Géza és István államszervező tevékenysége A honfoglalással jutottunk el a magyarság történetében ahhoz a ponthoz, amelytől kezdve szorosan összekapcsolódik nemcsak közvetlen szomszédai, hanem egész Európa múltjával. Ezért a honfoglalást követő évtizedek talán a leginkább meghatározók tárgyunk szempontjából: ekkor dőlt el, követi-e a magyar nép a Kárpát-medence korábbi lakóinak végzetét, azaz eltűnik-e örökre a történelem süllyesztőjében, avagy képes megtalálni a helyét Európa ekkoriban formálódó államrendszerében. a kedvező válasz a kor legnagyobb egyéniségeinek egyikéhez, Szent Istvánhoz fűződik. A honfoglalás kori magyarság egy bomló törzsi társadalom, amely kezd letelepülni, azonban még jó ideig megtartja régi szokásait. Egyik ilyen a zsákmányszerző-felderítő hadjárat, ismertebb nevén a kalandozás. Ezek a hadjáratok két fő irányban folynak: nyugatra és keletre, az érintett területek pedig: a Frank birodalom, Itália, a Balkán és Hispánia egyes területei. Összesen mintegy 43-47 kalandozásról tudunk, amelyek többnyire sikeresek. A siker oka egyrészt a messzehordó magyar íjban, másrészt a nyugaton uralkodó anarchiában rejlik. Az első kudarcok 933-ban Merseburgnál és 955- ben Augsburgnál érik a magyarokat. Az érintett területek csak úgy menekülhettek meg az évenkénti rabló hadjáratoktól, hogyha adót fizetnek a magyaroknak. 924-ben a szász király, I. Henrik kilenc évre megváltja magát a magyarok támadásaitól, eközben megszervezi az ellenállást. 933-ban megtagadja az adófizetést, és az ezt megtorolni induló magyar seregeket Merseburgnál megveri. Az utolsó nagy nyugati kalandozás 955-ben történt, amikor Ottó fejedelem ellen lázadás tör ki. Ezt próbálják a magyarok kihasználni, de Ottó 955. augusztus 10-én megsemmisíti a magyar sereget, a monda szerint a csatából csak a hét gyászmagyar tér vissza. 962-ben I. Ottó létrehozza a Német-Római Császárságot, egy erős központi hatalommal rendelkező monarchiát, amely már sikerrel veri vissza a magyar támadásokat, ezért 962-től a nyugati kalandozások megszűnnek, a kelet felé irányuló hadjáratok pedig 970-ig tartanak. A hadjáratok elsődleges célja a zsákmány- és fogolyszerzés, de az olasz főurak sem átatallották a magyarokat segítségül hívni trónviszályaik eldöntésére. A kalandozások másik célja az új állam elismertetése volt a környező országokkal. A kalandozó hadjáratok megszűnése társadalmilag válságot idézett elő. A szegény szabadok előtt megszűnt az a lehetőség, hogy a hadizsákmányból vagyonosodjanak. A magyar törzsek két nagy birodalom közé szorultak, s fennállt a veszély hogy elvesztik önállóságukat. Elengedhetetlen volt a fejedelmi hatalom megerősítése. Ezt a munkát már Taksony fejedelem elkezdte. A kalandozások sikertelensége és a bajor herceg által vezetett 951-es pannóniai megtorló hadjárat előrevetíti a német függést. Ezt ismeri fel Géza, Árpád dédunokája, aki 972-től 997-ig fejedelem. Géza célja egy szervezett állam létrehozása, a belső politikai helyzet megszilárdítása és a keresztény vallás államvallássá tétele. Gézának sikerül a fejedelmi hatalmat kiterjeszteni az egész országra, amennyiben a törzsfők egy részét megnyeri elképzelésének, a többieket pedig fegyverrel kényszeríti ugyanerre, kizárólag a gyula -az erdélyi fejedelem- tudja függetlenségét megtartani. Ezért Géza elveszi Saroltot, a gyula lányát. Géza már 972-ben követeket küld I. Ottóhoz, és keresztény papokat valamint lovagokat kér, hogy Magyarországon térítsenek, illetve a fejedelmi hadsereget nyugati mintára megszervezzék. A béke érdekében lemondott az ausztriai és morvaországi területekről, s megállapodtak a keresztény hittérítők tevékenységéről is. 972-ben Bruno Sankt szerzetest püspökké szentelik. Ezzel megkezdődik a magyarság keresztény hitre térítése. 973-ban Quedlinburgban magyar követek jelentek meg Ottó előtt, ahová a keresztény Európa több uralkodója is eljött. Géza követei által akarta kifejezni, hogy a magyarság Európa része akar lenni, s hogy békések szándékaik. Géza növeli a fejedelmi hatalmat. A törzsi kereteket kezdi széttördelni, leveri az ellenálló nemzetségfőket. Az uralkodásának központja Esztergom. A fejedelmi család áttér a keresztény vallásra, de Géza megtartja a pogány szokásokat is. Géza elsődlegesnek tekinti az államszervezet kiépítését, ezért kerüli a háborúkat. Ennek érdekében gyerekeit a környező államok uralkodócsaládjaiba házasítja be. Így lesz Vajk (István) a bajor Gizella férje (996), három lánya pedig a velencei dózse, a lengyel herceg illetve Aba Sámuel felesége. Ez utóbbi Északkelet-Magyarország törzsfője, később magyar király (1041-44). Géza szakít a szeniorátusi örökléssel, melyszerint a legidősebb testvér vagy unokaöccs a trónörökös, és bevezeti a primogenitúrát, vagyis az egyenes ági örökösödést. Géza fia, Vajk 997-től fejedelem, akire jó külkapcsolatok, szilárd fejedelmi hatalom és egy kiépülő államszervezet maradnak. István összetűzésbe kerül unokaöccsével, Koppánnyal, aki a szeniorátusi rend alapján magának követeli a hatalmat. Miután ellenfele seregeit leverte, Koppányt felnégyelteti, és holtteste darabjait kiszögellteti Győr, Veszprém és Fehérvár várkapujára. A negyedik darabot elküldi a gyulának a miheztartás végett. István 1000-ben koronát kér a pápától, II. Szilvesztertől, és 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén Esztergomban királlyá koronázzák Istvánt, ezzel megszületik a keresztény magyar állam. Ezután István folytatja az egységes állam kialakítását, 1003- ban meghódítja Erdélyt, majd Ajtonnyal, a délkeleti területek urával számol le, így a királyi hatalom teljesen kiépült. István hadműveleteinek sikerességét az apjától rámaradt lovagi hadseregnek köszönheti. A legyőzött törzsfők birtokait királyi birtoknak minősíti, ami ezáltal Magyarország kétharmadát teszi ki. A magyarság inkább a királyság közepe táján, lehetőleg sík vidéken és vízpartokon telepedett le, ahogy azt évszázados pusztai vándorlása során megszokta. A délvidék és Erdély nagy része is szinte teljesen lakatlan volt, a határvidéken szórványosan települt meg kis számú szláv lakosság. Az ország tényleges határai a természetes vagy mesterséges védőrendszerek, a gyepűk voltak. A gyakran mocsaras területeken átvezető kapukat, átkelőhelyeket székely, besenyő vagy magyar őrök védelmezték. István megszervezi a közigazgatást, Magyarországot 45 királyi vármegyére osztja, amelyek élén az ispánok állnak. A megyékben várak vannak, amik kő- vagy földsánccal körülvett települések. Ezek élén várjobbágyok állnak, akik a vár védelmét látják el, emellett pedig a várnépet is igazgatják. Várnépnek nevezik a várban élő termelőerőket, akik ugyan szabadok, de végérvényesen a várhoz kötődnek, valamint ők fizetik a termény- és a pénzadókat is. A vármegyeispánokat a nádorispán fogja össze, aki az uralkodó utáni legfontosabb személy, ő inkább egy politikai mint gazdasági irányító szerepét tölti be (királyi magánbirtok népei és az udvarnokok felett is bíráskodhat). Az ispánoknak és a királynak jogukban áll a várban megszállniuk és eltartatniuk magukat, amikor pedig nincsenek ott, akkor szállásadót szedhetnek. A megyerendszert István király szláv közvetítéssel vette át, Nagy Károly örökségéből. Maga a megye szó is szláv, határt jelent ( vagyis a megye középpontjában álló vár határát, uralmi körzetet jelent ). A megyenevek egy része szláv ( pl. Nógrád, Csongrád stb.), más része magyar eredetű ( pl. Szolnok, Csanád, Szabolcs stb. A megye első ispánjának a nevét viseli.) A megyerendszer már István korában átfogta az ország sűrűbben lakott területeit. Egy-egy megye nemcsak a túlsúlyban lévő királyi birtokokat, hanem a területen lévő egyházi és világi nagybirtokokat s a szabadok szállásbirtokait is magában foglalta. A megye élén álló ispán (comes) közigazgatási hatásköre bizonyos mértékig a magánbirtokra is kiterjedt. A megye királyi birtokai részben a királyi udvar, részben a királyi várkatonaság eltartására szolgáltak. Ennek megfelelően szervezetük is különvált. A királyi udvar szolgáltató népeit az ún. Kúriák - gazdasági központok - irányították. A különböző jogállású, szolgáltató népek között akadtak halászok, vadászok, pásztorok stb. Külön szervezetbe tartoztak a várkatonák és a várnépek. A várszervezet gazdasági és katonai irányítását a várjobbágyok végezték. A királyság legfontosabb szerve a királyi tanács, ami a nádorispánból, az ispánokból, a püspöki karból, lovagokból és a királyi család fontosabb tagjaiból áll. Az uralkodónak illik a tanács véleményét kikérni, ami azt jelenti, hogy a tanácsnak bele kell egyeznie a döntésekbe. István a törvényeit két könyvben foglalja össze, amik 1018-ban és 1030-ban jelennek meg. Ezekben a magántulajdon védelméről, az egyházszervezésről és a bűnösök büntetéséről ír. István külpolitikájának célja az ország egységének megtartása a külföldi támadások visszaverésének árán. Ennek érdekében II. Baszileiosszal, a bizánci császárral szövetséget köt a bolgárok ellen, és segíti őt a bolgárok elleni harcaiban. Észak- Felvidéket a lengyelek próbálják megszerezni, de István megegyezik sógorával, a lengyel királlyal. 1030-ban II. Konrád, a német-római császár támad ellene, de a támadást visszaveri, majd 1031-ben békét köt vele. Az egyházszervezet kiépítése már Géza alatt megkezdődik, ő alapítja az első apátságokat és püspökségeket. Fia tovább folytatja a katolizálást, továbbá kötelezővé teszi, hogy minden tíz falu építsen egy templomot. István idejében Zalavárott, Bakonybélben, Pécsváradon és Pannonhalmán apátságok, Veszprémben, Pécsett, Győrött, Egerben és Vácott pedig püspökségek működnek. István alapítja meg az esztergomi, később pedig a kalocsai érsekséget, és kinevezi az első esztergomi érseket, Asztriket. Az egyház fenntartására kiveti a dézsmát, más néven tizedet. István 1018-ban megnyitja a nyugatról Magyarországon keresztül Jeruzsálembe vezető zarándokutat. Az egyházszervezet kiépítésében nagyon fontos, hogy a magyar egyház nem a németnek van alárendelve, mint a honfoglalással egyidőben alakult államoknál, hanem egyenesen a Vatikánnak. Ezáltal közvetve a Magyar királyságnak is nagyobb a függetlensége a Német-Római Császárságtól. Az egyházi birtokok kialakulása azért hozott jelentős változást a tulajdonviszonyokban, mert addig inkább csak a szolgák és a jószág számított tulajdonnak: a vándorlás miatt a föld értéke alig-alig számított. A kiterjedt és jól szervezett egyházi birtokokon jött létre az uradalmak rendszere. Jellemző, hogy a birtokhatárok írásba foglalása a XIII. századig gyakran nem történt meg: a birtokosok nehezen szokták meg az új tulajdonformákat. Az uralkodók bővében voltak az egyháznak adományozható földnek. A világi nagybirtok még nem alakult ki olyan szilárdan, mint az egyházi és a királyi. A törzsi arisztokráciának azon tagjai, akik az Árpádok mellé álltak, megtarthatták birtokuk jelentős részét, s azok számítottak a legelőkelőbbnek, akik a hét vezér valamelyikétől származtatták magukat. István politikájának fő támaszai mégis inkább a betelepített, jobbára német lovagok voltak, akik az egyházhoz hasonlóan hatalmas birtokadományokban részesültek. A gazdasági életben nagy változást okoz, hogy István pénzt veret, ami értékállóságát sokáig megőrzi. A városokban hetente vásárokat tartanak, először vasárnap, majd az egyház kérésére átteszik szombatra. A hét többi napján is igyekeztek vásárokat rendezni a a város környékén, hogy a kereskedők mindenhol eladhassák áruikat. A vásárokból befolyt összegből, az adókból és a vámokból a királyt királyketted illeti meg, a maradék pedig az ispáné. István legégetőbb gondja azonban az utódlás kérdése. Gyermekei ugyanis sorra meghalnak csecsemő- vagy kisgyermekkorukban, csak Imre éli túl a gyerekkort. Neki írja István Intelmek című könyvét, amelyben felvilágosítást ad a bölcs kormányzás módszereiről. Imrét sikerül elfogadtatnia utódjának az arisztokráciával, de legnagyobb bánatára 1031- ben Imre vadászat közben meghal, ezért Orseolo Pétert nevezi ki utódjává és nem Vazult, apai unokatestvérét. Ennek érdekében megvakíttatja Vazult, fülébe forró ólmot öntet, ekképpen uralkodásképtelenné teszi őt. Vazul fiainak ezért Lengyelországba kell menekülniük, nehogy ők is apjuk sorsára jussanak. 1038. augusztus 15-én István meghal, utódja Orseolo Péter. Istvánt az egyház érdemeinek elismerése mellett 1083- ban szentté avatja, akiről ezért a magyarság sokáig csak mint szent királyról beszél. Az ország vezetését István uralkodása alatt és után a királyi tanács végezte, mely a püspöki karból és az ispánokból állt. A tanács két vezetője kezdettől fogva a püspöki kar feje -az esztergomi érsek- és a nádorispán volt. A törzsi arisztokráciának azon tagjai, akik az Árpádok mellé álltak, megtarthatták birtokuk jelentős részét; s azok számítottak a legelőkelőbbeknek, akik a hét vezér valamelyikétől származtatták magukat. István politikájának fő támaszai mégis inkább a betelepített, jobbára német lovagok voltak, akik az egyházhoz hasonlóan hatalmas birtokadományokban részesültek. István király két törvénykönyve - bár részben idegen mintákat használ, mégis - igen sokat elárul a korabeli társadalomról. Föltűnik a szabadok és a - vagyontárgynak számító - rabszolgák közötti éles különbség. Az első törvénykönyve közvetlenül a koronázás után keletkezett, míg a második 1030 és 1038 között. Mind a kettő törvénykönyv tartalma miatt büntető törvénykönyv. A szabadok közötti különbség is szembeötlő. Még ugyanannak a bűntettnek a büntetése is más mértékű aszerint, hogy a király közvetlen kíséretébe tartozóról, illetve könnyűfegyverzetű katonájáról vagy egyszerű közszabadról van szó. ( Társadalmi állástól függően - pl. 50, 10 illetve 5 tinót fizet az, aki megöli feleségét. A rabszolgáért csak kártérítés jár.) A gazdasági ügyekkel a kincstár (camara, fiscus) foglalkozott. Az adók legnagyobb részét természetben fizették, vagyis a király és kísérete felélte az ország terményét. A rendszeres pénzverés 1020 után kezdődött. Az ország központja Esztergom és Székesfehérvár, azonban a király egész évben járta az országot, s vendégül látatta magát a vármegyékben.A társadalmi rendet törvényekkel igyekezett megszilárdítani. A hatalmat a királyi tanáccsal együtt gyakorolta. Uralkodása vége felé megromlott a viszonya a császárral. Konrád német uralkodó 1030-ban kísérletet tett arra, hogy meghódítsa Magyarországot, azonban István elég erős volt ahhoz, hogy megőrizze függetlenségünket. István a királyságot fiára, Imre hercegre akarta hagyni. Gondot fordított nevelésére, Imre számára készült a "István király intelmei Imre herceghez" című írás. Imre halála után a nővére és a velencei dózse fia, Orseolo Péter lett a kijelölt utód. Rokona, Vazul ebbe nem nyugodott bele. István megvakítatta Vazult; fiait, Andrást, Bélát és Leventét pedig száműzte az országból. István 1038-ban halt meg, s Székesfehérváron temették el.