Thomas Mann: Tonio Kröger (Tonio Kröger és Hans Hansen életszemlélete) Az elbeszélés 1903-ban keletkezett, s a Buddenbrook ház egyfajta folytatásának tekinthető, továbbá a műben nyilvánvaló az önéletrajzi ihletettség. Már a címszereplő neve is származására utal, mert az északi és a déli vér keveredik benne, a polgári és a művészi mentalitás. Életrajzi elem még a meg nem nevezett Lübeck és München városa és a dániai fürdőhely is. A leglényegesebb a személyiségtörténeti párhuzam, hiszen a már említett regényben a fiatal író megölte Hannot (mint Goethe Werthert), hogy ő maga életben maradhasson, s itt az életben maradó Toniot szembesíti sorsproblémáival. Az első két rész a 14 ill. a 16 éves Toniot mutatja előbb a kamaszbarátság, majd a kamaszszerelem bűvöletében. Tonio képtelen olyanná válni, mint Hans Hansen, a barátja. Szerelme is beteljesületlen, az ő titka marad. A harmadik rész tömör összefoglalása mintegy másfél évtized fejlődéstörténetének: Tonio apja meghalt, a céget eladták, az anyja pedig világgá ment muzsikus férjével, míg Tonio író lett. A negyedik részben a harmincon túlon mutatja a főszereplőt, aki meglátogatja Münchenben a barátnőjét, a festőművész Lizaveta Ivanovát. Eza rész nagyjából csak Tonio monológjából áll: a tavasz inspirálja nézetei kifejtésére, mely felfogás szerint a művészet csakis dekadens lehet. Úgy gondolja, hogy így a művész-lét kalandorság és átok, mert nincs élete, pedig ő is olyan szeretne lenni, mint a többi ember - független a szellem világától. A rövid ötödik részben közli Tonio Lizavatával, hogy Dániába utazik a szülővárosán keresztül. A hatodik részben szülővárosában felkeresi a szülőházát, melynek félemeletén népkönyvtár van. A szállodában elutazása előtt igazoltatják, ám kilétét nem fedi fel, s végül egy korrektúrával igazolja magát: ő egy író. A hetedik a hajóutat mutatja be Koppenhágába, ahol Tonio megismerkedik egy hamburgi kereskedővel, egy átlagemberrel, akit ismét szemlélhet, ám az a csillagokat bámulva költőivé válik. Onnan továbbutazva Helsigörön át, megérkezik a fürdőhelyre, ahol szeptemberben már kevés a vendég. A nyolcadik részben több eseménytelen, szabadon eltöltött nap után megérkezik a fürdőhelyre a két ifjúkori ideál: Hans és Ingeborg, mint házaspár. Nem beszél velük, mert úgy gondolja, hogy nem értenék meg egymást. Az esti táncmulatságon figyeli őket egy üvegajtó mögül, s gondolkodik: úgy véli, hogy jó lenne elölről kezdeni mindent, s feleségül venni Ingeborgot és olyan fiút kívánni, mint Hans. A kilencedik a zárórész, mely Tonio beszámoló levele Lizavetához, melyben nem az eseményekről ír, hanem a szellemi őrlődésről. Úgy gondolja, hogy a polgár és a művész között áll, mindkettőt elítéli valamennyire, s végül új ars poeticát fogalmaz meg, melynek alapja az ő polgári vonzódása "az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz". Az életfelfogás, életszemlélet az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, a társadalomról és a világról vallott nézetek összegzője. Az írók általában saját gondolataikat, nézeteiket, érzéseiket adják át műveik szereplőinek, és ha nem is mindig, de néha burkoltan fejezik ki mondanivalójukat. Tonio Kröger esetében szerencsésnek mondhatjuk magunkat: a főhőst monológjaiból szinte kívül-belül megismerhetjük. Nem így Hans Hansent, akivel csak a mű elején és végén találkozunk, akkor is csak futólag. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a fő hangsúly Tonio jellemvilágára helyeződik. E kiegyensúlyozatlan helyzetben a két szereplő összehasonlítása mégis lehetséges, hiszen környezetükben rendkívül sok közös fedezhető fel. Hans és Tonio gazdag, megbecsült családból származik, ráadásul egyidősek. Így könnyebb követni és összehasonlítani életszemléletüket: Hans Hansen világszemléletét csak sejteni lehet, hisz Thomas Mann csak gyermekként mutatja be, míg Toniot főképp felnőtt korából ismerjük (ez persze érthető, hiszen ő a főszereplő). Bár a mű végén még felvillan Hans egy nővel az oldalán (aki nem más, mint Ingeborg Holm, főhősünk egykori szerelme), de beszélni egyiküket sem halljuk. Hans Hansen egy kisportolt testalkatú, úszni, lovagolni szerető kisfiú (mármint a mű elején), akit rengeteg ember állít meg az utcán. Tanárai is közvetlen hangnemben társalognak vele ("Fiam"), hisz rá büszke lehet az egész város. Kitűnő tanuló, mindig sok ember veszi körül, akikkel jól érzi magát. Ez természetes, hisz az emberek többsége gyűlöli a magányt és csak ezért imádja a társaságot. Talán ez a társadalmi (iskolai) elismerés utáni vágy, a kivetettségtől való félelem az, ami annyira hajszolja, hogy képes érte feláldozni barátja jókedvét. Látja, hogy mennyire rosszul esik Tonionak, ha Krögernek szólítják, társaságban mégis ezt teszi. Hans azt az életet élte, amit a gazdag szülők elvártak gyermekeiktől. Kiemelkedett az átlagból, mint sportoló, mint tanuló egyaránt, és feltételezhető, hogy tovább vezette a "már emberöltők óta" a család tulajdonában lévő fatelepet. Ez csak feltételezés, bár nem valószínű, hogy szülővárosában maradva másba (új üzletbe) kezdett volna. Érdeklődési köre kimerül abban, amit a szülei ítélete és a kor elvárt tőle. Igazából meg se próbált önmaga lenni. Elfogadta, amit az élet nyújtott neki, de nem voltak nagyratörő álmai, mint Tonionak. Hans Hansen élte az átlagember átlagéletét. Volt pénze, családja, tekintélye. És kell-e ennél több egy embernek? Eme kérdésre Tonio Kröger figurája adja meg a választ: igenis léteznek olyan emberek, sőt kellenek olyan emberek, akiket nem elégít ki a léha, semmi különöset nem nyújtó élet, akik meg akarják azt változtatni. Tonio Kröger Hans Hansen tökéletes ellentéteként jelenik meg a színen. Nem sportol semmit, nem jó tanuló, és ezért (bár ő is gazdag családból származik) nem kapja meg a társadalomtól mindazt a körülölelő szeretetet, amit Hans megkap, igényel. Toniot az élettől különcsége is elválasztotta: ő az egyetlen, aki ír, aki bármilyen alkotó, művészi akarattal, hajlammal bír és lelkesedik Schiller Don Carlosáért. Már gyermekkorában (művészként) egy felsőbbrendű pontra helyezkedett, és onnan vizsgálta környezetét. Fájt neki, ha megbántották, de kegyesen mindig megbocsátott. Ő képviseli a magasabb rendű gondolkodót, a nagybetűs EMBERT, aki jóakarásának következtében önmagát sanyargatja, emészti. Minduntalan elérhetetlen célokat kerget, fellegekben jár: Nem veszi észre az ügyetlen kislányt, aki szereti, mert bele van bolondulva Ingeborg Holmba. Örökösen elvágyódik valós énjétől, Hansra és Ingeborgra akar hasonlítani, de soha sincs hozzá elég ereje, hogy kitörjön önmagából. Ez az elvágyódás termékenyíti meg lelkét, ebből a képtelen helyzetből meríti mindazt az erőt, ami a művészethez, alkotáshoz szükséges - legalábbis ezt vallja Lizavétához írt levelében. Kérdéses a művész helyzete, feladata a változó polgári társadalomban. Tonio egyáltalán nem élt. Állandóan a művészek tekervényes, sanyargató útját járta, és ennek következtében egyszerűen lemaradt az életről: A társadalom szemében is csak egy szürke folt volt. Ez a tény leginkább a társasági (tánc) jeleneteknél érzékelhető: a való világban csetlik, botlik, mindenki csak kineveti, vagy (amint azt Jimmerthal tette) egyszerűen keresztülnéznek rajta. Ezen "biztatásokra" lépett Tonio a tiltott ösvényre: ki akart szállni a nagy játékból, az életből, s bár nem ölte meg magát, a külvilág számára halott volt, hiszen saját személyiségét nem hagyta megöletni. Bár már sikeres, de még fiatal író mély alkotói-emberi válságba kerül, s nem találja a számára üdvös szerepértelmezést. Barátja, Hans elfogadta a világot úgy, ahogy van, míg Tonio megpróbált rajta változtatni. Tulajdonképpen mindannyian egyszerre szeretnénk Hansok és Toniok lenni: szürkék és mégis színesek, s ez fogalmazódik meg a lehetséges és értelmes útként. Ahogy ez a műből kiderül, ez sajnos lehetetlen (pl.: a versíró katona történetében). Véleményem szerint Thomas Mann helyesen ismerte fel a hétköznapi és művészvilág mai napig is meglevő viszályát. A Tonio Kröger egy olyan alkotás, amely képes elmagyarázni a laikusnak is e kettős világ lényegét, és a novellán belül a legjobban a két kiemelt szereplő jelleme segíti ezt megértetni.