4. tétel A görög líra A történelmi változások hatása A lírai költészet kialakulása a Kr.e. 7-6 század nagy történelmi, társadalmi eseményei voltak döntő hatással. A görög világ minden részében hatalmas változások történtek. A görög törzsek lázas hódításba kezdtek: megszállták a Fekete - tenger partvidékeit, a Nagy - Görögországnak nevezett Dél - Itáliát, Szicíliát és Egyiptom földjén is létesültek görög kolóniák. Az árutermelésből adódó felhalmozás egyre nagyobb vagyoni - társadalmi különbségekhez vezettek. A legtöbb poliszban megdöntötték a régi arisztokrata királyságot, s egy - egy vezéregyéniség állt a nép élére. Ezek a türannoszok többnyire a parasztok, iparosok és a kereskedők érdekeit védelmezték a földbirtokos arisztokráciával szemben. A régi rend bukásával a régi ideálok is megrendültek. A pártviszályok és polgárháborúk miatt az embereket sokkal jobban érdekelte a jelen. A dicső múlt kezdett elhalványodni, az eposz időszerűtlenné vált. Az új kor megváltozott lehetőségei új eszméket szültek, az egyéniség kibontakozásának kedvezetek. A költő, aki az eposzban még háttérben állt, most előlép, és a legváltozatosabb egyéni érzelmekről: hazaszeretetről, szabadságról, barátságról, szerelemről, erényes életről kezd énekelni. Múlt helyett jelen, elbeszélés helyett érzelmi reagálás, szenvedélyes költőegyéniség, közvetlen eszközök, a hexameter helyett rövidebb, változatosabb ritmusegységek - íme ez jellemző az új, a lírai költészetnek. A Kr.e. 7-6. Századi görög költészet a formák rendkívüli változatossága, gazdagsága tette alkalmassá az új életérzések, lelki tartalmak kifejezésére. Sajnos ezekből az évszázadokból nem maradtak ránk teljes életművek. Elégiák és epigrammák A görög líra egyik ágának szülőanyja, nem a népköltészet, hanem az eposz volt. Azáltal született, hogy a hősi hexametert könnyedebb, zeneibb pentameterrel (,, öt mértékű sor") együtt kezdték váltakozva használni, s így jött létre a legelső strófaszerkezet is, a disztichon. A görögök eleinte minden disztichonban írt költeményt elégiának neveztek, ma fájdalmas tárgyról kiengesztelődött hangon szóló költeményt jelent. Az ókorban, a disztichonban írt elégia a legkülönfélébb tartalmak formája lehetett. Türtaiosz harci elégiával buzdította a spártaiakat a győzelemre. Szólón elégiái tele vannak bölcs tanácsokkal, élettapasztalatokkal, Mimnermosz költészete pedig már nem a közhangulat, hanem igazi egyéni érzések kifejezője. Az epigrammákat eredetileg sírkövekre, műemlékekre, isteneknek szánt tárgyakra, épületekre vésték, tartalmában igen tömör, terjedelmében igen rövid volt. Ma a bölcs gondolatot, szellemes gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma ma már nem feltétlen követelmény. Az ókor legjelentősebb epigrammaköltőjének Szimónidészt tartották. Állítólag ő írta a thermopülai hősök sírfeliratát is. A disztichon tehát egy hexameter és egy pentameter kapcsolata. A iambosz és a görög verselés új formái Iambosznak nevezték a gúnyos, csipkelődő verseket, melyek kíméletlenül támadtak minden bűnt, hibát, fogyatékosságot. A iambosz megteremtője Arkhilokhosz volt. Reformjai óta hihetetlen változatosságra tett szert a görög költészet. Arkhilokhosz használta először a műfajról elnevezett új verslábat, a jambust (U -) és a trocheust (- U). A legfontosabb verslábak közül még meg kell említeni az anapesztust (U U -) és a pürrikhiuszt (U U). Az időmértékes verslábakban is megkülönböztethetünk hangsúlyos és hangsúlytalan részt. A nyomatékos elem az arszisz ('), a nyomaték nélküli időtartam a theszisz. Elöl álló arszisz és az azt követő theszisz esetében ereszkedő verslábról, ha fordított a sorrend, emelkedő verslábról beszélünk. A különböző verslábak csoportosítása új sorfajokat teremtett, különös dallamokat csiholt ki a görög nyelvből. Az antik görögök nem tagolták külön verslábakra az egyes sorfajokat. A verssorok utolsó szótagja általában közömbös: lehet hosszú is, rövid is. A hexameter és a pentameter kivételével a sorok szótagszáma kötött: tehát két rövid szótag helyett nem fordulhat elő egy hosszú szótag stb. Az elégia, epigramma, iambosz zenei kíséret nélküli műfajok voltak. Csupán mai felfogásunk szerint soroljuk őket a líra műnemébe, a görögök ugyanis nem különítették el egymástól határozottan a költészet különböző ágait. A,, lírai költészet" csupán a Kr.e. 2. Században bukkan fel náluk, s ezzel csupán a húros hangszerekkel kísért verseket illették. A népdalokban és a népköltészetből kinövő műdalokban a szöveg és a zene elválaszthatatlan egységet alkotott, a kardalokban pedig a zenei kísérethez még tánc is társult. Dalköltészet A Leszbosz szigetén kibontakozó aiol dalköltészet klasszikusai közül két lírikus emelkedik ki. Szapphó és Alkaiosz. Szapphónak egyetlen témája van: a szerelem. Költeményeit fiatal lányokhoz írta (Az egyneműek közötti szerelmet a görögök természetesnek találták) A szerelem megszületésének hangulati finomságát s a felerősödő szenvedély testet - lelket bénító erejét veti fel az Édesanyám, nem perdül a rokka... kezdetű töredékes helyzetdala. Az akadozó oka és a szakadós fonál még a tétova bizonytalanságot sejteti, a következő sorok már álszemérem nélküli közvetlenséggel sóhajtják el a szerelmi vágyódást. Afroditéhoz intézett himnusza vallásos emelkedettségű nyitósorokkal kezdődik. A himnikus hang a fájdalmas panasz után belsőséges vallomássá válik: Zeusz leányát legmeghittebb barátjának tekinti a szerelméért vívott harcban. Legfőbb érvként a múltra hivatkozik: van oka és joga, hogy újra Aphroditéhoz forduljon. Az 5.-6. Versszakban Aphrodité megígéri, hogy kielégíti oldhatatlan vágyát, Peithó a rábeszélés istennője révén elintézi, hogy az eddig szívtelen, érzéketlen szerető viszonozza az utána epedő vágyat, fellobogjon benne is az emésztő szenvedély. A kompozíció átgondolt kerekdedségét a múlt érveivel felerősített bensőséges fohász megismétlésével éri el. A,, tizedik múzsát" látták Szapphóban a későbbi görögök, s így él az utókor emlékezetében is. Róla nevezték el az ún. szapphói versszakot. Alkaiosz még írt vallásos himnuszokat és politikai verseket is, de igazi világhírét bordalainak köszönheti. Valódi nagyságát utódaiban, elsősorban Horatius költészetében mérhetjük le. A róla elnevezett alkaioszi strófa első három sora emelkedő, a negyedik ereszkedő. Anakreón a pillanat boldogságának a költője volt. Csaknem teljes érdektelenséggel nézett el a közélet, a politika eseményei fölött. Költészetét a közvetlen hang, a könnyed dallam, a tréfás, melankolikus bölcselkedés, a játékos érzelmi telítettség jellemzi. Egyik legnagyobb élménye az öregség ellenére is fel - fellobbanó szerelmi vágy. Ez a témája az Engem a szerelem...kezdetű töredékes dalának is: az idős emberben feltámad a szerelem szenvedélye, de a lány, a leszboszi a szerelmes költő fehér haját csúflova - gúnyolva elszalad, s inkább másokra kacsint. Azért gyűlöli a háborút és a lélekölő viadalt, mert az élet szépségeitől fosztja meg az embereket. Az ún. ,, anakreóni dalok" ismeretlen szerzői évszázadokon át ismétlik örök életű témáit.