Ady Endre (1877-1919)



A Magyar Ugaron (1905)


Az új versek legnagyobb visszhangot kiváltó ciklusa a  Magyar  Ugaron  volt.
Versei nem leírják, hanem látomásszerűen megidézik a tájat.
Ady lesújtó  képet  festett  a  hazáról,  mely  méltatlankodást  váltott  ki
ellenfelei és barátai között is. Az ugar jelképe a magyar elmaradottság.
A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki  pusztulásra
ítéltetett. A tájleírás nem tájat ábrázol, sokkal  inkább  belső  látásunkat
ragadja meg riasztó látomásként. A  költeménybe  ellentétek  találhatók:  az
elvadult táj, a vad mező szembe áll  az  ős,  buja  szűzi  földdel  a  szent
humusszal. A szépséget jelképező bódító virággal pedig a dudva, a muhar,  az
égig nyúló gizgazok a vad indák kerülnek szembe.
A képek és a jelzők a  föld  gazdag  termékenységére  utalnak,  másrészt  az
elkeserítően kopár valóságra.
A kilátástalanság és a reménytelenség érzése vegyül a műben.