhat el az élettől és az embertől. A szó jelentése a latin 'positivus'-ból (=tényleges, állított) ered, mely a XIX. század második felében megjelenő eszmeáramlat. A kifejezést Comte használta először. Nem tesz különbséget jelenség és lényeg között, nem akar felelni a filozófia alapkérdéseire, mert azokat spekulációnak tartja, csak a jelenségek leírását tartja fontosnak. Nincsenek objektív értékítéletek, nem létezik objektív kauzalitás (=ok-okozatiság), ezért nem szabad összefüggést teremteni a különböző természeti és történelmi tények között. A történelem nem teleologikus, hanem körkörös. Legnagyobb alakja Auguste Comte (1798-1857). Az emberi gondolkodás 3 nagy korszakát különbözteti meg: - teológiai vagy vallásos, mely misztikus, természet fölötti erőkkel magyarázza a világ jelenségeit - metafizikai korszak, mely spekulatív gondolkodással - pozitív korszak, mely a tudomány megbízható, egzakt eredményeire támaszkodik Taine: miliőelmélet - Az embert 3 dolog határozza meg: a faj, a környezet és az időpont. Darwin: A fajok eredete Spencer szociál-darwinizmusa Stuart Mill 2. Életfilozófiák: Arthur Schopenhauer (1788-1860): Főműve: A világ mint akarat és képzet (1818) Hatását elsősorban a XIX. század második felében fejtette ki; a magyar kultúrában különösen a századfordulón, illetve a Nyugat első nemzedékének indulásakor. A világ lényege valamilyen vak, irracionális akarat. Mivel a világ akarat, ezért harc, s mindenképpen szenvedés, mert az akarat az örökké kielégíthetetlen hiányból fakad. Az élet belső ellentmondás: a kielégített vágy másikat szül és így tovább a végtelenségig. Az emberi élet lényege a szükség, a fájdalom és az unalom; boldogtalanok vagyunk. A probléma végső megoldása, a végső menedék az öngyilkosság. Ez azonban csak egyéni válasz lehet, hiszen teljes győzelmét gátolják a nők, a fajfenntartás megtestesítői. A legfőbb bölcsesség a nirvána, önmagunk lefokozása, a vágy, az egyediség, az akarat kiölése, mert mind kevésbé mozdul az akarat, annál kevesebb a szenvedés. "A természet igazi szimbóluma általánosságban és mindenütt a kör, mert ez a visszatérés sémája." Schopenhauer etikája: "minden szeretet részvét". Friedrich Nietzsche (1844-1900): A tragédia születése (1872): Radikális fordulat a kultúrtörténetben. Félretolja a winckelmanni görögségképet, s felfedezi a görögség tragikus világát. Két művésztípust különböztet meg: az apollóni típus - a derű, a harmónia, a konvenció, az imitáció, a kiegyensúlyozottság művésze; a dionüszoszi típus - a féktelenség, a mámor, a teremtő erő, a konvenciókat elvető művész. Imígyen szóla Zarathustra (1885): Zarathustra élő személy, perzsa filozófus volt az i.e. 7. században. Nietzsche kifejti az individuum új lehetőségét hiszen: "Isten meghalt". Az ember célja önmaga meghaladása, az ember feletti ember (Übermensch) megalkotása; ennek érdekében el kell vetni az embert rabságban tartó kereszténységet, a látszatéletet, a csordaerkölcsöt, túl kell lépni jón és rosszon. Mindezt az akarat segítségével és a hatalom megragadásával valósíthatjuk meg. "Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort!" Sören Kierkegaard (1813-1855): Dán filozófus és szépíró. Az egzisztencializmus előfutára. Főműve a 'Vagy- vagy' (1843). Kiindulópontja, hogy a polgári társadalom nem az egyén kiteljesedésének, hanem elidegenedésének színtere. Ennek megszüntetésére a "szerencsétlen individuum" számára három magatartásforma, stádium adódik: esztétikai, etikai, vallásos. Mindegyiket a szerelemmel jellemzi, mint minden emberi magatartásforma összegzőjével és allegóriájával: a.) Esztétikai stádium Szerelemképe az erotika. Ez még önmagában nem jelent emberi kapcsolatot, az én számára a másik puszta tárgy, s ezzel egyúttal a semmi. Az én önmagából próbál műalkotást létrehozni. Ebben a stádiumban még nincsenek valós választási lehetőségek. A megvilágosító példa Mozart Don Giovanni című operája. Az esztétikai stádium a művészek számára nyitott. b.) Etikai stádium Szerelemképe a házassággá emelt első szerelem. A magatartásforma a kötelességtudat, az alapélmény pedig a rezignáció. Az etikai stádium mindenki számára nyitott. c.) Vallásos stádium (A 'Vagy-vagy' kötet csak az első két stádiumot tartalmazza, a harmadik a 'Félelem és reszketés' címűben található.) Az elemzett példa Ábrahám és Izsák története. A szerelem immár nem feltétlenül és nem elsősorban emberi kapcsolatot jelent, hanem a hit paradoxonát, ráhagyatkozást valakire, akit megérteni nem tudunk. Ez a stádium az apostolok számára nyitott. 1. Társadalomfilozófiák: Marx is felismerte az individuum elidegenedését a polgári világban, s ezt legszemléletesebben a 'Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből' című munkájában fejtette ki. Marx is meglátja a liberalizmus eszméinek ellentmondását, s a három összetevőből a jogos társadalmi igényt, az egyenlőséget hangsúlyozza. Ennek megvalósításához viszont félre kell tolni a polgári társadalmat, s helyébe a kommunizmust kell megvalósítani, ahol föl is oldódik az individuum elidegenedettsége. A regény Poétikai szempontból a legkevésbé kidolgozott műfaj. Forster szerint minden 2000 sornál hosszabb epikai alkotás regény, illetve a posztmodern esztétika szerint regény az, amit regényként olvasunk. Bár a műfaj antik hagyományokig nyúl vissza, térhódítása a XVIII. század második felében indul meg, s a XIX. században veszi át a vezető helyet a műfajok hierarchiájában. A XIX. században három meghatározó stílusirányzat alakítja a regény műfajt, egymást követően, illetve egymás mellett élve, nehezen szétválasztható módon. Ezért az újabb elméleti írások a romantikus, realista, illetve naturalista regény helyett szívesebben alkalmazzák a XIX. századi regény terminust. Általános jellemzői: Mindent az én és világ antitézis koordinátarendszerében vizsgál. Figyelme egyszerre terjed ki az énre, az individuum kiteljesedési lehetőségeire, és ábrázolja a világot mint e kiteljesedés színterét, leginkább pedig mint gátját. | |Én |Világ | |Romantikus |Mint individuum szerepel, |Stilizált világ. | |regény |viszonylag csekély | | | |társadalmi-szociográfiai | | | |dimenzióval, és önmagát az | | | |abszolúthoz méri. | | |Realista regény|Mint társadalmi lény |Tendenciájában valós,| | |szerepel; a nyugat-európai |a társadalmat | | |irodalomban a kiteljesedés |mozgásában ábrázoló | | |mint társadalmi érvényesülés|világ ("tipikus | | |jelenik meg, az orosz |alakok, tipikus | | |irodalomban elsősorban mint |körülmények között" -| | |metafizikai probléma |Engels). | | |jelentkezik. | | |Naturalista |Mint természeti-, illetve |Tényanyagában valós | |regény |ösztönlény jelenik meg, a |világ, melyet | | |kiteljesedés részint |fotografikus és | | |társadalmi, a gát viszont |fonografikus hűséggel| | |biológiai, ösztönbeli, |ábrázol. | | |szociológiai determináltság.| | Írói módszer: az omnipotencia (=mindentudóság, mindenhatóság): Mindent tud szereplőiről, az ábrázolt világról. Magára vállalja a szociográfia és a lélektan feladatát is (ezek önálló diszciplínává csak a századvégen válnak). Mindez feltételezi azt, hogy az író birtokában van az igazságnak, a dolgok megítélhetőségének. Az életfilozófiák csapdáját elkerülendő, a XIX. századi regényírók Kanthoz és Hegelhez nyúlnak vissza világképi és erkölcsi mérceként. Időviszonyai: Lineáris, fizikai idő a meghatározó. Adott időintervallumon belül változik meg, alakul, fejlődik a főhős, illetve a világhoz való viszonya. Térviszonyai: Valódi helyszínek; topográfiailag és szociográfiailag is körülhatárolt helyszínek. Keletkezésének ideje: Posztforradalmi, restaurációs időszakban keletkezik a XIX. századi regény; amikor lelassul a társadalmi mozgás, s rá lehet látni, illetve értékelni lehet az eseményeket. A viszonylagos stabilitás, a polgári világ illúziók nélküli kora mindig szembesül a nagy történelmi változások illúziókeltő korával (forradalmak, Napóleon). Célkitűzése: Totális képet akar adni saját koráról, illetve a megelőző korról. Stendhal: Vörös és fekete (Krónika 1830-ból) Balzac: Emberi színjáték (40 kötet az 1816 és 1848 közti időszakról) Zola: Rougon-Macquart ciklus (a második császárság Franciaországának kora) Tolsztoj: Háború és béke (az 1812-es honvédő háború, illetve a megelőző és követő időszak Oroszországban) Gogol: Holt lelkek (Dante művét idézve járta volna végig Oroszország "három tartományát", de csak a Pokolt írta meg) Ennek a célkitűzésnek a regénytípusok közül leginkább a karrierregény felel meg, mind eszmei, mind pedig regénypoétikai szempontból. E művek hősei a Napóleon-eszme igézetében élnek, az ő példáján keresztül akarják megvalósítani és kiteljesíteni magukat, egy olyan korban, amely már nem tűri a Napóleonokat. Poétikai szempontból azért szerencsés a karrierregény, mert a többnyire alulról induló hős végigjárja a társadalmi hierarchia összes fokát, alkalmat teremtve szinte minden szociális réteg bemutatására. A karrierregény hőse kettős utat jár be: a Napóleon-eszme bűvöletében a kiteljesedést mint társadalmi érvényesülést értelmezi, ám a hierarchiában való fokozatos előrejutás állandó és fokozatos erkölcsi önfeladással jár. Stendhal: Vörös és fekete - Julien Sorel Balzac: Goriot apó - Rastignac Elveszett illúziók - Lusien de Rubompre Goncsarov: Hétköznapi történet - Adujev Maupassant: Szépfiú - George Duroy A stendhali és balzaci hősök még illúziókkal eltelve önmaguk megőrzésének reményében akarják meghódítani a világot. Stendhal még megmenti Julien Sorelt a teljes erkölcsi széthullástól, a főhős a regény végén fölismeri életkudarcát, igaz, ennek okait a bírósági jelenetben a társadalomra hárítja. Balzac hősei a csúcsra érve elfogadják az adott világ törvényeit, leszámolnak illúzióikkal. Maupassant hőse már illúziók nélkül vág neki a társadalom meghódításának. Stendhal (1783-1842) (Az író valódi neve: Henri Beyle) Vörös és fekete Szereplők: |Julien Sorel |Derville-né - de Renalné | | |barátnője | |de Renal úr - verrieres-i |Fouqué - Julien barátja | |polgármester | | |de Renalné - a felesége |Amanda Binet - kávéházi | | |pénztáros | |Sorel - ács, Julien apja |Pirard abbé - szemináriumi | | |igazgató | |Chelon abbé - plébános |Castanede - szemináriumi abbé | |Maslon - káplán |Chas - szemináriumi abbé | |Valenod -szegényházi igazgató |de La Mole - márki | |Appert úr - párizsi ellenőr |Geronimo - énekes | |de La Mole márkiné - a felesége |Korasoff gróf - Julien jóbarátja| |Norbert gróf és Mathilde - a |de Fervaques marsallné - özvegy | |gyermekei | | |De Croisenois gróf - M. |Don Diego Bustos - az udvarlója | |vőlegénye | | |De Beavoisis lovag - diplomata |Tanbeau - a márki titkára | |Altamira gróf - összeesküvő |Frilair abbé - püspök | |de Nerval - miniszter |Thaler - gazdag főnemes | |Charcot de Maugiron - | | |alprefektus | | A cím értelmezése: 1.) A feltörekvő ifjak számára a társadalmi érvényesülés két útját a katonaságot (vörös) és a papi pályát (fekete) jelképezi. 2.) A rulett két színe, mely az élet kiszámíthatatlanságát jelképezi. A regény térviszonyai: Verrieres Vergy Verrieres Besancon Verrieres Párizs Strassbourg Párizs Strassbourg Verrieres Besancon Lélekábrázolás és lélekelemzés: Stendhal nevéhez fűződik a modern értelemben vett lélekábrázoló regény megteremtése. Ennek feltétele, hogy a személyiséget dinamikus, alakítható, változtatható lénynek tekintsék. Az ehhez szükséges írói módszer, hogy az elbeszélő teljesen birtokolja hősét, illetve a hős képes legyen az önelemzésre; azaz tettei előtt mérlegelje lépései lehetséges következményeit, illetve a tett megtétele után analizálja annak helyes vagy helytelen voltát. Ennek lehetséges ábrázolási módszere az egyenes vagy függő beszédben előadott belső monológ. Szerelemfelfogás: 'A szerelemről' című tanulmányában kétféle típusát különbözteti meg az érzelemnek: - a Don Juan-i szerelmet A vakmerőség, a leleményesség, a nyilvánosság igénye határozza meg, s a résztvevők vágyait, érzelmi igényét kielégíti a valóság. - a wertheri szerelmet A művészet iránti fogékonyság, a szelíd élmények, a szépérzék, a titokzatosság jellemzi, mely nem tűri a nyilvánosságot; a résztvevők a valóságot vágyaik szerint megmásítják. Az elbeszélő viszonya Julien Sorelhez: Bár fölmutatja a főhős jellemének tartuffe-i vonásait, alapvetően rokonszenvvel kíséri Julien útkeresését. Fölismerteti vele életkudarcát, de megadja neki a megvilágosodás lehetőségét és kegyelmét, amikor a kivégzés előtti hajnalon besüt cellájába a felkelő Nap. Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852) Jelentősége: "Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk elő" - Dosztojevszkij - a kisember-tematika megteremtése - makacs rákérdezés az élet alapkérdéseire - groteszk ábrázolásmód A világirodalomból E.T.A. Hoffmann fantasztikus elbeszélései hatnak Gogolra, aki nélkül viszont nehezen képzelhető el a XX. századi világirodalom egyik meghatározó vonulata, a Kafka nevével fémjelezhető keserűen groteszk, a létezés abszurditását kifejező irodalom. Művei: Drámaíró: A revizor (a szatirikus társadalmi komédia alapműve) Háztűznéző Prózaíró: Pétervári elbeszélések Tarasz Bulba (ukrán történelmi regény) Arabeszk (folklórmotívumokkal dúsított regény) Holt lelkek (az Isteni színjáték mintájára készült; főhőse Csicsikov) A köpönyeg A cím Arany Jánostól ered, aki németből kezdte el fordítani. Poétikai megközelítésben (Boris Eichenbaum: Hogyan készült Gogol Köpönyege című tanulmánya alapján): A novella leglényegi vonása a groteszk világszemlélet és ábrázolásmód. Gogol egy olyan világot épít fel a főhős köré, melyben minden lehetséges, nem érvényesek benne a valóság törvényei, látszat és valóság elvesztik jelentőségüket. Akakij Akakijevics világa korlátolt, zárt világ, behatárolt gondolat- és vágykészlettel, s ezen szűk határok között a művésznek módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a világ megszokott értékrendjét. Akakij Akakijevicsnek még vágyai sem lépik túl e világ határait, s csak ebben a világban válhat az élet értelmévé egy köpönyeg, s az érzelmek netovábbjává egy betű jól sikerült megformálása. Ebben az értelmezésben a főhős haláláig tartó rész a fantasztikus, s a halált követő szellemjárás már a valóság világa, a szélhámosok és útonállók területe. A groteszk hatást, a megformált világot erősítik az egymással ellentétes stílus és nyelvi rétegek. A tudatosan körülményes, cirkalmas hivatali nyelv mellett ott a könnyebb adomázó stílus, s a mű bizonyos kulcshelyein a szentimentális, erőteljesen érzelmes frázisok. A megalkotottságot érzékelteti a nevek tudatos kiválasztása, ahol Gogolt nem a szemantikai, hanem az akusztikai szempontok vezérelték. Eszmetörténeti megközelítésben (Nyikolaj Bergyajev nyomán): A köpönyeg, illetve a Pétervári elbeszélések azt mutatják be, hogy az első világból, a természetes és megszentelt közösségből (c???????) a második világba, a véletlenszerű és esetleges közösségbe (a?????????) került ember mivé lesz. Az ember elveszti személyiségét, önmagát; alárendelődik az önmaga által létrehozott irányítórendszernek, bürokráciának és törvényeknek. Nem önmaga, a személyisége a fontos, hanem az általa betöltött szerep, funkció, ily módon megszűnik a személyiség pótolhatatlansága, ezért tölthet be hivatalt egy Orr is. A nagyvárosban élő ember elveszti, illetve elfelejti az önmaga által létrehozott világban a természeti, isteni törvényeket. Mivel az élet ilymódon elveszti perspektíváját, jövőbeliségét, értékrendje is csak a jelenre utal. Ezért válhat Akakij Akakijevics számára a köpeny megszerzése az élet értelmévé, elvesztése pedig az élet értelmének elvesztésévé. Ebben az értelmezésben a mű zárlata a megkésett írói igazságszolgáltatás a megnyomorított Akakij Akakijevics számára.