A Nyugat irodalma Az 1867-es kiegyezést követôen a gyors ütemű nagyipairi fejlôdés, a lendületes polgárosodás a századforduló tájára jelentôsen átalakította hazánk képét. Gazdasági erdmények sokaságára lehetett büszke a honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplô ország. A század utolsó két évtizedében mindenkit valamiféle építkezési láz fogott el: a belváros mai képe ekkor alakult ki. Felépült az Országház, a Halászbástya, a Műcsarnok és sok más közintézmény. 1896-ban Európában elsôként Budapesten indult meg a földalatti vasút. Mindezek mögött jól képzett műszaki értelmiség állott, mint Eötvös Loránd, Puskás Tivadar, a telefonközpont létrehozója, Bánki Donát, a benzinmotor és karburátor megalkotója és Kandó Kálmán, a vasútvillamosítás úttörôje. A gyors fejlôdés és polgárosodás nem hozott átalakulást. Vidéken mintha semmi sem változott volna. Ezeknek az éveknek irodalmi levegôje tele volt valami különös feszültséggel. Eleinte még a névtelen fiatal írók kis csoportban gyűltek össze. A 20. századi irodalmi megújulásunk igazi határkövét a Nyugat című folyóirat megindulása jelentette. Legelsô száma 1908. január 1-jén látott napvilágot, és 34 éven át - Babits haláláig (1941) - a magyar irodalom legmeghatározóbb központja volt. Fôszerkeszôje Ignotus, szerkesztôi Fenyô Miska és Osvát Ernô voltak. A címlapon a Nyugat emblémájaként szerepelt Beck Ö. Fülöp Mikes emlékére, mely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte. A zseniális szerkesztô Osvát kritikus volt és nem író. Az ô igazi műve a Nyugat: emlékét az általa felfedezett seregnyi író munkáját ôrzi. A szellemi szabadság és függetlenség fellegvára lett szerkesztôi tevékenysége révén a folyóirat, új, értékes irodalmi alkotásoknak teremtett fórumot. A folyóirat címe egyben programot és kihívást is jelentett. Céljának tekintette a magyar irodalomnak a nyugati nagy irodalmak színvonalára emelését. Szélesre tárta kapuit a korszerű nyugati stílusirányzatok elôtt. A folyóirat tekintélye fokozatosan erôsödött. A Nyugatnak nem volt egységes világnézeti arculata: a nyugatosokat sokkal inkább az fogta össze, amivel szembefordultak, amit megtagadtak. A Nyugat kezdeti korszakát több ellentmondás jellemezte: a Holnap Antológiát olyan vádak érték, hogy az új irodalom hazafiatlan, erkölcstelen, érthetetlen; 1908-ban Ady írt egy cikket a Nyugat ellen - hiányolta a forradalmi életet a folyóiratból; 1911-12-ben Hatvany-Osvát vitája: szerkesztéspolitikai nézetek; beperelték a Nyugatot Ady és Babits háborúellenes versei miatt 1915-16-ban. A folyóirat folyamatosan megjelent a világháború éveiben, túlélte a háborút követô zűrzavarokat. Osvát 1929- ben bekövetkezett halála után Babits határozta meg a Nyugat szellemét, arculatát. A 20. század elsô felében a Nyugat bocsátotta útjukra a fiatal írói tehetségeket. A 34 éven át a szellemi függetlenségre oly büszke Nyugat igyekezet távol tartani magát a 10-es és a 20-as évek nagy avantgárd mozgalmaitól: hozzá elsôsorban a szimbolizmus, az impresszionizmus és a naturalizmus irányzatai jutottak el. A folyóirat jelentôsége: helyet ad a demokratikus és radikális eszméknek, s a korszerű törekvéseknek; kitekintést ad a haladó nyugati országokra; Magyarországon egy új, polgári ízléssel rendelkezô szélesebb körű olvasóközönséget teremt; felkarolja a fiatal tehetségeket. Témái: politika, háborúelleneség, polgárosodás, társadalmi változások. A Nyugatnak három írói nemzedéke volt. Az elsô nemzedékbe tartoztak (1910-es évek): Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezsô, Juhász Gyula, Tóth Ĺrpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc. A második nemzedék a 20- as években jelentkezett: Illyés Gyula, Szabó Lôrinc, Erdélyi Jószef, Sárközi György, Illés Endre. A harmadik nemzedékbe tartozott: Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Bálint György, Vas István, Radnóti Miklós, Halász Gábor. Impresszionista tájlíra mester Juhász Gyula 1883. áprolis 4-én született Szegeden. Magányos lélek volt. Gimnázuimi tanulmányait a szegedi piarista gimnáziumban végezte. 1902-ben érettségizett. Ez év ôszén a budapesi egyetem bölcséskarára iratkozott be. Az egyetemi négy év alatt kitartó szorgalommal készült írói pályájára. Szegeden jelent meg elsô verseskötete: Juhász Gyula versei címmel. Részt vett a Holnap Társaság megalapításában. Szigligeten ismerte meg Sárvári Annát, kinek az alakjából eszményképet varázsolt. Léván, Máramarosszigeten, Nagyváradon. Szakolcán, Makón volt tanár. A 10-es évektôl egyre hosszabb betegszabadságok szaktották meg a tanári müködését. 1914-ben mellbe lôtte magát, de az orvosok megmentették az életét. Második verseskötete 1915-ben jelent meg ůj versek címmel. Ezekután több verseskötete jelent meg: Késô szüret, Ez az én vérem, Nefelejcs, Testamentom. 1937 aprilis 6-án nagy mennyiségű altatót vett be, de ezúttal már nem tudtak rajta segíteni. Költészete Juhász Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyeni színt jelentenek a tápai és a szegedi tájjal összefonodó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei. Az alföldi vidék, a tárgyi környezet egyeszerre külsô és metaforikus belsô táj is. Verseinek erôs hangulati töltésében széttéphetetlenül egybeforr az egyén és a szülôföld. Tiszai csönd című költeménye egyik korai remeke. A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 ôszén. A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati- hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Ĺlmatag muzsikája nehezen meghatározó ritmikájából és az alkonyt idézô mély magánhangzók búgásából fakad. Ezt a hanghatást fokozzák a negyedik strófa második sorának alliterációi. A páros rímekkel összekapcsolt tízszótagos sorok semmiféle prozódiai szabályhoz nem alkalmazkodnak. Különös, merész gondolattársításokat ébresztô kép (metafora) vezeti be a verset: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödô hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. A céltalan veszteglés, a hívó távlatok nélküli lekötöttség, az eseménytelenség szomorúsága és mélabúja adja a szöveg alaphangulatát. Mozgás helyett hangok teszik élôvé a táját, és különbözô motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Ezek a hangok mégis végtelen térségeket fognak át: az alig észlelhetô távoli harmonikaszót a kozmosz messze csillagai is figyelemmel hallgatják, s valahol egy csöndes tücsökciripelés válaszol reá. A fokozatosan leszálló sötétségben a már ballagó hold beezüstözi a tájat, a folyó tükrét, a hajókat, s ragyogni kezdenek a kigyuló égi fények is. Valami különös kettôség járja át a verset a költôi képek nyomán. A mozdulatlanság nemcsak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat, s egyben oldja is a tehetetlen bénaság érzését. Ezt a hangulati hatást egésztik ki a távoli égboltra kivetített intimitás képei: a ballagó hold bölcs nyugalma, a pásztortüzeket rakó égi tanyák idillje. A lírai énnek az utolsó két strófában való megjelenése kerekre zárja a kompozíciót, tételesen is megjelenik az alapgondolat: a mozdulatlan hajók és a röghöz kötött költô közötti hasonlóság, sôt azonosság. Magányossága, némasága, bénasága (ô is fennakad a barna pók hálóján) egyértelműen és sorszerűen a tiszai hajók társává teszi, s együtt álmodoznak a hívó távolokról. Egybefűzi ôket nemcsak a többes szám elsô személye, hanem az is, hogy a versben megszólaló táj részévé válik: ugyanúgy hallgatja a harmonikaszót meg a tücsökzenét s személi az égbolt otthonosnak tűnô fényeit. Az utolsó szakaszban kétszer is elôforduló "ma" idôhatározó a mozdulatlan lekötöttséget is csak ideiglenesnek, átmenetinek tünteti fel, nem zárja ki a "holnap" esetleges útra indulását. A lemondás és a beletörôdés finom mélabúja s az otthon, a hazai táj szépségének megérzése kölcsönösen kiegészíti egymást. Juhász Gyula egész költészetén végigvonul a minden emberi szenvedés, bánat iránti együttérzô részvét. Ez az érzelem jelenetkezik a nép sorsával való azonosulást tüközô életképiben. Ezek közül az egyik legjelentôsebb alkotása a Tápai lagzi. A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom népszínműves vidámságát, hejehujázó jókedvét mutatja be. Disszonáns, nyers, durva hangok uralkodnak az elsô vesszakban. "Brummog a bôgô" ezzel a komorságot sejtetô, alliteráló mondattal kezdôdik a vers, s ez a mondat még kétszer megismétlôdik a strófák elején. A többi is mind ilyen "furcsa hang": a repedt harang koldulása, a kutyák vonítása, a varjúraj károgása. A groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek. A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem derűs ünnep. A bôgô brummogásán túl csak egyetlen tômondat ("asszony lett a lány") utal a házasságra, a nász dísztelen szomorúságára, természetes szükségszerűségére. Aztán rögtön a jövôt villantják fel a következô sorok: a nehéz munkát, a keserves asszonysorot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak reménytelen pusztulását sugallja. Különösen sötétté, kietlenné teszi a vers légkörét "az ember medve" metafora, az emberek és a komondorok összekapcsolása. Az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le: az emberek és az állatok közti különbséget csak a "benn" és a "künn" határozószók jelzik; életmegnyilvánulásaik azonosak: alszanak, morognak. Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hagulatot, mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold "elhervad", a vôfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban valóban megjelenik a halál. A zárósor a kötôszón kivül egyetlen mély magánhangzó rövid és hosszú alakját váltogatja, s külön belsô rímmel emelkedik szinte fenyegtôen a többiek fölé: "És a határban a Halál kaszál...". Az elgondolkodtató három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. Az egész vers a maga komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó hangulatát hagsúlyozza. Tóth Ĺrpád költészetének bemutatása versei alapján A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Ĺrpád életműve a legegységesebb. Aradon született 1886. árilis 15-én. Élete jelentôs részét Debrecenben élte le. Reáliskolába járt, s 1904 júniusában érettségizett le. 1905 ôszén beiratkozott a budapesti egyetem bölcsészeti karára magyar- farncia szakra. 1907-tôl kezdve A Hét és a Vasárnapi ůjság közölték verseit. A Nyugat kezdettôl fogva a köreibe fogadta. Az akkor még rettegett betegség, a tüdôvész tünetei hol felerôsödtek, hol lecsillapodtak a költôben. 1917-ben feleségül vette Lichtmann Annát. Legelsô verseskötete 1913-ban jelent meg: Hajnali szerenád. Következô verseskötetei: Lomha gályán, Az öröm illan. 1922-tôl egyre több idôt töltött a szanatóriumokban, betegsége miatt. 1928. november 7-én meghalt. Költészete Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testelen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művész-karrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélôdést. A versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá bélyegét. Verseiben ritkán fordulnak elô szimbólumok. Szótára nem nagy, a szókincs egy része sűrűn ismétlôdik. Kedveltek számára az olyan jelzôk, mint a bús, setét, fáradt, furcsa, beteg, kopott, bágyadt, hervatag, lomha stb. A külvilág durva bántásaira a beteg, túlérzékeny költô csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az elsô világháború külsô és belsô pusztításai között írta meg Elégia egy rekettybokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójáva, az emberi faj kipusztulása után magvalósuló "hószín szárnyu Béke" reménytelenségével tiltakozik a háborús vérrontás ellen. A vers helyzetrögzítéssel indul: "a hegyen, hanyatt a fűben fekvô" a természetbe félig beleolvadó lírai hôs figyelme egyelôre a föléje boruló rekettye (bokor) sárga virágai irányul. A vers szerkezete világos: az egyszerűtôl halad a bonyolult felé, a közelítôl a távoliig, a látványtól a látomásig. Az a kivételes ebben a meneteles versben, az a magasság, amit a rekettyevirágtól az emberiség sorsának víziójáig bejár. Az elégia logikai-érzelmi menetét az alpametafora, a hajó-kép megtalálása és továbbfejlesztése teremti meg. Az elsô strófában "csónakos virágú" rekettye még nem is kép. A "csónakos virág" tulajdonképpen botanikai, növénytani műszó, mégis képszerűen kezd viselkedni a továbbiak sorá, hiszen ez hívja elô, ez asszociálja a virágnak a "száz apró légi sajkával" s az "arany hajórajjal" való azonosítást. Az elsô három versszak még csak a boldog, vidám virág-hajók gond nélküli, tudattalan létezését állítja szembe az emberrel, a borús, árva, "lomha óriással". A természeti létezés öntudatlan örömét valóságos jelzôpazarlással fejezi ki a költô, s ezt a boldogságot zavarja meg az "árva szörny" sóhaja, "a bú vihedere". A hajó-kép továbbfejlôdése a harmadik szakasz utolsó sorában figyelhetô meg. Az öntudat, ez "a konok kapitány" űzi az embert a lehetetlen vágyak felé. A negyedik versszakban kezdôdik a voltaképpeni vizíó, a vers második része. "Én is hajó vagyok" - állítja lírai én, s ezzel azonosítaja önmagát a boldog virág-hajókkal, de messze el is távolodik tôlük. Az emebri öntudat egyértelműen negatív értékelést kap: a konok kapitány itt "vad hajós" mely "örült utakra" kényszeríti az ember-hajót. A személyes sors és szenvedés gyötrelmei is a kibontott képhez igazodnak: a hajótest minden ízét a "kínok vaszöge" szorítja össze. A metaforák sugallata szerint az élet kegyetllen hányodásaival szemben a nem-lét békés és óhajtott állapotként jelenik meg a strófa utolsó két sorában. A továbbiakban a kiszélesedô látomás már az emberiség apokaliptikus pusztulásától az "ember-utáni csendtôl" reméli csak a Béke vágyott megvalósulását. A művészet ôsi paradoxona, hogy a világméretű tragédia borzalmát is a szépség szférájába képes emelni. Az utolsó szakasz ünnepélyes, himnikusan emelkedett hagneme az immár ember nélküli, a kíntól megszabadult ôsanyag boldog, pihegô nyugalmát zengi: a szivárvány színei ragyogják majd be a földet és eget, s a miriárd virág pompájába öltözött világban végre "kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke". Tóth Ĺrpád keserű megállapítása, hogy az emberi faj még a természetnek, az ôsanyagnak is ártalmára van. Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festôket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, hangulatai, amikor elmosódnak az éles kotúrok, új színeket, árnyalatokat kapnak a tárgyak, s minden lebegôbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesi táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg: a még derengô, színeket kioltó szürkeséget(1.), az elsô fény felragyogásának néhány perces bűvöletét, ünnepi csodáját(2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát. Az elsô versszak minden jelzôje, metaforája, hasonlata a közönbös színtelenség, szürkeség elidegenítô képzetét, kisérteties hangulatát árasztja: a hajnal vak és szennyes, a boltok üveges szemeikkel olyanok, mint a mozdulatlanságba dermedt halottak, az utca "vad kôvidék", a lomha vicék(helyettes házmesterek) is ártó, gonosz démonokként félelmet, kedvtelen rossz érzést keltenek. "Egyszerre", hirtelen változik meg az utca képe, addigi nyomasztó hangulata s a vers hôsének egész érzelmi világa. A nagyvárosi környezetben nem a horizonton, csak két csupasz tűzfal között, de megjelenik, "kigyúl" a "Végtelen fény", a hajnali égbolt elsô sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt "zsarát" szó és a régiesnek ható "milliom karát" választékossága. Csak az "aszfalt szennye" emlékeztet már az indító strófa ridegségére, szürkeségére. A hajnali fény bűvöletét, tiszta örömét, a pillanat boldog önkívületét fokozza az áhítatos csend is, a "földi hang" hiánya. A napfény mámoros csodájában ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, de az impresszionista szinesztéziás érzékelésének megfelelôen ezek zenei motívumokkal olvadnak össze: a színek víg pacsirtái zengenek, a nyakkendô a kirakatban "lila dalra" kel. Mindez csak egy pillanatig tart: az életre kelt színek boldog kórusát földi hangok kezdik elnyomni. A harangok tompa kondulása még csak "felmereng", d aztán kellemetlen, bántó hangok zavarják és szüntetik meg az áhítatos csendet, a színek égi muzsikáját: a bús gyársziréna "búg", a villamos"jadulva" csikorog a kopott síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: nappal lett, megkezdôdik a "józan robot",s újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában, a Napnak a munkáslányt megtisztelô arany kézcsókjában, melyet senki sem vett észre, a fáradt, robotos költônek a városi szegényekkel való együttérzô részvéte szólal meg. Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az Esti sugárkoszorú. A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költô házasságuk hatodik évében. A vers egy alkonyati futó pillanat impesszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, "hamvassá", súlytalanná, lebegôvé válik a világ; majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak teszik egy pillanatra komorrá, ijesztôvé, lidércessé a hangulatot. Nemcsak a mély magánhangzók egyértelmű uralma festi alá az elsô két sor sötétedését, hanem az á-a-a-á-á-a hangok belsô ritmikus váltakozása s rejtett rímei is a csodálkozó ámulatot sugallják. A sugárkoszorú már nem a földi fény, hanem a középkori szentek "finom, halk" glóriája "halvány, szelíd és komoly ragyogás". S a lélek bűvölt állapotát további szineztéziák egészítik ki: a túlviálgi fénykoszorút illattá s csenddé szűri át a dolgok "esti lélekvándorlása", a színek elszürkülése, a tárgyak láthatatlanná válása. Az elsô vesszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a"béke égi" csendjévé lényegül át, s mindkettô mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: "És jó volt élni, mint ahogy soha". Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkozása ez, s aki ezt a rajongó boldogságot adta, már nem is földi lény, hanem a bibliai égô csipkebokorban megjelenô Isten, túlvilági lélek (Mózesnek jelent meg Isten egô csipkebokorban). Az igézet mámoros pillanata az idôtlenbe lendült. A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az elsô versszak elbeszélô hangján folytatódik a költemény: "Egyszerre csak megfogtad a kezem", s a kézérintésre a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb "földi érzéssel", két ember szerelmi boldogságával. A verset a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja: "mennyire szeretlek!". Tóth Ĺrpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetôvé. A lélek belsô tartományainak a feltárása Kosztolányi szabadon választott prózai művében A Nyugat elsô, nagy nemzedékének, a századelô művészi átalakulásának képviselôje Kosztolányi Dezsô is. Senki a magyar irodalomban nem verselt olyan bámulatos könnyedséggel, tökéletes bravúros rímeléssel, mint ô. Távolt állt tôle mind Ady küldetéstudata, mind Babits morális szigorúsága. Az ô erkölcse a szépség volt. 1885. március 29-én született Szabadkán. Sokat betegeskedett. 1903 ôszén iratkozott be a budapesti egyetem bölcsészkarára. 1913-ban feleségül vette Harmos Annát. 1936. november 3-án halt meg rákban. Fontosabb verseskötetei: Négy fal között, Mágia, Kártya. Prózakötetei: Öcsém, Bűbájosok, Káin, Mák. Kivételes remekművei a regények: Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna. Kosztolányi Deszônek 1926-ban jelnet meg az Édes Anna című regénye. Ez a mű Kosztolányi legéretebb, legteljesebb epikai alkotása, a magyar regény történetének is mérfôldkôve, a modern magyar társadalmi regény ma is példamutató alkotása. Témája egy borzalmas kettôs gyilkosság, melyet egy mintacseléd követ el a gazdái ellen. Az író mégsem az emberölést állítja a középpontba, hanem azokat a rejtve maradt, fölfedhetetlen lelki erôket, amely miatt a címszereplônek gyilkolnia kellett. 1919 július 31-e - a bolsevista uralom bukása - gyökeresen ellentétes változást vitt két ember - Vizy Kornél, miniszter tanácsos és Ficsor elvtárs, kommunista házmester - életébe. Ekkor jelenik meg Ficsor Vizyéknél, mint egy segítôkész házmester (félév múlva). Aki egy cselédlányt ajánl Vizyéknek. Attól kezdve, hogy Ficsor kimondta a bűvös szavakat: "volna egy lány", Vizyné másra sem tudott gondolni, mert az ô soha meg nem szűnô gondja a cseléd kérdés volt. Egész lelkével, ösztöneivel, idegeivel folytonosan a cselédekre összpontosított, gondolatvilágából minden más kiszorultA házmester ígérgetéseibôl egyre jobban kibontakozik a lány alakja: Édes Annának hívják, tizenkilenc éves, a Balaton környékén született, katolikus vallású (Ficsor rokona), néhány éve Pesten szolgál, keveset eszik, a pénz nem érdekli, csak a munka. De Anna csak a hatodik fejezetben lép a történet színterére. Kosztolányi a fôhôsét alig beszélteti: jellemzésébôl hiányzik a beszéd; belsô érzéseit nem tudja szavakba önteni. Amikor belépett Vizyék lakásába, úgy érezte, nem bírja ki. Mindenap jobban és jobban irtózott valamitôl, de hogy mitôl, azt maga sem tudta. Csak az ösztönös szaglása, amely mint a kutyáé, tiltakozott egyre erôteljesebben. Végül megszokta a villanykapcsolók, a telefon kezelését, kiismeri magát Pest utcáin a boltok közt, de a cseléd sorsot nem szokja meg valójában soha. Dolgos, ügyes, tanulékony, nem kellett neki semmit kétszer mondani, mihelyt tisztába jött a kötelességeivel, azokat nesztelenül végre hajtotta. A cselédi munkát mintaszerűen látta el. Anna halk, megbízható, nem pletykás, nem lop. Mindazokért, amit csinált még egy elismerô szót sem kapott. Gazdája kevesebb bért adott neki, mint annak, akivel nem volt megelégedve. Az a nyolc hónap, amelyet Vizyéknél töltött, a szenvedések keserves kálváriáját jelentette Édes Annának. Az, hogy mintacseléd lehessen, csak embersége feladása, megnyomorítása árán valósulhatott meg. Vizyék a maguk módján szeretik, jól bánnak vele, büszkélkednek Annával. Csak éppen nem embernek tekintik, hanem egy hibátlanul robotoló gépnek. Vizyné olyanná faragta Annát, ahogy legmerészebb álmaiban képzelte el az igazi cselédet. De eközben lépten-nyomon beleszólt a magánéletébe, elvette önállóságát. Elvágta a külsô világhoz fűzô kapcsolatait is. Teléjesen kisajátította magának. Anna arca megcsúnyult, hullott a haja, megfáradt, elzsibbadt benne valami. Szeretetigényének, szeretni akarásának természetes ösztöne játszott közre abban is, hogy engedett Patikárus Jancsi mohó vágyának. De Jancsi csak élvezeti cikket látott benne, s úgy cselekedett, ahogy a cselédekkel szokás: közömbösen, megvetôen fordul el tôle. Május végén ünnepelték Vizy Kornél államtitkári kinevezését. A vacsorát tánc követte. Patikárus Jancsi az öreg Moviszter doktor fiatal feleségével táncolt. Egyszer csak Jancsi táncolás közben a lányt megcsókolta. Anna sok- sok bántásait, sérelmeit ez a jelentéktelennek tűnô szerelmi csalódás, árulás tetézte be, ez billenthette ki Annát addigi lelki fásultságából. Anna a vacsora után követi el a kettôs gyilkosságot a gazdái ellen. De ô sem értette, hogy miért tette, de ott belül mélyen, negyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért ezt meg kellett tennie. Ezt a bíró is sejti, de a titkot nem tudjuk meg. A tárgyaláson mindenki Anna ellen vallott, mert mindenkinek fontosabb volt a saját érdeke, mint a lány élete. Egyedül az idôs, beteg Moviszter Miklós, az orvos kiáltotta ki a védelem tanújaként az igazságot (ha úgy tetszik Kosztolányi Dezsô): "... az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belôle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele, cudarul bántak vele." Édes Anna nem csak gép, hanem árú is volt. Esze ágában sem volt otthagyni régi helyét, rokona, Ficsor házmester valósággal eladja Vizynének, szabályos üzlet ez: Vizyné kap egy kedvére való cselédet, Ficsor megszerzi azt a biztonságot, hogy a háziúr nem dobja ki az állásából a proletárdiktatúra alatti viselkedéséért. A regény végsô tanulsága, hogy az emberi bajokra nem található intézményes megoldás. Egy megoldás lehetséges csupán: az irgalom, a keresztényi szeretet.