"Nincsen, aki lelkem vígasztalja, Oly barátim nincsenek;" Csokonai életében változást hozott a Lilla -szerelem, mely néhány hónapra boldogságba ringatta a költőt. Lilla elvesztése visszavetette Csokonait a komor életbe. A rokokó örömérzetét a fájdalmas szenvedés váltotta fel, ez új irányt adott költészetének. A Lilla-ciklus harmadik könyvének végére helyezte a poétai románc lezárásaként A Reményhez írott költeményt. Ez az ő szerelmének igazi "verskoporsója": elbúcsúzik benne mindattól, ami életét tartalmassá tette- a szerelemtől és a költészettől is "bájoló lágy trillák". A vers különös hatású: a teljes lemondást, reménytelenséget és halálvágyat a rokokó könnyedségét őrző forma fejezi ki, így az érzelmi-gondolati tartalom - látszatra- ellentétbe kerül a formával. A négy versszakban négy idő jelenik meg: a jelen, a pozitív értékekkel teli múlt, az értékvesztett közelmúlt és a jelen- keretes a vers. A költő a címben megjelenő elvont fogalomhoz fordul, a megszemélyesített Reményt szólítja meg. A Remény jelenléte a dialógus lehetőségét hordozza magában, ám a megszólított bár jelen van mindvégig néma marad. Így a költemény fájdalmas monológ. Az első strófában megszólítja és bemutatja a Reményt, definiálja is. Nem is isten, csak annak látszó elomló tünemény, hiszen a földiek teremtménye- a boldogtalanok teremtették maguknak, hogy illúziókba ringassák magukat-a költő tulajdonságai közül kettőt emel ki: csalfa és vak. Mégis hatalma van a boldogtalanok felett: szép szavakkal ("sima szájjal") kecsegteti, hitegeti őket. A csalódott és kiábrándult lélek a 9. sortól kezdve két felkiáltásszerű kérdő mondatban utasítja vissza csalóka próbálkozásait: a kétségbeesett költő még reménykedni sem akar. A második versszak a rokokóra jellemző tavaszi virágoskert pompájával jellemzi életének bizakodó korszakát- az értéktelített régmúlt bemutatása. "Rám ezer virággal szórtad a tavaszt" A bizakodás időszakát jelentette ez a korszak. Szerette Lillát és bízott abban, hogy elnyerheti kezét. Az egyszerű természeti képek Lilla alakját készítik elő, s a versszak végén meg is jelenik a nő alakja. A következő szakaszban az előző képsor a visszájára fordul a jaj fájdalmas felkiáltással: a reményeitől megfosztott lélek sivárságát a kert téli pusztulásával ábrázolja- a téli sivárság és kietlenség felülkerekedett a tavaszi képeken. Nem csak Lilla elvesztése keseríti el a költőt, egyéb elvesztett remények is szomorítják. "Oh! csak Lillát hagytad volna" A strófa második része visszakapcsol az előző szakasz Lilla szerelmén örvendező soraira: a szerelem még kárpótolhatta volna művészi vágyainak kudarcaiért, a "gyöngykoszorúk" elvesztéséért- hírnév, dicsőség. A 3. strófa mély mgh-i hangsúlyozzák az érzelmek elkomorodását- hangszimbolika. A befejező versszak az első folytatása, a sivár, kilátástalan reménytelenség hatására elküldi magától a Reményt, úgy érzi nem segített rajta, olyan erős ez az érzés, hogy megjelenik a halál gondolata: a vesztességek miatt az élet értelmetlenné vált. Az utolsó sorok a természet és az emberi világ kiüresedéséről vallanak, majd elhangzik a szívbe markoló fájdalmas búcsú mindattól, ami az életet értelmessé és emberivé tette. A teljes lemondás után az életkedv jelenik meg a költemény végén. Műfaja: átmenet az óda és a dal között Verselése: 16 soros versszakok, ritmus mindvégig trochaikus lejtésű. A strófák első felében 6-5 szótagosak, ezt töri meg a 9. és 11. sor: ezek 8 szótagosak. Keresztrímes abab-cdcd stb. A 9. sortól mindig új gondolati- érzelmi egység kezdődik. Ez a bonyolult és összetett szerkezet összefügg azzal a ténnyel, hogy Csokonai már kész dallamra írta e szöveget. A vers mégsem a végleges kétségbeesés benyomását hagyja az olvasóban. A vers csilingelő zenéje, formája arról vall, hogy a remekmű megszületése közben oldódott a fájdalom, a "rettenet" művészetté formálása a gyászos tartalom fölé kerekedett. A tihanyi Ekhóhoz Ez is egy korábbi versnek az átdolgozása, csak később, 1803-ban került a Lilla- dalok közé. Az eredeti cím: A füredi parton, s eredetileg Rozáliáról (Rózsiról) volt szó benne. Műfaja: -elégiára jellemző- fájdalmas hang uralkodik az -ódára jellemző- fennkölt műben, így a műfaja elégikó-óda. A költemény nem is igazi ekhós vers, mely a 16-17. sz-ban volt divatos. Ezekben a visszhang válasza más értelemben, csattanóként ismételte meg az előző sort végét. Az elégia megszólítottja a visszhang, az Ekhó, aki istennőként, segítő nimfaként jelenik meg. A vers indítása nem felszólítás, inkább könyörgés. Az 1-2. versszakban a költő bánatát - saját élethelyzetét mutatja be: a füredi parton a sorsüldözött, hányatott ember, a "magányos árva szív" segítségül hívja az Ekhót. Azt kéri a Nimfától, hogy panaszait felerősítve kiáltsa világgá. A megfogalmazás nyelvi eszközei a szentimentalizmus ismert motívumai: a halvány holdnak fényén elhagyottan sírva sír. A két strófa a boldogság, a kitaszítottság és a vigasztaló társaság ellentéteit feszíti egymással szembe. Az emberek egy része boldog, azonban a költő magányos és szenved- a világ és a költő ellentéte. A második szerkezeti egység a 3-6. versszak. A 3. versszakban a panaszos kérés felszólítássá tágul, panaszáradattá válik: most a Nimfa lakhelyét szólítja meg. 4.vsz-ban leírtak szerint elhagyták barátai, nincs megértő társa. A "Zordon erdők, durva, bércek szirtok" sorban az r hangok ropogásának hangszimbolikája az élettelen természeti tárgyak lélektelen közömbösségét fokozza, a 4. versszakban leírt emberek közömbössé váltak, így hatásosabb a kontraszt az érzéketlen és lélektelen emberekkel szemben "Tik talám több érezéssel bírtok/ Mintsem embertársaim." A "szegény boldogtalan" csak a természetre bízhatja, tőle várhat együttérző rokonszenvet. "Embertársaim" száműzték, kigúnyolták, elárulták- Rousseau keserű gondolatait visszhangozzák ezek a strófák. A 6.versszakban a reményeitől megfosztott ember élete kisiklását, költői pályájának zátonyra futását panaszolja el. A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás csak az utolsó csepp volt, mely tudatosította veszteségeit. Ezért nincs zokszava hűtlen kedvese ellen- még most is "áldott léleknek" szólítja. A panaszáradat továbbítására a természetet kéri, a természet együttérez a szenvedővel, a világ azonban kitaszítja- a zord, durva jelzők az emberi világra vonatkoznak. A 7-10. strófák új emberi tartalmakat tárnak fel: nem a Nimfának panaszkodik, hanem az őt bántó világon való felülemelkedés önérzetével vonja le végső következtetéseit- a hang is megváltozik. A magányba kíván menekülni, szállást keres a "setét hegyekben", a "tihanyi szigeten". Csokonai költői és emberi méltóságának öntudata jelentkezik, magát Rousseau mellé emeli: egyéni sorsát is rokonnak érzi az övével. Fájdalmas irónia nyilvánul meg abban, hogy csak egy társadalmon kívüli, emberektől távoli világban valósíthatja meg az elképzelt emberideált. A megbántott költő érdemeinek elismerését a távoli jövőtől, a "boldogabb időtől" várja. A felvilágosodott gondolkodókra jellemző optimizmus Csokonainál összekapcsolódik a jelenre vonatkozó keserű pesszimizmussal: mindig a késői, a 20-21. századról szól. Az a biztos hit járja át ezt az elégikus hangú ódát, hogy a távoli jövő felismeri benne előfutárát. Verselése, szerkezete: bonyolult, újszerű strófaszerkezet, trochaikus lüktetésű változó szótagszámú sorokkal 10-7-10-7-8-10-7-7. A 8 szótagszámos sor kiválik a 10-7-esek váltakozásából, s innen szabálytalanul következnek a sorok 8-10-7; az utolsó sor az előzőnek a megismétlése, mintha a visszhang mondaná vissza- ez azonban még nem szerepelt Csokonai kéziratában, csak az énekelt dallam kívánta a duplázást. A Magánossághoz 1798-ban írta Csokonai a kisasszodi ihletésű elégikó-óda. Az ihletet a Sárközy István kúriáját körülvevő őspark szépsége, s a lelki fájdalmak magánya. A vers legelső és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan tartalmi- érzelmi jelentésük más. "Áldott Magánosság, jövel!" A tíz versszak tartalmazza a jelentésváltozásig vezető eszmélkedés-elmélkedés ellentéteken átívelő folyamatát. A megszemélyesített magány itt "kedves istenasszony", s a négyszeri megszólításban is mindvégig "áldott" marad. A világ nyüzsgésétől az elvonulás, az egyedüllét menedék annak, "ki megvetette a világot, vagy akinek már ez a nyakára hágott". A magány jelent egy bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, nemesebbek vonulnak el a világ zajától. A 18. század vége felé a szentimentalizmus irodalmában valóságos kultusza volt az emberektől elrejtőző magányosságnak. Az első versszakban megszólítja és hívja a Magánosságot. Azért pont őt szólítja meg, mert a magány a világ pozitív értékeit hordozza, s abban bízik a költő, hogy mindezeket neki is megmutatja. Kéri, hogy ne hagyja el, hiszen végre rátalált Kisasszodon. A 2-3. versszakban varázslatos rokokó stílusú- gyönyörű, idilli- tájfestéssel találkozunk. Az emberektől távoli, vonzó természeti tájban gyönyörködik a költő és mulatja a Magánosságot. A természet nyugalmát a lágy hangok is erősítik pl.: l, h, m. Ide vágyódik a megsebzett ember is, ahol romlatlanság uralkodik és az ősi Éden szépségeit őrző táj elbűvölő. Mindez nem csak leíró rész, hanem filozófiai mondanivalója is van. "Két hegy között a tónak és pataknak/ Nimfái kákasátorokban laknak;/ S csak akkor úsznak ők elő,/ Ha erre bőlcs s poéta jő." A kultúra és művészetek nagy ajándékáról van itt szó: a lét szépségeit, értékeit csak az érzékeny, a művelt emberek veszik észre- az élet csak a szépségekre fogékony bölcsek, a poéták számára lehet értelmes és tartalmas. A nimfákkal csak ők találkozhatnak. A 4-5. strófák az előző részben bemutatott világ teljes ellentétét ábrázolják. A leíró részt elmélkedő követi, melyben szembeállítja a költő a természetet a társadalommal-klasszicista vonás. A Magánosság kerüli a "nagy világot", menekül a város durva lármájától, robajától. Szemléletváltás következik a 6-7. versszakokban: most a magány áldásait, jótetteit emeli ki- a magány a boldogtalanok mentsvára, az erény szülője, a bölcsesség forrása, a poéta számára az ihlet lehetősége. "Tebenned úgy csap a poéta széjjel,/ Mint a sebes villám setétes éjjel;/ Midőn teremt új újdolgokat/ S a semmiből világokat." A semmiből világokat teremtő szellemi erő a későbbi romantika korai felvillanása, a művészi szabadság gondolatának, a zsenikultusznak egyik legkorábbi megjelenése költészetünkben. Ez a felfogás szemben áll a klasszicizmus merev szabályaival. A 8-9. versszakokban az érzékeny poéta és a "kedves istenasszony" szoros, intim kapcsolata kerül előtérbe. A Magánosság megérti a költőt, hűséges, nem csalfa, a csendes létet, a békét ajándékozza a költőnek. A "színes világtól" távoli elvonultság hatására a halál gondola is megjelenik, itt azonban nem elrettentő a gondolat, hanem kívánatos. Az igazi és legteljesebb Magánosság a halál (10-11). Felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban nem lehet felejteni a világi szenvedéseket. Az utolsó versszakban háromszor hangzik el újra az "áldott Magánosság" megszólítás- sürgeti - de a vers végére már nem a természet idilljének vágyott vigaszát jelenti, hanem a végső magányt, az elmúlás óhajtását és siettetését. Verselése, szerkezete: újfajta, művészi strófaszerkezet, 11 és 8 szótagú sorok váltakoznak egy versszakon belül 11-8-11-8-11-11-8-8. Az azonos szótagszámú sorok rímelnek: az első négy sorban kereszt-, a második négyben páros rímeket találunk- a b a b c c d d .