21. tétel Arany János Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán, elszegényedett köznemesi családban. Születésekor anyja, Megyei Sára és apja, Arany György már elég idős. 14 évesen segédtanítói állása van. 16 éves korában beiratkozik a Debreceni Református Kollégiumba. Csak megszakításokkal tud itt tanulni. Később vándorszínész lesz. Vándorszínész évei alatt ismerkedik meg Shakespeare műveivel és a Bánk Bánnal. Hazatérve apját vakon találja, anyja is nagyon beteg. Letelepedik Nagyszalontán és feleségül veszi Ercsey Júliát. Másodjegyző lesz. 1842-ben Szalontára kerül Szilágyi István, akinek tanácsára Arany elkezdi a műfordításokat (legjelentősebb Shakespeare fordítása a Hamlet). 1845-ben választások ("tisztújítás") vannak. Ennek hatására kezdi írni Az elveszett alkotmányt, amivel megnyeri a Kisfaludy Társaság pályázatát. 1846-ban újabb pályázatot írnak ki, ahol a főhősnek népi hősnek kell lennie, és a műnek is népiesnek kell lennie. A Toldival ezt a pályázatot is megnyerte. 1848-ban megírja a Toldi estéjét. Világos után állását elveszti, 1850-ben Geszten lesz házitanító. 1853-1860-ig Nagykőrösön tanári állást kap. 1860 őszétől Pesten él. A Először a Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú című folyóiratot szerkeszti. A Kisfaludy Társaság igazgatója, az Akadémia titkára lesz. Kritikai, elméletírói tevékenységet folytat. A Magyarországi irodalomelmélet megtestesítője lesz. Újra belefog a Csaba-trilógiába. 1865-ben meghal Juliska lánya, rajta is elhatalmasodik a betegség. Teljesen összeomlott, tíz évig nem is írt verseket. 1876-ban lemond a főtitkárságáról. Az 1877-es boldog nyarat a Margitszigeten töltötte. Ekkor írta, nem a nyilvánosság számára az Őszikék verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882. október 22-én halt meg Pesten. Az epikus költő Arany erősen lírai alkatú költő volt, mégis epikusként indult, és annak is hitte magát. A verses epikához való ragaszkodása korszerűtlen volt, mivel már Európa szerte regényben írták a történeteket. Az elveszett alkotmány (1845): Az elbeszélő költészet útjára Az elveszett alkotmány című, hét énekből álló, hexameteres vígeposszal lépett. A Kisfaludy Társaság pályázatát ugyan megnyerte vele, de Vörösmarty csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak. Aranyban élt a kétely, hogy az eposz korszerűsíthető-e. A történet vonalszerűsége értékét vesztette szemében. Ez teszi érthetővé, hogy a műben a történet és az elbeszélés síkját váltogatja. A költő a konzervatívok és a liberálisok hazug, demagóg választási küzdelmét gúnyolja ki. Használja az irónia és az öngúny eszközét is. Toldi (1846): Ezzel a művel Arany már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot. Műfaja nagyobb elbeszélő költemény, de nevezhetjük eposz formájú idillnek is. Egységes világképű mű a Toldi. Arany - szavai szerint - Miklósban az a "pórsuhancot" ábrázolja, aki a viszonyok jármát lerázva fölfelé tör: rosszindulatú ármánykodáson, különböző akadályokon át eléri célját; a paraszti-jobbágyi sorból értékes tulajdonságai révén felküzdi magát a királyi vitézek közé. Miklós nemcsak eszményi népi hős, a nemzeti jellem példája, hanem a nemzeti egység megtestesítője: nemes is, jobbágy is, olyan földbirtokos arisztokrata, aki a királyi udvarban lebzselő bátyja elnyomása következtében parasztként él és dolgozik. Ez a lenézett, kisemmizett fiú képes csak megmenteni az ország becsületét, ő tudja csak legyőzni a magyart gyalázó cseh bajnokot. A műben fellelhető az irodalmi népiesség, akár Petőfinél. Petőfi és Arany hasonlósága: - cél: a nép is olvassa műveiket, - hangnem: romantika, realizmus, - nem az egész életművük népies. A Toldi jellemzői az Elveszett alkotmánnyal szemben: - folyamatos történetmondás, - politikai eszmék hirdetői helyett, a szereplők már jellemek, - népiesség. Toldi estéje (1848): A haténekes Toldi estéjét alig pár hónap választja el a Tolditól, hangulata, életszemlélete mégis egészen más. Műfaja: "eposz formájú elégia". Fő kérdése: mi legyen a helyes nemzeti magatartás az új, a modern kultúrával, a haladással szemben? A Toldi estéje konfliktusok sorozata. A hős panasza: a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja csupán a modern szellemben, az új kultúrában. A főhősök itt már nem idealizált alakok. A rab gólya (1847): A madár-szimbólum hagyományos költői kép. Arany az allegóriát továbbfejleszti, többértelmű szimbólum lesz belőle. A szimbólumrendszer jellemzői: - szabadságtól megfosztott, - csonka madár, - beletörődés, lemondás. Bár az 50-es években a líra veszi át az uralkodó szerepet költészetében, Arany továbbra is ragaszkodott a verses epikához. Jórészt csak töredékek kerültek ki tolla alól, mivel betegsége, kenyérkereső munkája és főleg a szabadságharc bukása utáni meghasonlottsága miatt megcsappant munkakedve. Örökre befejezetlen maradt a Bolond Istók című műve, bár az első (1850) és a második (1873) éneket megírta. Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz, hun trilógia megírása, melynek hőse, Attila, illetve Csaba lett volna. Többször nekikezdett a megírásának, de csak 1863-ban készült el a trilógia első része, a Buda halála. A lírikus költő Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki. Művészetében a líra vette át az uralkodó szerepet, pedig nem akart lírikus lenni. "Lírai sóhajainak" forrása a nemzeti katasztrófa, Petőfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni. Letészem a lantot (1850): Az 1850-es évek lírájának egyik képviselője ez a vers. A korábbi években is fellelhető elégikusság ebben az időszakban uralkodó hangnemmé válik. Ennek hátterében a világosi fegyverletétel, részben az nvád, majd később a nagykőrösi elszigeteltség, idegenségérzés áll. A címben is megfogalmazott gesztus, a lant letétele, a költészetről, pontosabban a korábbi felfogás szerinti költészetről való jelképes lemondás a Világos utáni Magyarországon. Az összeomlás után már nem lehet ugyanúgy írni, mint a versbe visszaidézett aranykorban. Maga a vers a múlt és a jelen szembeállításáról szól, a költő saját múltját írja le, mikor még írt, mikor minden más volt, továbbá megmagyarázza, miért nem akar többé írni. Keretes szerkezetű a mű, továbbá refrént is tartalmaz, ezáltal egy dal hatását kelti. A keretversszakok a költőből hiányzó értékekről, tulajdonságokról, az elmúlt ifjúságról szólnak, mintegy megmagyarázván a vers címét. A felütés nyugalmat sugároz, a sivár jelen képével indít. Az első sor egy igen rövid tárgyal bővített tőmondatból áll, ezt követi a második sor már egész, nem kevésbé lemondó hangvételű, egyszerű mondata, a harmadik sor pedig már három tagmondatból álló összetett mondat, majd a negyedik sor megint egy tagmondatból áll. A mondatok hosszabbodása, majd ismét nyugvópontra jutása az első négy sorgondolatának zártságát fejezi ki. A szakasz ötödik és hatodik sora az elhaló, kiégő természet képével összegzi a felütés vallomását. A tűz metaforával azt próbálja igazolni, hogy valami, valami fontos hiányzik belőle, valami, ami az íráshoz kellett, valami, amit az ifjúsággal azonosít. Figyelemre méltó a rímszerkezet is, minden második és negyedik sor rímel, és a második négy sor minden versszakban keresztrímes. Ez alól csak az utolsó szakasz kivétel, ahol mind a nyolc rím egyforma a hangot tartalmaz. A vers gondolatmenete legjobban az értékszembesítésen keresztül tárható fel. Az első versszak a jelen elégikus megjelenítése, a költészettel való felhagyás jelképes gesztusa a halált idéző természeti képpel. A második versszak már a pozitív múlt felé fordul, képei a tavaszt, az éledést idézik. A szakasz előkészíti a reformkor eseményeit epikusan megjelenítő harmadik, negyedik és ötödik versszakot. A derűt csak a refrén visszatérő emlékeztetése töri meg. Az ötödik versszak záró felkiáltása és a hatodik versszak kezdése ismét a jelen felé fordítja a figyelmet. A refrén előtti három töredékes kérdéssel a beszélő végérvényesen búcsút vesz a daltól, és ezt nyomatékosítja azzal, hogy a pusztába kiáltó szó bibliai motívumát is elrejti az utolsó kérdésben. A hetedik versszak keretszerűen zárja a verset. A fa és annak virága metaforája most ár összetett jelkép: egyaránt utal a reményét és ihletét vesztő költő válságára és a senkihez sem szóló, elvesző dalra. Romantikus, érzelmekkel teli képeket használ, de szó sincs reményteljes jövőképpel való lezárásról. A refrén "Oh, lelkem ifjusága!" az a dolog, amit hiányol magából a költő, amiért úgy érzi, nem képes tovább írni. Pedig ezzel a verssel is megmutatta, hogy igenis képes. Kertben (1851): A vers 1851-ben keletkezett Nagykőrösön. A korábbi epikus korszaka után ez az egyik első verse a lírai korszakában. Arany az ebben az időben született lírai alkotásaiban gyakran érinti az1849 utáni magyarországi fejlődés visszáságait. Az emberi kapcsolatok kiüresedése, a magány és a közöny élménye fogalmazódik meg ebben a versben. A mű alapvetően elégikus hangvételét is átszövi az irónia. Az első versszakok szomorú tárgyszerűségét a kerten kívüli világban tapasztalható közöny tudomásulvételét az ötödik versszaktól keserű és irónikus ítélet váltja fel, az életképi kezdés után a vers társadalmi viszonyokról szóló általánosító ítéletet mond. A vers szerkezetét is ez a változás, a kezdő vershelyzet módosult visszatérése határozza meg. E változások: a kert szimbólummá válása, illetve a szimbólum jelentésének bővülése, a kertész jelentésének változásai, az elégikus hangnem keveredése az iróniával. Az első versszak életképe a gyümölcsfával "bíbelő" kertészről idillt sejtet. A címben is szereplő kert az egyéni létezés, a szubjektum zárt világának felel meg a vers alapszituációjában. A kertben az első hat sor tanúsága szerint belső béke uralkodik, amelynek nyugalmát nem zavarhatják meg a kerten kívüli világ ("tiszta kék ég, daruszó, gerlice búgása") történései. Ugyanezen képek ("egyes daruszó, magános gerle") már megelőzik az utolsó sor és a következő versszakok halál és magánymotívumait. A kert itt áthatolhatatlan, a szemlélődő és magányos személyiség csak kívülről láttatja a szomszédban történteket. A kezdő életkép tehát csak látszólag szól idillről, sokkal inkább a halál tényéről. A kerten belüli világgal szemben a második, harmadik és negyedik versszak látókörében a "kint" világa található. A második versszak a halál, a magány és a közöny megfogalmazása, míg a harmadikban a férj tevékenységei az emberi létezést meghatározó fogalmak, események körül forognak: születés (bölcső), a szerelem (mennyegzős ágy) és a halál (koporsó). A tragikus jelent még nehezebben elviselhetővé teszi a negyedik versszakban szereplő cselédlány kegyetlensége, amely jelzi milyen élet vár a csecsemőre. Az ötödik versszak "újrakezdése" a siratás képét idézi föl, innentől azonban az általánosítás uralja a verset, amely a konkréttól (1-4. versszakok) az elvontig, a jelenség bemutatásától (meghalt valaki a szomszédban, és ami ott történik, az arra utal, hogy magányosak, közönyösek, kegyetlenek az emberek) az ítéletmondásig ível: "Közönyös a világ...". A táncterem metaforája és a hernyó hasonlat az ítélet ironikus illusztrációi. Módosul a kertész azonosítása: az ötödik versszakban már nem pusztán gondozza a fákat, hanem sebeit kötözi, majd a zárlatban el is távolodik a beszélő szubjektumtól, és a halál metaforája lesz. Visszatekintés (1852): 1852-ben keletkezett a vers, életútjának körülbelül a felén. Éppen ezért is furcsa a téma, mely leginkább nekrológhoz (még él, de már leírta a saját életét, halálát, örökségét) hasonlít. Aranynál az ötvenes évekre jellemző, hogy erősen lírikus hangulatot áraszt minden verse. A cím tehát témamegjelölő, keletkezésének időpontja miatt fölöttébb furcsa. Ezáltal a mű különbözik eddigi verseitől, de nem gyökeresen, a hét versszakon keresztül egész addigi életét kudarcként tünteti föl, így a hangulat igen kiábrándító, csalódott. Sorra végigveszi életének főbb állomásait, még ha nem is eseményszerűen, hanem lelkileg. Az első versszak életéről nagy általánosságban szól, az élni és küzdeni elvét említi. A második versszakban csecsemőhöz hasonlítja élete azon szakaszát, már ebben a korai szakaszban is, mint rossz ómenként, az ég is borultan néz le rá. Csodálkozik, hogy nevetni egyáltalán megtanult, mivel sírásból több jutott neki. Gyerekkorában magányos volt, szomorkodó, így "... Az ifjuság szép kertébe Vaskorláton néztem át.". A harmadik versszak is a kudarcokról szól, ha néha történt vele valami jó, az se tartott sokáig. Kereste a boldogságot, melyet nem ismert, de az hiába jelent meg, ők elkerülték egymást. Mint minden ifjúnak, neki is voltak álmai, a negyedik szakasz ezekről az álmokról szól. Rég eltűntnek véli őket, mintha nem is lettek volna. Itt összehasonlító párhuzamok következnek, az álmait veszi sorra mivé lettek: az ábránd elenyészett, a légvár csak füstgomoly, a remény, az érzet, Az a világ számára már nincs sehol. Az ötödik szakaszból kiderül, hogy ő küzdött volna, de félt, hogy a szenvedés elleni egyre erősebb küzdelem tovább súlyosbítja helyzetét. A vadhoz hasonlítja magát, melyet, ha behálóznak abból nem szabadulhat, hiábavaló küzdelmével csak jobban belegabalyodik. A következő versszak a gyengeségről szól, sose volt erős meghalni, ha lehetett, de nem elég erős elviselni az életet. A befejezetlen kérdés csupán költői, hisz senki sincs, ki az ember válláról levenné az élet terheit. De az ember küzd, hisz küzdeni kell, így ő sem áll meg, súlyos terhét tovább cipeli, még lát egy reménysugarat maga előtt. Az utolsó versszakban derül ki, mi is ez a reménysugár, melyet fáklyának tekint élete sötétjében (Holdvilágnak is nevezi, mely az éjszaka sötétjét világítja meg), társnak az úton, útbaigazítónak. Nem kell már sokáig mennie, csupán a sírig, ahol majd végleg ledobhatja összes terhét, ahol az örök nyugalom vár rá. A vers képei elvontak, sötétek, szimbolikusak. A rossz dolgok mind sötétek, míg a jók hol pirosak, hol melegséget árasztanak, hol rózsák, hol útbaigazító fénysugarak. A lejtőn (1852-57): A vers 1857-ben keletkezett, az ötvenes években született jelentős művekhez hasonlóan itt is elégikus hangnem jellemző. Megkülönbözteti a szöveget Arany más ebben a korban keletkezett verseitől, hogy az elégikusság nem keveredik más hangnemmel, valamint az, hogy tisztán metaforikus eszközökkel fejezi ki a legfőbb jelentéskörét: a halállal való szembenézést, a visszatekintést, a reménytelenséget, a kiúttalanságot. Dalszerűsége tömörségben, az ismétlések és variációk magas számában és a hangnem egyneműségében nyilvánul meg. A vers központi képei, az este, a felhő és a lejtő, önmagukban is a fenti jelentéskörhöz kapcsolódnak, a hozzájuk tapadó asszociációk (sötétség, reményvesztettség, visszafordíthatatlanság stb.) a halálközeli állapot jellemzői. Az este metaforikus beszédhelyzete az emlékezésre utal, a felhő az emlékeztető. A lejtő a visszafordíthatatlanság jelképe. A vidék felett áthaladó felhő képével (lélek) a beszélő a múltat derűsnek, világosnak, zöldnek, míg a jelent örökké bonyolultnak, komornak láttatja. Arany az időszembesítés hagyományos felfogását (értékes múlt, értékvesztett jelen) a relativitás mozzanatával egészíti ki: a jelenből visszaemlékező tudat a múlt boldogságát is megkérdőjelezi - ezt a folyton továbbvonuló és a jelenre árnyékot vető felhő képe teszi lehetővé. A második szakasz eltért a versre jellemző képszerűségtől. A beszélő értelmez: a múlt csupán annyival értékesebb a jelennél, hogy akkor megvolt a jövőbe vetett hit. A harmadik versszak első öt sora folytatja a gondolatmenetet, egyértelművé és véglegessé teszi a jövő kilátásának érzetét. A lejtő metaforájának jelentését irodalmi utalással gazdagítja. Allúzió a vers kiinduló képe, a választott helyzet is. A hollószárnyon érkező este Edgar Allan Poe A holló című versére utal, amelynek hangulata, alaptémája szintén kiegészíti az Arany - mű jelentésének holdudvarát. A holló képe nem egyszerűen utalás, hanem bonyolult, sűrítésre épülő költői eszköz: metatézis, jelentésmozzanatok, alkotórészek "elcsúsztatása", helycseréje. Az este, a hollószárny és a lélek árnyának finom egybejátszása, egymásra vetülése feszültséget kölcsönöz a szövegnek. Az örök zsidó (1860): Ez, az 1860 - as vers egyértelműen a nagykőrösi évek lezáró költeménye. Holott megformáltsága balladára utal, mégis inkább lírai alkotásról van szó. A szöveg nem is beszél el semmilyen történést, még közvetett, külső formában sem tesz említést ilyenekről. Inkább szerepversnek mondható. Az örök zsidó a Bibliában nem szereplő, de mégis bibliai előzménnyel rendelkezik. Egy XIII. századi angol krónika szerint Pilátus ajtónállója arcul ütötte Jézust, indulásra szólítva fel. Krisztus felelete arra ítélte a férfit, hogy második eljöveteléig, tehát a világ végéig, megnyugvást nem lelve bolyongjon a világban. Tulajdonképpen ez a történet csekély jelentőséggel bír a verssel kapcsolatban, csupán annyival, hogy Arany a saját létérzését látja a bolygó zsidó képében. Az első két versszak segíthet megérteni a költő bolyongást kiváltó érzésének okát, amely nála nem annyira egyértelmű, mint az eredeti történet esetében. Itt még csak annyit árul el a költő, hogy számára maga a tér egésze ellenséges közeg, minden, ami csak ott található, az ő vesztére van jelen. Lába alatt nem szilárd a talaj, feje fölött kétélű bárd függ, és a kolosszi ég is agyonnyomná, ha megállna. A harmadik versszak a jövő megtagadásáról szól, mely arról árulkodik, hogy a beszélő helyzetének megváltozatása teljesen reménytelen. A következő két versszak rejtett utalásaiból feltárul a lelki háttere a bolyongás érzetének. Az ötödik szakasz három olyan állapotot mutat be, amely valódi szenvedést okoz a költőnek. A számára szükséges dolgok, melyek valójában lelki eredetűek, csak a megértés céljából lettek anyagi oldalra átvetítve, is szenvedéssel töltik el, sőt, ami egykoron számára kedves volt, most undorral tölti el. Tehát sóvárgását nem képes kielégíteni, mert még az is szenvedést okoz neki. A következő versszak is álombéli látomás érzését adja. A sivatag valójában maga a világ, a tó és patak pedig oázis, a cél, melynek elérése talán megszakítja az állandó rohanást, bolyongást. De azt sugallják a leírtak, hogy ez az oázis valójában nem is létezik. Világosan kitűnik: ha elfogadja az örök zsidó a világot olyannak, amilyen, akkor álmai soha nem teljesülhetnek. Márpedig őt a vágyai hajszolják az időtlen időn át. Az ellenséges környezet nemcsak idegen, hanem ellenséges is számára, és ez a szorongás a magányosság érzését váltja ki belőle. Mikor szembenéz céltalanságával, az örök zsidóra rátör a halálvágy. Ezt látja egyetlen kiútnak ebből a céltalanságból, ebből a reménytelen helyzetből. A természeti képek (pusztában levesző folyó, ormon megszűnő vihar) a megsemmisülés lehetősége miatt vonzzák képzeletét. Ám nemcsak a hatalmas természeti jelenségekben, hanem az apró növényekben is meglátja a pusztulást (levél a leszakadást, ördögszekér az elszáradást jelenti). Beérné tehát valami csendes elmúlással, nincs szüksége hősi halálra. A "Tovább! Tovább!" sorok a versszakok végén az állandó hajtást, a kényszerűséget jelentik, egy olyan belső hajtóerőt, amely egyfolytában rohanásra készteti. A vers érdekes, ironikus megjegyzéssel bír. A "célhoz ér" kifejezés önmagára értelmezhetetlen lehet, hisz az örök zsidó sosem érhet célt, hiszen célja nem is létezik, céltalan bolyong. A vers lezárása mégis reményt sugall. Előbb - utóbb majd megpihen, talán egyszer, egy isteni kegyelem, irgalom hatására feloldozást nyer az átok alól. Nagykőrösi balladák A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre. Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, de e műfajon belüli verstípusait csak a nagykőrösi években emelte magas színvonalra. Ezeknek a műveknek megkülönböztető jele a tudatos kompozíció és a gondos szerkesztés (kompozíció: az alkotó, céljainak megfelelően, úgy rendezi a nyelvi elemeket és kifejezőeszközöket, hogy azok egyenlő egésszé álljanak össze). A románc és a ballada: Alkatához közelebb állt a szűkebb értelemben vett ballada, melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg, mint a románc, melyet a latin népek költészetéből és a németektől ismert. Arany írt románcokat is, de balladái sokkal nagyobb esztétikai értéket képviselnek A románc jellemzői: - a történetet lassan, folyamatosan mondja el, - gyakran kiegészíti leírásokkal. A ballada jellemzői: - szaggatott elbeszélés, - tragikusság, - időbeli-térbeli váltások, - párbeszédek. Arany balladatípusai: 1.) Egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó ballada (közel áll a románchoz), Pl.: A varró leányok (1847) - nem nagykőrösi! Az egri leány (1853) \ Zách Klára (1855) - nagykőrösi balladák Walesi bárdok (1856) / 2.) Többszólamú, vonalszerűen előrehaladó, Pl.: V. László (1853) Szondi két apródja (1856) 3.) Egyszólamú, körkörös szerkezetű, lélektani balladák (egyén sorsáról szólnak). Pl.: Ágnes asszony (1853) Arany történelmi balladái: Arany történelmi balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. Az V. László végszavaival ("De visszajő a rab...!) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zách Klára Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztet, hogy magyar költő nem dicsőítheti Ferencz Józsefet, aki felelős a Világos utáni véres megtorlásért. Zács Klára: Előrehaladó történetmondás térbeli váltásokkal. A történet kihagyásos, szaggatott. Az utolsó versszak epilógus a balladához, ez a XIV. századra vagy a költő saját korára is tartalmaz utalást. A walesi bárdok: Aranyt felkérték a vers megírására, Ferencz József üdvözlésére. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt a két szint között is. A tetőpontot, a feszültséget azonban nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére. V. László: Különböző helyeken egyidőben játszódó eseményeket olvashatunk. Jellemző a balladai homály és a párbeszédek. A mű végén reménykedés: "visszajő a rab...! Szondi két apródja: A vers 1856-ban, a forradalom és szabadságharc után 8 évvel keletkezett, témáját tekintve a történelmi-nemzeti tárgyú balladák, közé tartozik. Ebből kifolyólag témája a szabadság mellet, az elnyomókkal szemben hirdeti a fellépést, a hősiesség dicsőségét. Továbbá meghatározza saját feladatát: meg kell őriznie a szabadságharc eszméit és az elesettek emlékét. Az allegorikus jelentés tehát egyértelműen meghatározható. Szerkezete rendkívül tömör: az elbeszélő narráció mindössze az első két versszakra korlátozódik, a harmadik szakasztól kizárólag a szereplők párbeszédéből áll a szöveg. Minden nélkülözhető cselekményfolyamat. Elbeszélői kommentár kimarad a balladából. Még a szereplők és a helyszín megváltozását sem jelzi a szöveg, ezek mind a párbeszéd tartalmából, stílusából következtethető ki. A beszélők azonosítását a stílus megváltozása, a lényegretörő fogalmazás, esetleg a hangnem változása segíti. Továbbá nyelvtani elemek is segíthetnek benne, az apródok éneke idézőjel nélkül szerepel, ezáltal az elbeszélő azonosul az apródok magatartásával. Az elbeszélés az apródok viszonyának jellemzésével a ballada allegorikus jelentéssíkjának kibontásához érkeztünk. Szondi a nemzeti függetlenség védelmében vállalta a hősi halált, a dalnokok a győztes mulattatása helyett, eszményképük mellett kitartva művészetüket egyetlen tárgynak szentelik: a szabadságért elesettet dicsőséges tetteit foglalják énekbe. A költeménybeli feszültség fenntartásában lényeges szerep jut a dialógusok sajátos szerkezetének. A két dalnok követtel szembeni magatartása is az eszményképhez való ragaszkodást mutatja, de a ballada szerkezetét ez sajátosan kétszólamúvá formálja. Hangulatbeli változást is észrevehetünk, az apródok énekének erősödő pátoszával párhuzamosan a vers a követ stílusán keresztül egyre inkább elveszíti keleties díszeit, mígnem végül leplezetlenül durvává, alantossá válik. A ballada kétszólamúsága nem úgy értendő, hogy a fájdalmukba belefeledkezett apródok meg sem hallják a követ szavait, hanem éppen ellenkezőleg: szándékosan nem vesznek róla tudomást. Szondi dicsőítése melyet semmiféle ígéretre vagy fenyegetésre sem szakítanak meg, nyílt megtagadása az idegen hatalom önkényének, így az apródok nemcsak megéneklik Szondi tetteit, hanem dalukkal egyben példáját is követik. A mű legvégén a dicséretre felszólított dalnokok megátkozzák Szondi gyilkosait, utolsó szavaikkal magát Ali vezért is. Ágnes asszony: 1853 - ban keletkezett ez a lélektani ballada, melynek címszereplője, Ágnes asszony lelki hányattatásait ismerhetjük meg. Szerkezete három részre tagolható: az első négy szakasz Ágnes asszony tettének kitudódásáról, a második rész (5-19. Vsz.) a börtönben, a nőben elhatalmasodó lelkiismeret-furdalást mutatja be, míg az utolsó egység a bűnhődésről szól. A ballada tökéletesen mutatja be az emberi lélek változását, a személyiség széthullását, a lelkiismeret nyomása alatt. Kezdetben még csak a gyilkosság, Ágnes asszony megölte a férjét, tényének eltussolása teszi ki a lélektani ábrázolás összességét. Itt még nem is igazán belső konfliktusról beszélhetünk, csupán a környezet, a társadalom ítéletétől való félelemről. Belső zavarodottsága a meghasonláshoz vezető út első lépéseit képviseli. Az elsődleges bűnjel, a véres lepedő mosása pedig megalapozza a későbbi rögeszmés cselekvést is, mely a bűntudat hatására alakul ki. A második egység a leghosszabb, viszont lélektanilag a legkeményebb is. Ágnes asszony a cellában magára marad tettével, a külvilág eltűnik előle, lelkének mélységeibe száll alá, hogy szembenézzen bűnével. Ez a befelé fordulás végleges számára, többé nem képes megszabadulni a bűntudattól, amely egyre súlyosabban nyomja lelkét. A sötétségben egyedül a kis fénysugár ad neki reményt, hozzá menekül a sötétség rémei elől. Az utolsó egység az igazi büntetést, saját tudatának teljes széthullását mutatja be. Ez az igazi büntetés a nő számára, ugyanis tettének hatására teljesen elveszti józan eszét, cselekvő- és ítélőképességét, tulajdonképpen teljes énjét, önmagának csak halovány árnyéka marad meg. Bűntudata elől csak egyfelé menekülhet, a rögeszméjévé vált mozdulat felé, mely megindította őt a megbolondulás útján. Ez a rögeszme a lepedő mosása, mely valójában saját vesztét is okozta. Így mutatja be Arany a nő életének utolsó éveit - szakadatlan mosás, a bűntudat elől való védekezés, ezek mind - mind szinte kísértetiessé teszik Ágnes asszony alakját. Arany érdekes módon, itt nem ítéli el a főhőst, nem úgy tekint rá, mint egy bűnözőre, hanem, mint egy szerencsétlenül járt emberre, nem vádolja őt, hanem inkább részvéttel fordul felé. Olyan szinten, hogy a 15. Versszakban mintha már fel is mentené hősnőjét. Érdekes a műben a fehér szín megjelenése. A vers elején még a tisztaság, az ártatlanság jelképe, a végén viszont már az elmúlást, a kifakulást jelenti. A vörös szín is nagy szerepet kapott, de inkább mély - lélektani szerepet. Ágnes asszony bűntudatát jelzi az, hogy mindig vörösnek, véresnek látja a lepedőt a vers végén is, amikor valójában már csak egy tiszta fehér lepedőt mos szakadatlan. A lepedő pedig a főhős lelkét képviseli. A vers elején véres, beszennyezett, a tettével szennyezte be önnön tisztaságát, míg a végére, már ha meg is tisztult a büntetés hatására, még saját maga is piszkosnak látja, és hiába próbálja, nem képes lemosni magáról a szégyent, még maga előtt sem. Ágnes neve is ártatlanságot sugall, hiszen a latin agnus szóból származik, ami bárányt jelent. Azonban ennek ellenére sem látja többé tisztának a bűn elkövetője, lelkének saját, beszennyezett fehér leplét. Őszikék Arany ezeket a verseit a nyilvánosságtól elhúzódva, a maga kedvére írta. Ezek a költemények mások, mint amilyeneket a kor szélesebb körű irodalmi közvéleménye várt tőle. Nem csatlakoztak ezek semmiféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzőjük nem kívánja vállalni bennük a "nemzeti költő" szerepét. Csupán az "ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekből. Műfajai a régiek (balladák, életképek, dalok stb.), de az igazán új az elrejtőzés által lehetővé tett őszinteség és szabadság. Epilogus (1877): Az Őszikék kötet egyik legjelentősebb szövege, nagy létösszegző vers. A költő számot vet nemcsak életének külső történéseivel, hanem költői pályájával is, a belőle sugárzó követendő magatartás legfőképpen a belenyugvással, a sors elfogadásával, a függetlenség kialakításával és megőrzésével írható le. A mű három egyaránt öt - öt versszakból álló részre tagolódik, az első és a harmadik rész kezdősora megegyezik, a középső pedig egy szó eltéréssel ismétli az élet befejezését jelentő életút metaforát. Az első rész életútja a vándor toposzának megfelelően az élet történéseit foglalja össze. A vallomás humoros mozzanatokat is rejt, és alapvetően elégedettséget fejez ki a megtett útra visszatekintve. Az élet konfliktusaira, a társadalom kihívásaira megfelelő választ lehet adni a belső szabadság megteremtésével. A konfliktusok elől félreállni nem jelent megalkuvást - mondja a lírai én. A hatodik szakasszal kezdődő második rész kezdősorában az "ím" szó rámutató gesztusa jelzi a hangbétel változását. A beszélő számot vet immár a költői pályával, és a számvetés hangja már nem humoros, hanem inkább elégikus, és ennek oka az első részben még nem jelzett bevégzettlenség. Hiába az első rész erkölcsi fölénye, ha az alkotói mű töredékes. E megváltozott hangszín uralja a harmadik öt versszakos egységet is. Az életpálya kudarcának okát a lírai én a leginkább vágyott értékek, megvalósulatlanságában látja. Az élet körülményei nem tették lehetővé a költői munka zavartalan folytatását. A hiányzó értékek a függetlenség, a gondtalan idill, a költészet nem tölthette be a hivatását, és nem nyújthatott vigaszt a nehéz időkben. A költő tragikus csapdája: a (számára) legszentebb hivatás lényegét tekintve marad beteljesületlen, mindig alárendelt szerepet kap az élet leküzdhetőnek vélt nehézségein. Az Arany kései költészetében mind hangsúlyosabbá váló gondolat, művészi autonómia igénye már megfogalmazáskor lehetetlenné válik. A létösszegzést és számvetést két önallúzió teszi nyomatékosabbá: az utolsó előtti versszak a Kertben kertészét, az alkotást gyógyítóként végző költő metaforikus önarcképét, míg a tizenötödik versszak vége Arany karai kisepikai művét, a Rab gólyát idézi. Művei említésével azt az érzetet kelt, hogy a saját maga által felvetett létproblémák egyre nyomasztóbbakká váltak az utolsó pályaszakasz során. A záró szakasz eggyel több sort tartalmaz: ezzel a vers szövegének folyamatosságának is vége szakad, jelezvén az életet záró állapotot, a halál közelségét. A zárlat a véglegesség, visszafordíthatatlanság elégikus érzetét kelti. Mindvégig (1877): Itt már a halál közelléte indokolja a számvetést. A beszélő önmegszólításhoz folyamodik. Személyisége válságba jutott: ezt saját énjének megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó költő feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszélő távlatból szemléli önmagát. Az őszikék balladái: Az őszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Költőjük - csak művészi célokat követve - főleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja a korábbi témáját is, a bűn és bűnhődés kérdéskörét. Vörös Rébék (1877): 1877-es ballada, az Aranytól megszokott mély, lélektani témában. Szintén a népies háttérre épít, a vidéki környezetre. Ezt a reális valóságot babonás elemekkel, naiv látomásokkal keveri. A címszereplő Rébék (a Rebeka név változata) démoni alakváltozásai (varjú, stb.), babonás megnyilvánulásai adják a ballada bonyolult összetettségét, melyet a refrén, a sátánűző "Hess madár!" erősít. A vers a házasságtörő asszony történetét dolgozza fel. A mű főszereplője Pörge Dani, aki az asszony által egyre nagyobb bűnkbe sodródik. A feleség hűtlenségével kettős gyilkosságba kergeti férjét, akit végül elér a törvény keze. A főhős kétszeres gyilkossá, majd útonállóvá válik, vagyis bűnös. Azonban Pörge Dani bűneibe önhibáján kívül lesz áldozata a Vörös Rébéknek, a sötét, ártó hatalomnak. A vers epikus formában adja elő a kerettörténetet, melyet a párbeszédes részekben, és az ezeket összekötő misztikus jelenetekből ismerhetünk meg. A vers szimbolikája értelmében a Gonosz halhatatlan, a védekezés ellene reménytelen. Ezt a gonoszt "Rebi néni", a varjúvá változó, mindig ártani próbáló címszereplő testesíti meg. A mű első versszakában szereplő sornak "által ment a keskeny padlón" fontos szerepe van. Ez a sor többletjelentéssel is bír, nem csupán konkrét, hanem átvitt jelentése is van. A való világ és a mágia birodalmát egy híd köti össze, ezen keresztül juthatunk át az egyik világból a másikba. A boszorkánynak - a Vörös Rébéknek - is ezen a hídon kell átmennie, hogy átjussanak a sötétség birodalmába. Amikor a sötét erők beleavatkoznak Pörge Dani életébe neki is ezen a hídon kell átmennie. Amikor kényszerből átmegy a pallón elhagyja az itteni valós világot. A boszorkány személyén keresztül nyilvánul meg a mágia, a varjúvá változás, a szerelmi varázslás és az átokkal való verés. A vers hangneme igen nyugodt, verselése kétütemű nyolcas. Kompozíciója nagyon hasonlít az Ágnes asszonyához, szerkezete fegyelmezett, jól átlátható. Az események egy szálon futnak, lineáris előadásmódú. Ez a mű is keretes szerkezetű, akárcsak az Ágnes asszony. A refrén szerepe igen fontos. Bár formailag minden refrén azonos, az értelme minden versszakban más ás más: hol türelmetlenség, hol a szépasszony incselkedése, hol Pörge Dani riadt próbálkozása, hogy megszabaduljon a sötét erőktől. A refrénben mindig más szólal meg, hol az elbeszélő, hol valamelyik szereplő kiált fel, hogy "Hess, madár!". A vers nyelvezete, szó-és kifejezéskészlete, népies környezetet teremt, éppúgy, mint a népies hangzású nevek (Cifra Tera, Pörge Dani, Rebi néni). Ez a környezet megfelelő hátteret biztosít annak a babonás cselekménynek, amit Arany leírt. A vers nem tartalmaz túlzottan romantikus, nehezen megoldható képeket, inkább a téma reális, de kicsit misztikus megjelenítését választja. A gonosz elleni harc főbb szakaszait végigkövethetjük a művön, kezdve a gonosz általi csábítástól, annak démoni átváltozásain keresztül eljutva egészen haláláig, illetve feltámadásáig. A tanulság tehát a következő: a gonosz elleni harcnak az ember eleve vesztese, sosem győzhet ellene, mert az mindig feltámad, és új alakban tér vissza. A "Hess, madár!" kifejezés is misztikus tartalmú, amolyan ördögűző szerepű, s megadja a csöppnyi feszültséget a versben.