Radnóti Miklós költészete "Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt, emez a vad jelen, - / hordozd szívedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen." - Radnóti költôi és emberi hitvallása fogalmazódik meg Nem bírta hát című versének záróstrófájában. Radnóti sorsa az emberi kitartás, a hit, a küzdés és a teljes reményvesztettségben is a fel nem adás erkölcsileg irányadó példája. Művészetében a halálfélelem, a fenyegetettség, az emberi megaláztatás élményei életének valós tapasztalataiból fakadnak. Az üldözöttség és a közeli halál tudata mégsem a költôi kifejezés ellehetetlenedését, a valóságnak a művészetre kivetített abszurditását váltották ki belôle, sôt: a harmincas évek közepétôl végleg eltávolodott fiatalkori avantgárd útkeresésétôl, és a legnagyobb borzalmak közepette a költôi fegyelmezettség, a kötött formákhoz való visszatérés, a klasszicizálódás lett irányadó költôi magatartásában. A borzalmakkal teli korra adott válaszként az antik formák, a jambusi sorok, a hexameterek és egyes műfajok, az eklogák kedvelése mellett költeményei tartalmilag is a szépség felmutatására törekedtek, miként ezt Madocsai László is megfogalmazza: "versei nemcsak az embertelen, barbár korról, a kiszolgáltatott ember szenvedéseirôl vallanak, költészete a szépségnek, az emberi tisztaságnak és méltóságnak, a sorson felülemelkedô emberi hôsiességnek is művészi dokumentuma." A halálsejtelem, a fenyegetettség az Újhold című kötetben váltja fel az addigi kötetek szomorkás, borongós mellékzöngéjét. A világ fenyegetô megváltozása - Hitler hatalomra jutása - azonnali magatartáskijelölésre készteti Radnótit, s ezzel párhuzamosan verseiben egyre nagyobb szerepet kap a klasszikus idômérték, a klasszikus strófaszerkezetre emlékeztetô építkezés, mint ez megfigyelhetô a Mint a bika című vers hasonlatkibontakoztatásában is. Magát a veszélyt megérzô bikához hasonlítja, aki bár ellenáll, sorsát tudja: "Így küzdök én is és így esem el majd, / s okulásul késô koroknak, csontjaim ôrzi e táj". A verset a halállal való szembenézés és a számvetés nyugalma, méltósága hatja át. A kritikusok is megállapítják, hogy a fiatal költô megtalálta egységes alaphangját, nyelve harmonikussá vált; s bár a versek a világ fenyegetô megváltozásáról adnak hírt, Radnóti úgy érezte, hogy a klasszikus forma szilárd belsô rendje erôt és öntudatot adhat a kívülrôl rátörô veszéllyel szemben. A Járkálj csak, halálraítélt! kötet minden rétegét (szerelem, természeti képek) felforgatta a kívülrôl érkezô fenyegetés, ennek ellenére ezt a költô tudomásul veszi, számol vele, és fölébe is emelkedik. A címadó versben megfogalmazza, hogy a világban eluralkodó veszélyek ellen nemcsak tisztasággal, keménységgel is fel kell lépni. Költészetének klasszicizálódása folytatódott, mikor 1938 elsô hónapjában Radnóti barátaival Vergilius kétnyelvű kiadását tervezte, s az eklogák fordítását fölosztották egymás között. Radnótinak jutott a kilencedik. Ekkor ébredt rá a formában rejlô lehetôségre, hogy benne az embertelen kort, boldogságvágyát és veszélyeztetett helyzetét kifejezze. Ezekben a pásztori költeményekben összeforr a költô idillikus érzése és tragikus tudata. Az Elsô eclogában Federico Garcia Lorca személyében saját költôi sorsát is felfedezni véli: "Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költô." Saját magára vonatkoztatva e gondolatot a tölgyfa-párhuzamban bontja ki. Természetellenes tehát, hogy a költô él. (Ez még tisztábban megfogalmazódik a Federico Garcia Lorca című versben: "Mikor jöttek, mást mit is tehettek, / költô voltál, - megöltek ôk.) Ettôl kezdve jelent számára egyet élni és írni. Az Elsô ecloga még nagyon közel áll a vergiliusihoz, késôbb a pásztori hagyomány eltűnik. Radnóti tehát nem a tárgyat, hanem csak a formát vette át - mely viszont ugyanúgy vetül rá a tartalomra, mint Vergiliusnál, aki a polgárháború elôl menekült a bukolikába - és így a klasszikus költészethez visszatérve egyszerre lett hagyománytisztelô és teremtô. Radnótit (s a kor sok művészét, így pl. Babitsot) a fasizmus és az általa kirobbantott második világháború arra késztette, hogy műveikkel az emberi kultúra minden kincsét képviseljék és ôrizzék, hogy pajzsnak tartsák maguk és a közösség elé. "Az égre írj, ha minden összetört!", ahogy a Negyedik ecloga megfogalmazza. A Tajtékos ég című kötetében a haláltudat, a fenyegetettség felfokozza az élet szeretetét, s a természet és a szerelem békéjében keres menedéket. Ezzel párhuzamosan egyre gyakrabban foglalkoztatja az emberhez méltó halál gondolata. Az Álomi tájban is ezzel barátkozik: "S a magány szelídebb a szívemben / S rokonabb a halál." Az Erôltetett menet című költemény már a bori lágerben született. Ebben a középkori német költô, Walter von der Vogelweide egyik sorfajtáját, a niebelungizált alexandrint idézi. Az élethez való ragaszkodás és a megszabadító, de emberhez nem méltó halál hívása között vergôdô ember küzdelmét tárja elénk. Az idill képeinek felidézésével fölkelésre, az út folytatására biztatja magát, de paradox módon a természetes halál is mint az életbe vetett hit szerves része jelenik meg: "még várja ôt az asszony s egy bölcsebb, szép halál." A megadásból azonban elsôsorban nem ez, hanem a lélek és a szellem ereje menti ki. A kivégzése elôtti utolsó két hónap idején keletkeztek a Razglednicák. Radnóti halálos humora így nevezte el a kis iskolai füzetbe írt költeményeit. Az elsô még az Erôltetett menet elôtt íródott. A hitves- motívum is hozzá kapcsolja. Legszembetűnôbb a költemény szerkezeti sajátossága. Az elsô négy és a második négy sor is egy-egy mondat; de tartalmukban élesen elkülönülnek egymástól. Az elsô mondatban a káosz dübörög. Rombolóan dinamikus a befelé tóduló képek összevisszasága, s a negyedik sorban a költô tudatában átrendezett elemek egy gigantikus lóalakká állnak össze. A második négy sorban Fanni képének állandóságát a ritmus lassulása is érzékelteti. Míg az elôzôben hét, ebben már csak két verbális, cselekvô állítmány van, s ezt fokozza a nazális hangok dominanciája. Fontos, hogy míg a gyors, villanásszerű gondolatot a külsô tényezôk "torlódásra" kényszeríthetik, a lélek mélyén lévô, statikus tudat ellenáll. Az acsarkodó külvilág egyedüli ellenfele a belsô tartás, a hit a korokon túlmutató emberi perspektívában. A második razglednica egymástól jelentésbelileg eltérô, de szerkezetében azonos két négysoros mondatával felépítésében hasonlít az elsôre, de míg ott a konkrét, jelen idejű élmény az elsô részben szerepel, itt az élményi háttér a második rész idilljében van. Az elsô mondatot különös ellentétek feszítik. Az elsô hét sorban a k betűk (6 db) érzékeltetik a pattogó tűz hangját. A "riadt pórok" ennek ellenére megülnek a rétek szélein. "Megülnek" tehát, ott maradnak kimozdíthatatlanul, a rétek széle azonban mintha saját létük perifériáját is jelentené. A pipázás komótos folyamata ismét tompítja az égô kazlak pusztító, fenyegetô hatását. A harmadik-negyedik sor majdnem minden szava ellentéte az elôtte állónak. A második rész törékenységét, ideiglenességét hangsúlyozza az "itt még" kezdés. Művészien kiegyensúlyozott a pásztorlány s nyájának képe, hiszen a lány a tóra lép, s nem a tóba, s ennek törékenységét fokozza a felhôk tükörképe a tavon, ami csak zavartalan víztükör esetén látható. A razglednicafüzér a harmadiknál vált hangot. A színek és a hangok végképp visszaszorulnak. Az iszonyatot érzékelteti, hogy az állati és az emberi világ között már nincs különbség; a vérzés folyamatán kívül az összetartozást az azonos szórend is mutatja. A hét alliteráció arról tanúskodik, hogy a költô még fegyelmezett rendbe képes rakni az eluralkodó pusztulást. A "vizelni" ige tudományos konnotációja is kíméletlen, precíz diagnózis benyomását kelti. A harmadik sorban ("a század bűzös, vad csomókban áll") visszatér az elsô razglednica ágyúszójának jelzôje: vad. De míg ott a pusztítást, a rombolást fejezte ki, itt már a megtépettséget jelöli. A század "csomókban" áll. Nem csordában, ami állati jelzô, de nem is csoportban, ami emberi. Ez a talán hulló hajcsomóról asszociált szó ugyanakkor növényekre használt kifejezés is, s így a teljes kiszolgáltatottságot érzékelteti, a vegetáció szintjét. A "század" szó pedig kettôs jelentést hordoz: konkrétan a menetszázadról van szó, de általánosabb értelemben utal magára a korra, magára a XX. századra. A "fölöttünk" T/1. személyűségével a költô már nem csak megfigyelô, hanem egyértelmű részes lett. A negyedik razglednica az átélt, de túlélt halál versszaka. A rajzok eddigi viszonylagos részletessége helyett itt a költô csak három alakot lát: a társat, a gyilkost és önmagát. A hét másodpercnyi történés balladai homállyal telített. Csak ebben, az utolsó razglednicában kerül elô a gyilkos. A menethez Mohács után a Volksbund német felfegyverzett civiljei csatlakoztak, erôsítésként, ezért a német szó. De Radnótival magyar katonák végeztek, Magyarország területén. A fölkelés itt már csak a biztos halált eredményezheti, míg az Erôltetett menetben ez a túlélés egyedüli lehetôsége. A halott a költô barátja, hegedűművész, s e feszes húr metaforájában eggyé vált muzsikus s hangszere. A verset asszonánc zárja. Ez az asszonánc zárja Radnóti tragikus életét is. Jelképéhez s a klasszikus mértékekhez végig ragaszkodva, a szélsôséget visszatartva, az egyéni fölé rendezve az általános emberit. Bár érzelmeit nem titkolja, nem a fájdalom, a szenvedés énekese lett. Az érzés megvan versében, de ennél sokkal több: az, hogy úrrá lett rajtuk.