Émlékezés egy nyári éjszakára - Ady Endre
Az ismétlődés szerepe Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című versében
- Lírai műelemző érettségi tétel - Írta: Németh Gábor Sándor
Érettségi Főoldal!
Az ismétlődés egyike a legrégebbi nyelvi, stilisztikai eszközöknek.
Annyira ősi, hogy kialakulását a költészetével helyezik egy időpontra. A
versmondás szorosan összekapcsolódott a mágiával, amikor a varázsló, a
sámán különböző drogok és monoton mondókák segítségével révületbe kerülve,
magasabb hatalmakkal érintkezve segítette a közösséget. A munkadaloknak is
fontos szervezőeleme volt az ismétlés, amelyben a folyamatosan visszatérő,
lendületes sorok serkentették a dolgozókat. Az ismétlésnek a római kori
retorika már több mint a húszféle formáját megkülönböztette, belőle a líra
szinte valamennyi eszköze levezethető. A hangok ismétlése hozza létre az
alliterációt illetve a rímet, a szavak, szókapcsolatok soreleji, többszöri
szerepeltetése az anafora, ugyanezt mondatok, mondatrészek esetében
refrénnek hívjuk. A költészet lelke, a ritmus a hangsúlyos, hangsúlytalan,
illetve a hosszú és rövid szabályszerű szótagok ismétlődése. A
gondolatritmus esetében nagyobb nyelvi egységek vonulnak végig a versen, az
epikai alkotásokban sokszor hasonló helyzetek, motívumok ismétlődnek. Az
ismétlés nemcsak az irodalomra, hanem az egész művészetre jellemző,
elhatárolt, diszkrét jelenségek, látható vagy hallható elemek visszatérése,
időben, vagy térben, változó, vagy változatlan formában (Világirodalmi
lexikon).
Az ismétlődés sokszor stílushibaként jelenik meg, az alkotás unalmasságát,
primitívségét eredményezi. A kommunikációelméletben a redundancia, a közlés
már ismert részének visszatérése fontos összetartó elem, de jelenléte egy
határon túl nem kívánatos. Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című
versének elemzését erről az oldalról érdemes kezdeni. Ady ugyanis
visszatért a népköltészet által oly gyakran alkalmazott ismétlődésen
alapuló eszközökhöz, a refrénhez, az anaforához, illetve az egyszerű
szóismétléshez, ami elütött a Nyugatosok cizeláltabb, más hatásokat
felhasználó formakincsétől: Karinthy Frigyes Törpe-fejűek című paródiája
Ady leggyakoribb eszközeit, az elvont fogalmak gyakori nagybetűs írását (Új
Undokak), a szóösszevonásokat (Törpe-fejű) és persze a sokszor már
modorosnak ható sorismétléseket utánozza:
"Nem dolgozni jöttem ide / Nem dolgozni jöttem ide / Törpe-fejű, mit
akarsz tőlem? ... Felgerjedt szittya vérem / Felgerjedt szittya vérem / S
rászóltam Törpe fejűre: ? >"
Ady költészete sokak számára olyan zagyvaságnak hatott, amilyennek
Karinthy paródiájában azt bemutatta: egy alkoholista delíriumának
tartották, és való igaz, hogy a sokszor mereven, sematikusan használt
"adys" forma nem állt mindig összhangban a tartalommal, nem erősítette,
hanem gyengítette a mondanivalót. Ahogy Kosztolányi Dezső írja híres,
hírhedt kritikájában, az Írástudatlanok árulásában: "Minden költőben van
modor, melyet magára öltött. Voltaképp ez a modor a lényege, az értéke.
Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem ír. Az aki ír,
szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki, redőzi előttünk, azokat
az érzéseit ismételgeti, melyek parancsoló rögeszmékként kísértik, azokat a
szavait visszhangozza, melyek meghatározzák őt, maga és mások előtt. ...
Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy visszatérnek kedvelt
lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok, a szent Élet, a
nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok és Hullások,
a Bizonyok és a Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már nem
modor, hanem - érzés és gondolat híján - modorosság."
Az Emlékezés egy nyár éjszakára jó példa arra, hogy bizonyos sorok
időszakos megismétlését, a refrént nemcsak az alkotást összefogó, keretbe
foglaló elemként lehet használni. Arany János balladáiban találkozhatunk
azzal a megoldással, hogy a refrénszerűen visszatérő sorok sokszor mást és
egyre többet jelentenek. Így van ez az Ágnes asszonyban, ahol a strófák
végén az "Oh! Irgalom atyja ne hagyj el." felkiáltás versszakonként
váltakozva mást fejez ki: hol az elbeszélő megdöbbenését, hol a bírák
lelkiállapotát, illetve Ágnes asszony fohászkodását. Ilyen szerepet
töltenek be elemzésünk tárgyában a hatszor visszatérő "Különös, / különös
nyár-éjszaka volt." sorok. Elsőként egy költői toposz, az apokalipszis
bibliai képekben való leírása után találkozunk vele:
"Az égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomorú földre",
így a "különös" jelző itt egyik szélsőséges jelentését veszi föl, úgymint
ijesztő, félelmetes. A "különös" másodszori megjelenésekor a megszokottól
eltérőt jelenti, egy olyan eseményt jelöl, amely az embernek a közvetlen
környezetét és ezzel belső békéjét dúlja fel. Ezt a belső békét Ady a vidék
szimbólumaival jelképezi: méhes, csikó, a házőrző kutya, szolgáló,
amelyekkel mind valami rossz történik. A következő egységben megmarad a
különös szó előbbi jelentése, de itt a megszokottól való eltérés már sokkal
tágabb kört érint, az egész felbolydult társadalmat. A negyedik egységben a
"különösség" pedig már kozmikus szinten jelenik meg ("Fordulása élt s volt
világnak. / Csúfolódóbb sohse volt a Hold:"). Az ötödik refrénnek az előtte
lévő sorok megint más jelentést adnak, itt ismét ijesztő, borzasztó
képzeteket ébreszt. Ebben a részben Ady újra a falu szimbolikáját
használja, a lakodalom, ami a falusi élet egyik legerősebb, vidámságot és
harmóniát árasztó jelképe, itt "Véres, szörnyű lakodalommá" válik.
A vers végére a különös szó jelentését a versen belül egyértelművé teszi a
költő, a különös eggyé válik a rettenetessel:
"S Isten-várón emlékezem / Egy világot elsüllyesztő / Rettenetes
éjszakára: Különös, / különös nyár-éjszaka volt."
A refrén másik funkciója a címmel van kapcsolatban: az emlékezést (amely
fontos gesztusa háborús verseinek) a refrén elrévedező, a múlt képeinek
felidézését segítő sorai szakítják meg, hogy aztán az új lendületet vegyen.
A vers keletkezési dátuma 1917., amikor már világossá vált a háború teljes
értelmetlensége, kataklizma volta. Láttuk azt is, hogy a vers csak
gondolati egységekre tagolható, de strófákra nem. Erről a formai
sajátosságról Vezér Erzsébet Ady-könyvében ezt írja: "Ezzel is azt sejteti,
hogy az iszonyatnak ebben a folyamatban nincs lélegzetvételnyi megállás
sem."
Az ismétlődésről a mű eszmeiségét tekintve is beszélhetünk. Ady Endre hitt
a Nietzsche által felvetett örök körforgás gondolatában, vagyis, hogy az
emberiség történelmében bizonyos események ciklikusan visszatérnek. Ady
ilyen eseménynek látta már kitörésének első percétől a háborút, bibliai
katasztrófának, amely az eddigiek közül a legrettenetesebb, amely rejtve,
de már érlelődött mindenben, mindenkiben: "Minden emberbe beköltözött /
Minden ősének titkos sorsa". Az ösztönök, indulatok pusztítása szabadult ki
a tudat hatalma alól, a barbárság ismét felülkerekedett a civilizáción.
Ugyanez a gondolat jelentkezik Az eltévedt lovas című versben:
"Hol foltokban imitt-amott / ős sűrűből bozót rekedt meg, / Most
hirtelen téli mesék / Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót, / Itt
van a régi, tompa nóta, / Mely a süket ködben lapult / Vitéz, bús
nagyapáink óta."
Ady szimbólumokat meglátó és azokat szavakká transzformáló géniusza nem
túlzott, amikor az első világháború kitörését a Jelenések könyvének
apokalipsziséhez hasonlította. Adyval együtt meghalt Magyarország, amelyet
a háborúban szétszaggattak, a magyarság jó részét idegen országok
alattvalóivá téve. Ezért tartoznak Érmindszent, Zilah, Nagyvárad,
Kolozsvár, Csucsa, Ady életének fontos helyszínei jelenleg Romániához és
ezért írná ő ma is ezeket a sorokat:
"Hajh, Erdélyország határszéle, / Hajh, régi, híres, bús Magyarország,
/ Jól hal meg ott a lantos-féle."
Irodalomjegyzék: Vezér Erzsébet: Ady Endre, Gondolat, 1977, Budapest.
Hatvany Lajos: Ady, Szépirodalmi könyvkiadó,
1977, Budapest
Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok, Szépirodalmi
könyvkiadó, 1958, Budapest
Komlós Aladár: A szimbolizmus és a magyar líra, Budapest,
1965.