Kölcsey Ferenc
Kölcsey Ferenc a reformkorban kialakult emberideál és tiszta, eszményi
hazafiság megvalósítója; minden önösségtől mentes férfi, aki megtestesíti a
reformkor összes nemesi tulajdonságát, anélkül, hogy a legkisebb engedményt
is tenné céljai érdekében. Előnytelen külsejétől sokat szenvedett, hosszú
évek teltek el míg társkereső vágyait végképp legyőzte magában és mint
"homo politikus" a közért végzett nemes munkában kereste élete értelmét.
Szemere Pállal való barátsága pótolta számára a barátságot, a családot,
levelezésük igen szép férfibarátságot mutatott. Jogvégzettsége révén került
Szatmár megye szolgálatába.
Kölcsey értekező prózája
Kölcsey jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és
minőségben egyaránt felülmúlta lírai verseit.
Első alkotó korszakában, az 1810-es években főként bírálatokat írt
Csokonairól és Berzsenyi Dániel verseiről.
Rendkívül szigorú értékelést ad. Indoka: el akar szakadni közvetlen
elődeitől, túl akar lépni az előző nemzedék eredményein, de klasszicista
neveltetése még gátolja abban, hogy felismerje bennük az előremutatót:
Berzsenyiben a romantikust, Csokonaiban a népiességet.
Második alkotói korszakában (1820-as évek) a romantikus nemzetfelfogás
kerül érdeklődésének középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb tanulmányait.
A korábbi felfogástól (ti. hogy az emberiség és a nemzet viszonyát
klasszicista módon az emberiség oldaláról tartotta fontosnak) eltávolodott
, s minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonított, s ezt a nyelvek és
szokások sokféleségével indokolta. Mohács c. tanulmányában fejtette ki,
hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemben rejlő gazdagság
eltűnését eredményezheti.
Nemzeti hagyományok
A klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentézisét
legkövetkezetesebben Nemzeti Hagyományok c. értekezésében fejtette ki.
"Egész nemzeteknek, szintúgy, mint egyes embereknek megvannak az ő
különböző koraik".
A kezdeti hőskor a nemzet történetének egészét meghatározza, ez az időszak
teremti meg a nemzet jellemét, hagyományát. Ez az álláspont azt a
feltételezést rejti magában, mely szerint a kultúra lényegét a folytonosság
adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük.
A Nemzeti Hagyományok szerzője a fejlődésnek két válfaját különbözteti meg:

1. Görög típusnak módja azt a szerves , belső kezdeményezésből induló
fejlődést, amely egy fa növekedésére emlékeztet.
2. Éppen az ellenkezője az első gondolatmenetnek: a külső ösztönzés az
értelmi szerzője. Idegen példa követését látja a római, a középkori
keresztény, és a humanista reneszánsz kultúrákban.
Mely típushoz sorolható a magyarság fejlődése? Ez a kérdés áll a
nemzetgondolkodó Kölcsey töprengéseinek középpontjában. Vizsgálata során
elmarasztaló végkövetkeztetésre jutott: szerinte a magyar kultúrának, s
azon belül a költészetnek belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett
volna szüksége. Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső
ösztönzésnek van kiszolgáltatva. E borúlátó végkifejletben mégis van egy
utalás, amely pórdalainkra vonatkozik, amelyekben Kölcsey nemzeti kultúránk
kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta.
Mi gátolhatta a magyar nemzeti hagyományok kibontakozását? Kölcsey a nemzet
visszamaradottságáért kifejezetten saját rétegét, a magyar uralkodó
osztályt okolta, s ebben a vonatkozásban az 1848-as polgári forradalom
előkészítője volt.
Történelemfelfogására döntően hatott bekapcsolódása a politikai életbe.
Túljutott az elvont nemzetjellem fogalmán, s történetibb szemléletet
alakított ki. Országgyűlési Naplójának 1833-ban írt részei és ugyanekkor
írt levelei tanúsítják, hogy felismerte: egységes nemzetről mindaddig nem
lehet beszélni, míg a népérdek szó alatt három érdek él, nevezetesen a
nemesség, a polgárság és a parasztság érdeke.
Utolsó éveinek legkiválóbb alkotása, a magyar klasszikus próza remeke, a
Parainesis (intelem, buzdítás). 1884-ben írta unokaöcsének, K. Kálmánnak.
Legfőbb tanítása: az ember a közösségé, nem önmagáé. (1. Közösségi ember)
Csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másoknak (emberiség, haza, család)
szenteli életét, a lélek harmóniáját ugyanis a cselekvésben lehet
megtalálni. Az élet fő célja a tett. (2. Tett, cselekvés)
Figyelmeztet, hogy felnőtt korban sok csalódásban lehet részünk, de
illúziói szertefoszlása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az
erélyben. (3. Erély)
Ennek az erkölcsi ideálnak a tartalmát fejti ki a továbbiakban: "Imádd az
Istenséget! Akármerre veted tekinteted, egy végtelen bölcs és jó, de
egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugározzanak feléd." (4. Isten)

A mű központi kérdése: az emberiség és a haza szeretete. "Szeretni az
emberiséget! De az egyes ember csak meghatározott körben munkálkodhat." Az
emberiséget csak a hazán keresztül szolgálhatjuk. "Hazaszeretet egyike a
kebel legtiszteletreméltóbb szenvedelmeinek." (5. Emberiség és haza)
Unokaöccsét a közönség szolgálatára kívánja felkészíteni, hiszen "a
társaságba született ember nem önmagáé". (6. A közösség szolgálata)
Felsorolja azokat a követelményeket, amelynek eleget kell tenni:
"Törekedjél ismeretekre, melyek ítélet és ízlés által vezérelnek. Tudományt
a munkás élettel egybekötni" (7. Ismeretek)
A közéleti szereplés feltétele a szónoklat, a retorika szabályainak
ismerete. (8. Közéleti sz., szónoklat)
A szónok leglényegesebb eszköze az anyanyelv tökéletes ismerete. (9.
Anyanyelv)
A műveltség legfőbb forrásai a könyvek. (10. Könyvek)
Ezután azt vizsgálja, hogy az eddig kifejtett erények hogyan valósulnak meg
a történelemben. Hisz az emberiség folyamatos fejlődésében "küzdés az
élet!" (11. Küzdés)