Az ódaköltő Berzsenyi Berzsenyi Zrínyi után az első színvonalas költőnk, aki a magyar nemesség eredetét, történetét és némi öntudatát szólaltatta meg költészetében. Szerb Antal szerint nála minden az erő körül forog. Ódaköltőként Toldi Miklóshoz hasonlítja. "Toldi erejével halmozta és dobálta egymásra a monumentális képeket. Berzsenyi életét is hatalmas erők küzdelmeként élte meg. Büszke volt szilaj, temperamentumos természetére, de azt is tudta, a gigászi erők reménytelenek az elmúlással, az enyészettel szemben. Az erő mellett másik kulcsszava az elmúlás. Az elmúlás élményét saját életéből és a kor irodalmából merítette. Dunántúli nemesként, birtokosként, gazdaként írt verseket: életformája a dunántúli nemességhez kötötte műveltsége azonban Kazinczyékhoz. Sehova sem tartozott igazán. Az övéiktől műveltsége választotta el, Kazinczyéktól parlagias környezete, ezért maradt tehát otthontalan. A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette, (H.-nál a műfaj még tágabb értelmezésű tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára. Ez a műfaj megfelelt a reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének, másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival. A legtöbbször idézett ódája A magyarokhoz I. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket tartalmazó alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő feddhetetlenségének kontrasztja tölti ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját ( tehát időszembesítő vers), s az egészet áthatja a nemzet sorsáról érzett aggodalom. Kulcsszava az erkölcs: a múltbeli tiszta és a mostani hanyatló ("veszni tért") erkölcs. Ez az oka a nemzet hanyatlásának. 1. vsz. Megszólítással indul, már megjelenik az egész vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás (egyben erkölcsi ítélet is). "Romlásnak indult" -- "hajdan erős". indulatos számonkérő hangnem jellemzi az indítást. ("Nem látod, Árpád népe miként fajul?"). A vers címzettje: a magyar, a nemzet, amelyhez egyes szám 2. személyben szól. Ezzel a mű dramatizált monológgá válik. 2. vsz. A múlt kemény helytállását idézi. Nem idilli aranykor volt, hanem "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. (Buda vára itt a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel). 3. vsz. Figyelmeztetése szerint ezt a várat szórja el most a jelen, rombolja le a "veszni tért" erkölcs, s az "undok vipera- fajzatok". 4-5-6. vsz. Három versszakon át a múlt bizonyító tényei sorakoznak. Lényege: a nagyság és erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a régi erkölcs volt. 7-10. vsz. A következő négy versszak fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk legbővebb felsorolását: - a belső szétzüllést - a tiszta erkölcs eltűnését - a gyönyörhajhászó elkorcsosodást - a hagyományok megvetését - az anyanyelv elhagyását. Egyetlen, részletező hasonlat érzékelteti a lassú halált, az észrevétlen pusztulást. A bűnök úgy pusztították el valaha Rómát, mint ahogy a kevély tölgyben lakozó férgek őrlik meg a fa gyökereit. A 11-12. vsz. felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng - Attilát, Árpádot, Hunyadit említve. Egyszerre szólal meg a büszke öntudat és a csüggedt KIbrándulás. 13-14. vsz. Hangváltás következik az utolsó 2 versszakban: az ostorozó kemény ódai hangot elégikus megfogalmazás váltja fel. A költő lemondóan összegzi fájdalmas tapasztalait: játékszerek vagyunk csupán a sors kezében, a hajdani erős birodalomnak példája történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Az utolsó 2 vsz.-ban a beszélő és a megszólított viszonya megváltozik, T/1 válik uralkodóvá: bizonyítja, hogy a költő végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel. A magyarokhoz II. Az első óda pesszimizmusával szemben ebben a kezdeti riadalom a jövőbe vetett hitbe vált át. történelmi háttér: 1807-ben keletkezett, körülményei: - a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, az ulmi vereség - közvetlen kiváltó oka pedig I. Ferenc császár népeihez intézett kiáltványa A konkrét események fölé nőve a vers minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezetét 2 féle módon jellemezhetjük: 1. vagy egy általánosítást jellemez konkrét dolgokkal, példákkal 2. vagy konkrét kijelentésekből, példákból von le általános érvényű következtetést Első szerkezeti egység: 1-3. vsz. A vers monumentális képekkel kezdődik. Ezek a mitológiai és természeti képek a magyarság veszélyeztetettségének képzetét keltik. A "bús tenger" metafora tragikus érzést visz a versbe, mert a történelem tragikus, a végzet játszik az emberrel. Ezt a történelmi felfogást bizonyítja a 2 vsz. is az ádáz Erynnis, a bosszúállás istennőjével. Az 1-2. sort két jelentésszinten lehet értelmezni: 1, A TENGERREL AZONOSÍTOTT VILÁG ŐRJÖNG 2, a végzet őrjöngését jelképezi. Erynnis működésének következménye az öldöklés, a háború, a teljes káosz . Az 1. vsz. általános megállapításait a 2. és 3. vsz. konkrét példákkal bizonyítja. A 2. vsz. felsorolásai a napóleoni háborútól feldúlt világnak a tablóját festik meg. Egy 2 soros összegzéssel, általánosítással zárul az 1. egység, amely nagyon ellentmondásosan értelmezhető: "A népek érckorlátai dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak." Az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott, államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások megváltozhatnak, semmiben nincs állandóság. Ebből a megrendítő élményből azonban nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezőleg: az ábránd és hit, hogy a bölcsen kormányzott hajónk (államunk) "állni tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás szükségszerűségén. A hit alapja: 1. a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet 2. lélek s szabad nép erkölcsi-fizikai fölénye, mely csuda dolgokra is képes A tenger jelentése ebben a részben tovább gazdagodik. A latin költészet nyomán a hajó és a tenger metaforáját a történelmi viharokban erős kézzel irányított álamként értelmezi Berzsenyi. Az 5. vsz. egy lelkes felkiáltássorban ("Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet, ordítson ..."), E/2-hez intézve: egy emberként szólítja fel Berzsenyi a magyarságot, hogy egységre buzdítson. Ezt egy személyes hitvallás és példaadás követi. Nem a túlerőben, hanem az erkölcsben rejlik a népek fölénye. A vers utolsó 2 sora tömör, epigrammaszerű; 3-szor említ történelmi példát, ezzel is bizonyítja igazságát, meggyőződését. A befejezés tehát erőt sugall. A verset a szabadság verseként is szokták emlegetni (Kodály megzenésítette), mert az utolsó vsz.-ban elszakad a konkrét ( helyi és időbeli) kötöttségektől, és egyetemes erkölcsi tanítást ad. Az Osztályrészem-et a nemesi megelégedettség verseként szokták nevezni, a vers befejezése azonban az elégiák felé mutat. Ezért soroljuk ezt a verset B. elégikus korszakába. Az 1-2. vsz. hajóképe Horatiustól való: az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja. (Az okosan kormányzott hajó a középuta választja). B. csak röviden utal a "szelek mérgére", a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötőben. Mondatai: 2-2 rövid kijelentő mondat: véglegességet sugallnak. Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálja: a megmásíthatatlanság érzetét keltik. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópotjához jutott: felnőtt lett, lezárult egy szakasz az életében. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjuságtól való búcsú fájdalma is: ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. Ezért a költőnek szüksége van az önvigasztalásra, s ezt "boldog megelégedés" illuziójával teremti meg. Érvei: 1, jómódú földbirtokosi élet 2, a kiegyensúlyozott családi élet boldogsága Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, (értékszembesítő vers) olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága eltörpül, kiábrándítónak hat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompájához képest. A verszakot kérdés (valójában erős állítást tartalmazó felkiáltás) zárja le "kegyes istenimtől kérjek e többet?" Ez a túlzott bizonygatás inkább az elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása.