Radnóti Miklós: Bori notesz Radnóti Miklós 1944. május 18-án kapta az utolsó behívót munkaszolgálatra. Társaival együtt vasúton szállították a szerbiai Bor bányavárosba. Innen került a Lager Heidenauba. A magyar foglyoknak a vasúti pálya alapozásán kellett dolgozniuk. A táborban viszonylag elviselhető körülmények uralkodtak. Radnóti a nyári hónapokban még őrizte életkedvét, s a rabságban halhatatlan remekművek születtek. Verseit egy kockás iskolai füzetben gondosan leírta, a másolatokat egyik rabtársára, Szalai Sándorra bízta. Mikor a németek a szovjet csapatok balkáni közeledésére felszámolták a táboraikat, a Lager Heidenau foglyai augusztus 29-én indultak "erőltetett menetben" a Borban elhelyezett központi láger felé. Az itt összegyűjtött munkaszolgálatosok között az a rémhír terjedt el, hogy akiket a második csoportban osztottak be, azokat a németek legyilkolják. A költőnek sikerült az első lépcső soraiba jutnia, s ez vezetett a tragédiához. A második csoport tagjait pár nap múlva a szerb partizánok kiszabadították. Radnótit háromezer társával együtt szeptember 17-én indították el gyalogmenetben Borból a magyar határ felé. Az út egyes állomásain születtek a Razglednicák. A költő a többhetes kínlódás vége felé teljesen legyengült, mozogni és beszélni is alig tudott. November 6-án Győrszentmártonnál 22 járóképtelen beteget kocsira raktak, hogy kórházba vigyék őket. A győri kórház túlzsúfoltságra hivatkozva nem tudta fogadni őket. Magyar kisérőik két osztrák SS-katona segítségével a Győr utáni Abda határában sorra agyonlőtték az elgyötört embereket. Mikor 1946 tavaszán Tajtékos ég című posztumusz kötete megjelent, még senki sem tudott Radnóti haláláról: hozzátartozók és barátok még reménykedtek abban, hogy életben van és hazatérhet. A Tajtékos égben már olvashatók voltak a Bori versek a Razglednicák kivételével. Ezek csak a tömegsír exhumálása után, 1946 nyarán kerültek elő a Bori noteszből, amelyet a költő viharkabátjának zsebében találtak meg. A bori lágerben írt első költeménye a Hetedik ecloga (1944 július). Ez is magyarázza, hogy tárgyias részletességgel ír benne a fogolytábor körülményeiről. "Levélnek" szokták tartani Radnóti e versét, de talán helyesebb párbeszédszerű monológnak felfogni. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga mellé varázsol. Ötször szólítja meg közvetlenül, mintha a távoli-közeli kedvesnek mutatná be életét, vele osztaná meg gondjait, érzelmeit. A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze, fonódik eggyé. A vers indításakor már megkezdődik ez a folyamat: esteledik, s az egyre sürüsödő sötétben eltűnik, láthatatlanná válik a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés. Ez a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti fel, de közbeszól a tudat: az és azért tudja a drót feszülését. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is: a megtöretett testű foglyok az álom, a "szép szabadító" szárnyain repülve hazaindulnak a búvó otthoni tájak felé. Az otthon álombeli képe azonban megtelik aggódó félelemmel: létezik-e még a hazaváró otthon menedéke? A "Mondd, van-e ott haza még...?" kérdő mondatban a nyugtalan szorongás a veszélyeztetett magyarságra irányul, s egy gondolattársítással a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincs már, aki megértse őket? A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A költemény születésének, leírásának körülményei nemcsak az alkotás akadályait, hanem az alkotó megalázottságát is már-már naturalisztikus hitelességgel közvetítik: "Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verseket, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron." A verset író költő és a fogolytársak között csupán annyi a különbség, hogy míg ő ébren virraszt, a többiek a fáradtságtól elgyötörve már elaludtak. Egyébként egy életet élnek - "rémhírek és férgek közt", állati sorban. A szörnyű valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe. Mindannyiukban az otthon, a szép asszonyi szó, a szabad emberi sors emléke és reménye tartja még a lelket, s "a sürü homályba bukó" vég, a méltatlan halál tudatát az irreális csodavárás próbálja megcáfolni. Az álmokat és a csodákban bízó ábrándozást kegyetlenül szétzúzza a nyers valóság tapasztalása, látványa. A hibátlan hexameterek alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy "férgek közt fogoly állat", hogy nemcsak a fogság, hanem az élet is rövidebb egy nappal. A derengő holdfényben újra láthatóvá válik a drótok feszülése, a fegyveres őrszemek árnya, s ez megsemmisíti a verset indító illúziót, fokozza a rabság kínzó érzését. Az "Alszik a tábor" kétszeri megismétlése panaszosan emeli ki, hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Ébren virraszt a társak suhogó álma felett, s a csókok ízének feledhetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását: (nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár(. Hexameterben írta 1944. augusztus 17-én a heideanaui táborban A la rechere.. (a la rösers) című költeményét is. A francia cím Proust Az eltűnt idő nyomában című regényére utal. Az eltűnt időt, az emlékké vált idillt, a régi barátokat keresi, kutatja a magyar költő is. A hexametereket ötsoros versszakokba rendezte. Még csak 35 éves, s már számba veszi a múltat, leltárba szedi a régi emlékeket. A jelen szenvedései és a közeljövő még iszonyúbbnak ígérkező rémségei kényszerítik erre. Nem egyszerűen az eltűnt idő, a megszépítő messzeség teszi oly vonzóvá a régi, szelíd estéket, a költői eszmecseréket, a bölcs borozásokat, a fiatal feleségek vonzó körét: a halál közeléből visszatekintve nyernek ezek új értelmet, nő meg jelentőségük. A régi idill értékeit növeli a tudat, hogy akkor még "éltek a holtak s otthon voltak a foglyok". A 2. szakasz végén feltör a fájdalom azokért, akiket elragadott és szétszórt a háború. A 3-4. strófa számvetése arra a kérdésre keresi a választ: hová tűntek a drága barátok? Az Appolinaire-t fordító Radnóti emlékezetében élénken él a francia költő híres-szép képverse: A megsebzett galamb és a szökőkút. Ebben Apollinaire melankolikus rezignációval szólongatja régi szerelmeit, az első világháborúban eltűnt, szétszóródott barátait. Hasonlóképpen siratja el a magyar költő is mindazokat, akik ártatlanul pusztultak el, akiket kiűzött a háború otthonukból, mely menedék, "sziget és barlang volt nékik". Számba veszi a harcra kényszerített katonákat, akik akaratuk ellenére lettek a háború eszközeivé és áldozataivá; a lepecsételt marhakocsikban az aknamezőkre hurcolt fegyvertelen rabokat; voltak olyanok is, akik önként mentek a harcba, fegyveresen, a szabadság védelmében, mert tudták, az az ő ügyük "ott lenn", spanyol földön vagy a földalatti ellenállási mozgalomban. A következő versszak úgy indul, mintha folytatni akarná a reménytelen számvetést, de egy lemondó gesztussal megszakad a mondat folytatása. Hiszen végeredményben mindegy, hogyan tűntek le a régi, vidám barátok. A háború pusztításai nyomot hagynak az élőkön is. A szép mosolyú fiatal nők, a tündérléptű leányok is megváltoztak: az aggodalom, a szomorúság megtörte szépségüket. A múltat egyre türelmetlenebbül idéző kérdéssora ("hova tűntek"; "hol van az éj..."; "hol vannak...") a válasz kétségbeesetten kiábrándító: "az az éj már vissza se jő soha többé." A régi idill a borzalmak elmúlása után sem ismételhető meg: a meghalt barátok emléke be fogja árnyékolni a jövőt. A vers befejezésének látomásában a költő önmagát is a túlélők közé számítja. Ez is bizonyíték arra, hogy még a legtragikusabb körülmények között is élt benne a hazatérés reménye. A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is (1944. szeptember 15.). A vers 13-14 szótagos úgynevezett nibelungizált alexandrinokból áll. Radnóti itt is egy sok évszázados, középkori sorfajtát használ: Walter von der Vogelweide ugyanilyen formában írta Ó Jaj, hogy eltűnt minden... kezdetű elégiáját. A jambikus lejtésű sor közepén kihagyással is hangsúlyozott, erőteljes sormetszet található. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékeltetik. A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én reménykedik, s az élet makacs folytatása érdekében "fölkél és újra lépked", a másik inkább ottmaradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált. A vers négy mondatból áll. Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult pesszimizmus szólal meg: értelmetlen, "bolond" dolog tovább is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és "egy bölcsebb szép halál" hamis illúziója adja. A második szerkezeti egységben a végleges kétségbeesés szétzúzza a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hová hazatérni. A harmadik mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja: a nyers, durva realitást az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, s a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságában apró részképekből összeáll a béke, a vágyott otthon idillje. A hazatérés ábrándja impresszionista képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyárvégi, őszi kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot érzékeltetnek, s festői és zenei elemek teszik kifejezővé a szöveget. Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le: a mellékmondat mellől hiányzik a befejező mondat. A negyedik, záró egységben a felkiáltásszerű kérdő mondat ("de hisz lehet talán még?") jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a háború, hiszen "a hold ma oly kerek!" - Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a pesszimista én azonosul a reménykedő "bolonddal". A Razglednicák (a szerb szó jelentése képeslap; utalás egyben a versek rövidségére is) a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg. Az 1. Razglednica még a "hegyek közt" született, útban a bori központi tábor felé (1944. augusztus 30.). A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a front közeledéséből fakadó riadalmat, a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi. A már-már kozmikus méretűvé nőtt általános pánikot egy szürrealista kép fejezi ki a leghatásosabban: "az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad." Az utolsó négy sor a "mozgó zűrzavarral" a hitvesi szerelem fénylő szépségét, mozdulatlan örökkévalóságát állítja szembe. A hasonlatban az angyal valószínűleg a veszélyektől óvó természet feletti erő s az emberi jóság megtestesítője, a temetkező bogár pedig a dermedt tehetetlenség képe. A "vastag, vad ágyúszó" hangzavarát a második részben a néma szemlélődés váltja fel. A 2. Razglednica (1944. október 6.) is a háború fenyegető közelségét villantja fel, de az eseményeket nemigen értő "pórok" riadtságát itt a még érintetlen béke bukolikus képe ellensúlyozza. A félrímek pontosak, hibátlanok, mint az előző vers sorvégi összecsengései. Az első két razglednica szimmetrikusan szerkesztett alkotás. A 3. a legművészibb s egyben a legmegrendítőbb (1944. október 24.). A létezés már vegetálásnak is alig nevezhető: ember, állat egyaránt szenved, agonizál. A munkaszolgálatos század sem emberek csoportja, hanem "bűzös, vad csomó". Az alliterációk a borzalom érzetét fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik. Az első két sor rímtelen marad, annál erősebb nyomatékot kap a gondolatilag is összekapcsoló rímpár:" vad csomókban áll - a förtelmes halál". Az embertelen iszonyat a költemény tárgya, a költészet hatalma azonban ezt is a szépség szférájába emeli. Az utolsó sor a maga megformáltságával (hármas alliteráció, magas-mély magánhangzók következetes váltakozása, az alany és az állítmány fogalmi tartalmának újszerű összekapcsolása) a gondolati tartalom ellenére is szép: Fölöttünk fú a förtelmes halál. Az utolsó Razglednica (1944. október 31.) arról a halálmenetről, a tarkólövésről szól, amely nemsokára a költővel is végzett. A közvetlen élmény is szerepet játszott a vers megírásában: barátja, Lorsi Miklós hegedűművész halála. Október 6-án ölte meg egy SS-katona. Az első lövés nem volt halálos, ekkor hangzott el a "Der springt noch auf"("ez még fölkel"), s a második lövés oltotta ki az életét. A hegedű elpattant húrjának hasonlata erre utal. A véget, a teljes reménytelenséget sugallják a kemény, rövid mondatok s a kegyetlenség német szavai. A versben megszólaló lírai én barátja helyzetébe éli bele magát. A harmadik sor pontos, önáltatás nélküli megállapításaiból következik, hogy nincs értelme már az árok széléről fölkelésnek: "Halált virágzik most a türelem." A közismert közmondás keserű, ironikus megváltoztatása, visszájára fordítása mindenfajta logika, ősi igazság tagadását, érvénytelenségét rejti magában. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. A meghalás tragikumát közvetíti a jambikus lejtést lassító spondeusok igen nagy száma, s az alig-alig hallható versszene. Így ért véget a költő utolsó útja.