A magyar színjátszás és drámairodalom a XIX. század elején A felvilágosodás korát megelőzően hivatásos színjátszás nem volt hazánkban, s ennek megfelelően a magyar drámaírás is elmaradott volt. Létezhettek már a középkorban is úgynevezett liturgikus drámák és játékok egyes vallási ünnepek alkalmával, ezeknek szövege azonban ne m maradt ránk. Legkorábbi "drámai" emlékeink a XVI. századból valók. A XVI. és XVIII. századból már tömegével maradtak fenn úgynevezett iskoladrámák latin és magyar nyelven. A színjátszás a drámairodalom fellendítésére irányuló tudatos szándék először Bessenyei György programjában fogalmazódott meg. Hazafias buzgalmában maga Bessenyei is írt drámai műveket, tragédiákat, s egy jól sikerült vígjátékot A filozófust (1777). Csokonai Vitéz Mihály is alkotott színműveket, három komédiáját tanítványaival elő is adatta. Mégis az igen mostoha körülmények még a XVIII. század végén és a XIX. század elején is akadályozták a drámairodalom és a színjátszás látványos fejlődését. A magyar színészeknek nem volt otthonuk, állandó színházuk; a városok különösen a főváros lakosságának többsége német nyelvű volt; örökös gondot okozott a pénz hiánya, a különböző testületek támogatásának ideiglenes jellege, a cenzúra pedig újabb és újabb nehézséget támasztott a darabok színrevitelével kapcsolatban. A német színjátszás Magyarországon sokkal fejlettebb volt, mint a magyar. Az első magyar színtársulat Budán alakult mag Kelemen László igazgató vezetésével 1790-ben. Az úgynevezett második (pesti) magyar színésztársaság 1807 májusa és 1815 júliusa között játszott a fővárosban. Ezek a színészek valójában a Kolozsváron 1792-ben megalakult társulat tagjai voltak, akik 1806-ban magyarországi vendégjátékra jöttek át. Debrecen és Szeged után Pesten folytatták szereplésüket. Először a Rondellát bérelték a német színészekkel közösen, majd egy ideig egy fogadó báltermében tartották előadásaikat. 1812, az új német színház felépítése után visszatértek a Rondellába. A kis létszámú (15-20 fő) együttes tagjait elsősorban a hazafias érzület lelkesítette, olyan kiváló művészek voltak közöttük, mint Déryné, Széppataki Róza, vagy Udvarhelyi Miklós Katona József barátja. A szűkös anyagi viszonyok mellett tevékenységük legfőbb akadályát a gyér számú közönség jelentette. A bemutatott drámákat főként a német színházaktól kölcsönözték. Maguk a "színészek" fordították a műveket, de segítséget kaptak a pesti egyetemi ifjúságtól is. A "fordítások" ebben az időben átdolgozások, magyarítások voltak: a szereplők nevét magyarra változtatták, az idegenben történt eseményeket magyar környezetbe és gyakran a történelmi múltba helyezték. 1815 után a magyar színészeknek vidéki városok adtak otthont (Kassa, Miskolc, Kolozsvár, Székesfehérvár). A magyar irodalomtörténet alakulásában is jelentős szerepet játszott a Székesfehérváron Balog István vezetésével 1818-ban létrejött színtársulat. Többször meglepő sikert arattak pesti vendégjátékukkal. A székesfehérvári színészek pesti szereplésének a Bánk bán sorsának szempontjából is döntő fontossága volt. A magyar színészet a fővárosban csak akkor talált végleges otthonra, amikor 1837-ben megnyílt - előbb Pesti Magyar Színház néven - a Nemzeti Színház. Személyes és közösségi indítékok összefonódása Bánk Bán tettére. A műben egyszerre van jelen a történelmi és szerelmi tragédia, a nemzeti lét sorskérdése és az egyes ember egyéni létproblémája. Éppen ez a sokféle szálból összeszőtt eseménymenet, a különböző forrásból fakadó indulatok teszik remekművé a darabot. A cselekmény a magyar középkorban játszódik (1213), a szereplők többsége is történelmi alak. Az események fókuszában áll mindvégig a címszereplő, az érzékeny lelkű, indulati szélsőségekre hajlamos "nagyúr". Minden szándék és erő ráirányul, benne összpontosul; minden sérelem egyben őt is sérti. A király távollétében (II.Endre) ő a helyettese, ő az ország nádora, a legfőbb hatalom az ő kezében van. Gertrudis, a királyné mindent elkövet, hogy távol tartsa a királyi udvartól, ezért országjáró körútra küldi. Bánk elfogadja a megbízást, erkölcsi tisztaságára vall, hogy szép fiatal, de ártatlan, gyermetegül naiv feleségét vidéki kastélyából a királyi palotába hozatja, és gyanútlanul a királyné kegyeire bízza. Titokban visszatér országjáró körútjáról. Megdöbbenti az országos nyomor és az udvari dőzsölés közötti ellentét. Az igazi csapás a magánembert éri, elsősorban a férjet. A belső fojtott tűz elemi erővel tör fel, hatalmas indulatok robbannak ki belőle, amikor Peturtól meghallja, "A jelszónk lészen: Melinda!". Szinte megbénítja a felismerés, hogy Melindára valami általa ismeretlen veszély vár. A "szerelme féltő" ember vergődését jobban megértjük , ha tudjuk, hogy Bánk életének értékei közül Melinda a legfőbb. Bánk bár rejtekhelyéről szemtanúja a hódító heves udvarlásának, sőt kihallgatja Gertrudis kétszínű beszédét, mely egyszerre tiltja Ottót Melindától, s föl is bujtotta az asszony megejtésére, nem tudná elviselni a vereséget, ezért válik Bánk szemében "förtelmes asszony" kerítővé, mégsem képes dönteni, tehetetlenül gyötrődik. Az első felvonás testet-lelket felzaklató eseményei indítják el Bánk Bán életének drámáját. Kivont karddal, zavarodottan tántorog elő rejtekhelyéről, magában motyog, magánkívül tipeg-topog, rettenetesen felháborítja Gertrudis Kétszínű aljassága. Most kell választania Melinda és a haza között. Nem nagyúr többé, hanem csak ember. Tetteit csupán a haza és a becsület parancsa fogja irányítani, miután összeszedi magát s széttépi a királyi székhez és családjához kötő "tündéri láncait". Drámai küzdelem veszi kezdetét kétféle énje között. Még ekkor éjjel elmegy Petur házába, a nemesi összeesküvőkhöz. A hazát fenyegető veszélyt tartja fontosabbnak. A főnemesek sérelmeit átérzi, hiszen ő is közülük való, arisztokrata, mégis megfékezi a zendülőket, megakadályozza az összeesküvést. A hazát védi egy esetleges polgárháborút szeretne megakadályozni. Ezen az éjszakán a hazát megmentette, de elvesztette Melindát. Miután Biberachtól megtudja a hírt, hogy otthon Ottó és Melinda együtt van, legelső reagálása, hogy meggyilkolja Ottót, majd rohan haza, hátha még nem volna késő, s megakadályozhatná a szörnyűségeket. Későn érkezett. Feleségét hazugnak nevezi, s megátkozza kisfiát. Azt gondolja, hogy felesége hűtlen lett hozzá, ezért ítéli el olyan kegyetlenül Melindát, aki a súlyos vádaktól és bűntudattól megtébolyodik. Eszelős feleségén szánakozik, és ekkor merül fel benne a királyné megölésének gondolata. Fokozatosan érlelődik meg benne ez a gondolat, saját sérelmeit csak felerősíti a Tiborccal való beszélgetés, Tiborc panaszáradata magyar parasztság szörnyű nyomorát tárja fel, s ez most egybevág saját sérelmével. Tiborc a jobbágy a jobbágy minden szenvedés okaként az idegeneket, s Gertrudist jelöli meg. Most is viaskodik benne a kétféle gondolat: a királyné vérét ontsa, majd türelemre inti önmagát. A végső tetthez, a királyné meggyilkolásához a nép szenvedései adták meg a végső lökést. Így Bánkban a személyes sérelem fölé kerekedik a Petúrok és a Tiborcok együttes panasza. A negyedik felvonásban a királynéhoz megy és négyszemközti hangos szócsatába keveredik a gőgös, fennhéjázó királynővel, nem elsősorban Melinda meggyalázását , hanem az ország bajait, a magyarok sérelmeit kéri tőle számon. a királynét felségsértő szavakkal illeti az erkölcs, a "koronák bemocskolójának" nevezi, a ki egyéni önzésből "a király házában bordélyt" nyitott. Ezután feleségét saját házukba kísérteti Tiborccal - megbocsát Melindának, a szerelem "tündéri láncát" széttépni nem tudja. Végül a boldogság elvesztése miatti fájdalom döfi a királyné kezéből kicsavart tőrt a megvetett "kerítő" asszonyba, ezt az ítéletet Bánkból a haza és a becsület együttes parancsa kényszeríttette ki. Tettének jogosságát az ötödik felvonásban maga a király is elismeri. Gertrudis alakja II. Endre felesége, Meránia (Olaszország) hercegnőjeként került az udvarba, a merániakat juttatja pozíciókhoz, gőgös, hiú, becsvágyó, ravasz, bizalmatlan a magyarokkal szemben, lenézi, megalázza őket, nem törődik mások érzelmeivel, (semmi sem szent előtte) nem válogat az eszközökben tervei véghezvitelében.