BERZSENYI DÁNIEL : A KÖZELÍTŐ TÉL (1808) KELTKEZÉS, TÉMA l804 és l808 között niklai elvonultságában írta talán legszebb, de minden bizonnyal máig legnépszerűbb elégiáját Berzsenyi. Harmincas évei elején, az emberélet felén járó fiatalember néz fájdalmasan szembe a törvényszerű elmúlással, ily módon e bárki által átélhető létélmény válik a költemény alaptémájává. Az örökre semmivé foszlott ifjúkort és az örömöktől kifosztott jelent szembeállító, létösszegző típusú kulcsvers A közelítő tél. MŰFAJ, SZERKEZETI MOZZANATOK Berzsenyinek, a mulandóság kínzó törvényszerűségét tárgyaló elégiája három részre osztható. Az első három strófa a késő őszi természet jellemzésével; a negyedik már általános igazsággá emelve, fogalmi, filozófiai síkon a két zárószakasz pedig a költői én egyedi sorsában vizsgálja és hangsúlyozza a vers alapeszméjét, a közeledő pusztulás tragikus létélményét. A szemlélet finom megfigyeléseitől, leírásától az általános érvényű fogalom alkotásán át az egyedi sors konkrétumáig ível a versszerkezet. A költői feltárás kívülről befelé halad, egyre személyesebb lesz, aminek következményeként egyre feszültebbé, drámaibbá válik a szöveg sugallta hangulat. Nagy példaképétől - Horatiustól - is jól ismert témát, az idő múlását dolgozza fel Berzsenyi. Klasszikus műgonddal felépített, retorikai eszközöket (pictúra, absztrakció, szentencia hármassága) alkalmaz elégiájában. Közkedvelt irodalmi toposzt választ kiindulópontul, mikor az őszi táj képeit sorakoztatja egymás mellé, így érzékeltetve a pusztulás törvényszerűségét. Világosan jelzi művészi szándékát a Kainczy javaslatára elfogadott, az eredetinél (Ősz) jóval érzékletesebb, sejtelmesen körülíró cím. A közeledő tél megjelenítése a pusztulást közvetlenül megelőző létállapotra utal, amely még az élethez kötődik; képes gyönyörködni abban, ám szükségszerűen érzékeli már a halál közelségét. (Hasonlóan tűnik fel e létfilozófiai konfliktus Kosztolányi ösz-verseiben vagy Babits Ősz és tavasz közt c. költeményében.) A vers első szerkezeti egységében (1-11. sorig) a leépülő természet szemléletes képeit sorakoztatja egymás után Berzsenyi. Légies, meseszerűen harmónikus világ tárul elénk, ha kiemeljük a szöveg tagadószavait. A megragadó látványelemek mellett (zöld lugasok, rózsás labyrint) madárdalból összecsendülő symphónia, balzsamos illatok kápráztathatták el a táj szemlélőjének érzékeit. Ám a "nincs" és a "nem" szavak ismétlésével végérvényesen múltidőbe helyeződik a természeti élmény, sőt épp az idill hiányát hangsúlyozza a tagadó formában megjelenített pompa. A jelent a kifosztódás folyamata uralja, amit erőteljesen jeleznek az indító sorok igéi és igenevei (hervad, hullanak, tarlott, zörög). Borongós hegyoldal leírása követi a liget, a lugas, a füzes, a csermely medrének vidékeit. A szüreti vigalmakra utaló harsogó örömű közelmúlttal a jelen mosolytalan szomorúságát állítja szembe Berzsenyi, sőt a harmadik szakasz utolsó sora a természeti táj teljességére terjeszti ki a pusztulás érzetét. Összegzi és az általánosítás szintjére emeli tehát az eddig elmondottakat. Lezárja a természeti szemlélődés folyamatát, s egyúttal új tematikai egységet vezet be, így a költemény tengelyévé válik. A negyedik szakasz melankolikus sóhaja életigazsággá általánosítja a mulandóság érzetét, metaforikusan (vándormadárként) megjelenítve az elrepülő időt. Az őszi táj keltette benyomásból tételt következtet ki a szemlélődő: minden létezőre az enyészet vár, akárcsak (hasonlat) a gondolatot indító természeti kép legjelentéktelenebb elemére (Mint a kis nefelejcs, enyész). A következő szakasz már az alkotó egyéni sorsát elemzi, a fenti általános érvényű tétel konkrét bizonyítását követhetjük nyomon. Az ifjúkor (tavasz metafora) jelentette örömök fokozatos, ám visszafordíthatatlan elvesztésének érzete tragikussá sötétíti a zárószakaszokat. Az egyre komorabb hangulatot kilátástalanná teszi a hatodik szakasz szerkezeti pilléréül szolgáló ellentéte. Míg az előzőben, a mulandóság okán, párhuzamba állította a költő a természeti létezők és az ember létezését, addig az utolsó sorok élesen szembeállítják kettejüket, hiszen újjászületés csak az előbbieknek adatik meg. Az emberi lét egyszeri, megismételhetetlen. A zárósor Lollija, az ihletadó múzsa, a szeretett nő jelképes alakja visszautal a letűnt kor zsenge virágaira, s a szerelem érzésében jelöli meg a legfőbb földi boldogságot. SZÖVEGFORMA Erőteljes hangulatfestés és zeneiség jellemzi a költeményt. Utóbbi egyfelől tartalmi síkon (a tavasz symphoniája, gerlice búgása, öröm víg dala kerül szembe az ősz némaságával, zörgésével), másfelől a klasszicizáló versritmus révén érvényesül. Aszklepiadészi strófák kötött időmértékessége ötvöződik a magyaros ütemhangsúlyra emlékeztető felező tizenkettős sorhosszal, és teremt így sajátosan feszült versritmust.