Nyári délután
Cseveg az olló. Néne
      nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
      is látni, ásitott.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
      dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
      a puha füveken.
Az idő semmit játszik,
      langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
      hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
      alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
      szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
      vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
      ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
      mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
      egy vak tehervonat.
1934 nyara
[pic]
Falu
Mint egy tányér krumplipaprikás,
      lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
      rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst - remény -
      tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
      és int a tájon.
Akácocskát babrál a homály.
      A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
      levegő-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
      a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
      nagy bársonyokra...
... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
      És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
      lélek, a lángja.
El is lobban mind... Egy fény a rét.
      Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
      egy bodza-ága.
Örök boldogság forrása mos
      egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
      gyepben a békák.
A vadzab, ki kardot vont elő,
      fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
      a repedt pajta...
... Benne csend van. Mintha valami
      elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
      Nincs, csak a csendje.
S ahogy földerül az értelem,
      megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
      eke és ásó.
Szó, mert velük szólal a paraszt
      napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
      gondos időnek.
Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
      Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
      tagja a szónak...
... Hallgatom az álmodó falut.
      Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
      árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a mezők.
      Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
      S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú,
      kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
      ülök. Virrasztok.
1934 nyara
[pic]
Szappanosvíz
Im, - a hűs udvar téglakocka
vörösén előbb meglapul,
majd óvatosan, ágra-bogra
oszolva előrenyomul
a szappanosvíz, de megtorpan
s kis kék fején hol ott, hol itt,
szinte meglátni láthatatlan,
reszkető, apró csápjait,
amint az akadályt leméri.
Fel-alá futkos, mint a rab.
A szappanosvizet eléri
a halál és továbbhalad.
Még megrázza habos sörényét,
színe reszket, mint ideges
állatok bőre. Sárga fény ég
zöld-kék testén, melyet az est
hamvas ujjával nem talál már.
Nem lesz. De amíg ott remeg,
semmicske borzongása átjár, -
az én furakvó lelkemet
is megrezgeti vergődése,
én is szállnék s szállna az ág,
a ház, a szalma, felhő és e
sok egymáshoz kötött világ!
1934 nyara
[pic]
Alkalmi vers a szocializmus állásáról
Ignotusnak
1
Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

2
Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.

3
Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

4
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

5
A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.
Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy' köt hálót szellő faleveleken.

6
Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...
A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.
S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.
1934. aug. eleje
[pic]
Bérmunkás-ballada
Hordunk vinnyogó kosarat,
kapálunk reszkető salátát,
vályognak dagasztunk sarat,
szabjuk a divathölgy ruháját,
fejtjük a sertés-oldal háját,
zsírt olvasztunk, libát tömünk,
s az est ha bontja lengő táját,
bérünk van, nincsen örömünk.
Hiába emelünk falat
és rakjuk sorsunk kaszárnyáját,
fiúnk uccán, üveg alatt
nézi csak építőkockáját
s ha lányunk babaruhácskáját
kéri - hisz szövetet szövünk -
összeszorítja puha száját -
bérünk van, nincsen örömünk.
Szemünk előtt csak szíj szalad,
csinálunk kocsit, hozzá pályát,
földben, föld fölött, föld alatt
elültetjük a világ fáját,
begyűjtjük a rét gabonáját
és még büszkék se lehetünk -
tűzbe vetik, vízbe dobálják.
Bérünk van, nincsen örömünk.
A krumpli úgy nő, ha kapálják!
Ott nincs hiba, hogy küzködünk,
nem az rágja az ember máját.
Bérünk van, nincsen örömünk.
1934. aug.
[pic]
Anya
Az őszi eső szürke kontya
arcomba lóg zilálva, bontva.
Harmadik napja sírja, mondja,
mint tébolyult anya motyogja
- mert csecsre vágyom - rám meredve:
Reátaláltam gyermekemre,
aludj el, édes kedvesem, te,
csitt, csitt, kicsikém, tente, tente...
1934. szept. eleje
[pic]
A fán a levelek...
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
      s konnyadt, puha.
Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
      volna a fa.
Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
      egy némaság.
Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a galy, vár és lépked
      a némaság.
1934. szept.
[pic]
Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. okt.
[pic]
Iszonyat
A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.
Rezeg, rándul, mint őszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.
Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.
A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.
Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.
... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.
A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.
Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.
Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.
Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.
A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.
Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.
Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.
A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.
Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul
lágyan szól ki a hasadékon:
"Tán most kap szegényke fogat!"
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.
Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.
Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.
Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
"Időben adtam ennie."
"Mama, engedjen főzni engem!"
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...
Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.
Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...
Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.
De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.
1934. nov.
[pic]
(Indiában, hol éjjel a vadak...)
Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"
Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.
1934-1935 [?]
[pic]
{Töredékek}
lesz lágy hús s mellé ifju karalábé
ökör hizik és nő a csalamádé
de az már a mi porunkból fakad
*
mint oroszlán, ki ketrecében bömböl
az öreg bácsi kerti útat döngöl
*
és testem végül megbetegedett
mert férfi vagyok és nem tudja senki,
még magam sem, hogy mennyit szenvedek.
*
Egész testében reszket, mint a gyermek,
kit rajtakaptak, hogy buktát lopott
*
vadász szemünkre lányok térde les
és haragomban megölnék egy tündért
holott talált és lukas életünkért
belátom - ölni meg nem érdemes.
*
mint locspocs-fényben a vastaligákkal
zörgő, seszinü alakok
ugy vonulnak a fejemen által
karácsonyesti gondolatok -
nem éppen olyanok hogy fönn az egekben
ily talicskákon hozzák a felhőhegyen
a havat libasorban kéklő seregben
az angyalok, hogy inség munka legyen -
nem, hanem
[pic]
Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból
BŰNÖS
Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.
VÁDLÓ
Én legyek bünének tudója -
mit motyog a reménytelen!
Én csak a bűnöst ismerem,
ki szemét lesüti s kitolja.
Mit vall be? Amit mind tudunk már -
iramló fényt a tengeren,
de bűne íze (rengve lenn)
fogai s ínye között bujkál!
BÍRÓ
Lépj közelébb s figyelj. A törvény
tudod, betellik szószerint.
A biróság, ha rád tekint,
a tűzön ítél, nem a pörnyén.
Mig eleven bizonyság nincsen,
mig itt nem illan fürge tény,
bár szánlak, fiam, nincs remény,
a bíróság föl kell hogy mentsen.
VÁDLOTT
Óh, nem lehet ilyen kegyetlen
törvény a tűzön, a vizen!
A bűnt, mely elnémit, hiszen
igy ujra el kéne követnem!
Végtelen semmi vár, tudom jól
s nem bocsánat. Ám ennyiben
nem kényszeríthet senkisem,
hogy a bűnt elkövessem ujból.
VÁDLÓ
Arcátlan szenvedő! Nem átalsz
rettegni! Kínod örömét.
A tengerfenék gyönyörét.
Süt a nap és te éjszakát vallsz.
A pocsolyákból száll a pára
hajtván gépeid kerekét
s te mozdulatlan, mint a jég,
akarsz megérni a halálra!
BÍRÓ
Látlak fiam s nem csal a látszat.
Szemedben könnycsepp ég - hazudsz.
Bánod a bűnt - megbánni tudsz,
így jelzel a cinkos világnak.
Ammiatt az ember bánkódik,
mit nem tett, vagy nem tehetett,
de a bűnt nem bánhatja meg,
mert az igazság megbántódik.
VÁDLOTT
Amit kivántok, lehetetlen.
Hisz emlékezni sincs időm,
mikor már tűnődnék merőn,
lökdös az éhség tehetetlen.
Belátom, hogy hitvány e bánat,
a gyengeséghez sincs erőm.
Engedjétek - ez nem öröm -
hogy tanúnak hívjam anyámat.
VÁDLÓ
Im anyját falta föl magzatja
vonítva s mohón e cseléd.
Két kézzel tépte emlejét,
ahogy most önmagát szaggatja.
Nem emlékezik arra persze,
mint vette vérét és tejét
s lógatja fondor fafejét,
hogy elhigyjük, nincs bűnre mersze!
BÍRÓ
Anyád meghalt tizenhat éve
- ezt meg kell állapítani -
le vannak rágva csontjai
és szülőhúsa meg van éve.
Igaz-e hát, hogy őbelőle
táplálkoztál, te hajdani
élősdi kisded. Majd ami
1934-1935
[pic]