19. tétel Vörösmarty Mihály Élete 1800. december 1-én született Fejér megye egyik kis falujában, Pusztanyéken, köznemesi családból. Apja gazdatiszt volt egy grófi uradalomban. 1811-ig otthon tanult, azontúl a ciszterciek székesfehérvári, majd 1816-ban a kegyenrendiek pesti gimnáziumában. A következő évben súlyos csapás érte: apja meghalt. Az özvegy kilenc gyerekkel maradt egyedül. Vörösmarty Mihály a család eltartására nevelőséget vállal a Perczel családnál. Egyúttal, 1817 őszén beiratkozott a pesti egyetemre. Három év múlva tanítványaival a Perczel család börzsönyi birtokára költözött, s magán úton folytatta jogi tanulmányait. 1822 őszén lemondott állásáról, s Görbőre ment Tolna megye alispánjához, hogy megszerezze az ügyvédi oklevél megszerzéséhez szükséges jogi gyakorlatot. Ennek befejeztével ismét átvette a Perczel fiúk nevelését, velük együtt Pestre ment, felesküdött a királyi táblához. A reformkor politikai fellendülésének szellemében nevelte tanítványait (Perczel Mór honvédtábornok lett). A költő lelkivilágára mélyen hatottak a nevelői évek, mivel beleszeretett tanítványai nővérébe, Perczel Etelkába. Érzelmeit nem vallotta meg, mert társadalmi helyzetük annyira különbözött, hogy nem kérhette meg a gazdag és előkelő lány kezét. A versírással már kora ifjúságától foglalkozó Vörösmarty 1825-ben országos hírnévre tett szert Zalán futása című költeményével. Vágyott a független életre, költői tervei visszariasztották az ügyvédi pályától. 1826-ban megvált korábbi pályájától, de tapasztalnia kellett, hogy Magyarországon még annak is nehéz megélnie az irodalomból, kit az ország első költőjeként tartanak számon. Folyóiratot szerkesztett, műfordításokat készített, bírálatokat írt, szótárkészítéssel foglalkozott, az 1837-ben megnyitott pesti színházát darabbal látta el. Anyagi nehézségeivel is magyarázható, hogy viszonylag későn nősült: 1843-ban vette feleségül Csajághy Laurát. Az 1848-as polgári forradalom előkészítésében nem vett ugyan részt annyira közvetlenül, mint Petőfi, de eszméit magáévá tette, a szabadságharc leverése pedig összetörte lelkét. Mint legtöbb kortársa, ő is bujdosni kényszerült. Miután kegyelmet kap, gazdálkodásba fog a Fejér megyei, Baracska községben, majd szülőfalujában. Igen szűkösen él, kedélyállapota levert, s a betegség hamarosan leveri lábáról. Pesten hal meg 1855. november 19-én. Temetése az önkényuralom elleni tüntetéssé vált: húszezren jelentek meg sírjánál. Vörösmarty epikája Mint a nagy romantikusok általában, Vörösmarty is kifejezetten lírai alkatú költő volt. A közvélemény szavának engedve megoldott ugyan tehetségének nem teljesen megfelelő feladatokat, hiszen a nemzeti öntudat fejlesztését és a polgárosodást saját ügyének vallotta. Ezeket az epikus műfajokat is a lírai hangnemnek rendelte alá. Első nagy sikerét is egy ilyen epikus művel, a Zalán futásával aratta. Ennek sikerén felbuzdulva alkotta meg kisepikai műveit: Cserhalom, Tündérvölgy, Széplak, Délsziget című kiseposzokkal új műfajt teremt. Zalán futása (1825): Szerzője honfoglalási eposznak szánta, de főleg lírai részek láncolata lett belőle. Ez a műfaji kettősség, a műnemek keveredése, ami egyébként jellegzetes romantikus vonás, a saját korában nem okozott semmiféle megütközést. Az olvasóközönség XIX. sz. elején semmit sem óhajtott jobban, mint egy hősi eposzt, hogy az a nagyszerű múlt dicsőségét ragyogtassa fel a sivár jelen kárpótlásául. Vörösmarty műve ezt a felfokozott várakozást elégítette ki, s az irodalmi közvélemény lelkesen fogadta ezt a 10 énekes, hexameterekben írt alkotást. Ennek ellenére a maga korában csak kevesen olvasták. Nehéz olvasmány a Zalán futása: fárasztóvá teszik a részletes seregszemlék, az ismételten visszatérő csatajelenetek és párviadalok, Hadúr és Ármány küzdelmei (Vörösmartynak magyar mitológiát is kellett teremtenie a nagy világirodalmi eposzok mintájára). A főcselekmény szála igen szegényes; a költőnek egyetlen forrása az akkoriban népszerűvé vált Anonymus gesztája volt, de bővebb adatokat tőle sem kapott, saját képzeletére kellett támaszkodnia. Az eposz hazafiasságát nem is a cselekmény hordozza, hanem az epikát minduntalan felváltó líra. A hanyatlást e korban erkölcsi okokkal magyarázták, s ebben az érvelésben ott rejlett a titkolt remény is: ha a hősi példák követésre találnak, ha a jelenben feltámaszthatóak a régi erények, az elkorcsosodással szemben helyreállítható a tiszta erkölcs, akkor még visszatérhet a bujdokló ősi dicsőség, újra megteremthető a "nemzeti nagylét". Ez a hit éltette Vörösmartyt is. Az eposznak van egy mélyen személyes oldala is, a szerelem: a reménytelenül szerelmes, és a viszonzatlanságba bele is pusztuló délszaki tündér tragikus története párhuzamba állítható az Etelka szerelem teljes kiláthatatlanságával. Vörösmarty a Zalán futásában bizonyította a megújított magyar nyelv életképességét, a nyelvújítás diadalát. Vörösmarty drámája Vörösmarty több mint húsz éven át írt drámákat. Ezek a drámák Shakespeare hatását tükrözték. Azonban sem történelmi (Zsigmond, Salamon, A bujdosók, Czillei és a Hunyadiak), sem szenvedélyeket rajzoló (Kincskeresők, Vérnász, Marót bán, Az áldozat) drámái nem érik el a Bánk bán magaslatait. Kiemelkedő remekmű csak egy akad köztük, a Csongor és Tünde. Csongor és Tünde (1830): Nyomtatásban 1831-ben jelent meg Székesfehérváron. Megjelenésekor nem volt semmi különösebb visszhangja. A mű forrása egy XVI. sz-i magyar széphistória: História egy Árgírus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Vörösmarty felhasználta e történet eseményeit, szereplőinek nagy részét, a mű mégsem pusztán dramatizált népmese. Egyrészt új szereplőket is felléptet az író, másrészt alakjait és cselekményét többrétegű szimbólumrendszer fűzi össze. A Csongor és Tünde méltán tekinthető az élet értelmét, célját kutató filozofikus műnek, kiemelkedő drámai költeménynek. A mese magva ősrégi: két szerelmes története, akik közül az egyik földöntúli lény, s akiket valami ármány elszakít egymástól. A tündér visszatér hazájába, a másik pedig keresi, s hosszas, küzdelmes kalandok után végre tökéletes boldogságban egyesülnek. A szerencsés vég, a keresett és végül meg is talált boldogság ellenére az egész művet valamiféle keserű mélabú lengi át, rá ereszkedik az Éj sötét gyászfátyola. A cselekmény időtartama egyetlen kozmikussá növesztett nap: éjféltől éjfélig tart a mesés történet. A mű legfőbb szerkezeti törvénye a két ellentétes sík, élet és halál, súly és könnyűség, szenvedély és játék, gondolat és érzelem egymást pontosan kiegyensúlyozó válogatása. Az idő és a tér szerkezeti megfelelései jelölik ki ennek lehetőségeit: 1. Kert (tündérfa) 11. Kert (elvadult) ÉJFÉL ÉJFÉL 2. Hármas út 10. Hármas út 3. A HAJNAL országa 9. Az ÉJ országa 4. Mirigy udvara 8. Varázskút 5. Szoba (Ledér I.) 7. Szoba (Ledér II:) 6. Kert DÉL A Csongor és Tündében a világ, a létezés céljára az Éj monológjában kapunk megrendítő választ. Csalódással végződik minden próbálkozás, az ember és a világ egész léte pusztulást ígér, alá van vetve a kezdet és a vég közötti időnek, a nagy törvényeknek. Ez nem a romantikus világfájdalom győzelme, hanem a kor tudományos szemléletének hatását mutatja. Vörösmarty lírája A magyar romantika verses költészetét Vörösmarty Mihály teremtette meg. 1816-ban kezdett verselni. Zsengéi alapján azt mondhatjuk, hogy rendkívül gyorsan sajátította el a XVIII. század versszerkezeteit, a csúfolódó epigrammától az állatmeséig, az episztolától a párbeszédes pásztorelégiáig, az allegóriától a tanító versig. A húszas években Vörösmarty még kísérletező művész: románcokat ír, megpróbálkozik helyzetdalokkal és életképekkel is. A harmincas évek Széchenyi indította reformeszméi hatására Vörösmarty is a jelen felé fordult. Az új társadalmi-erkölcsi célkitűzések, politikai jelszavak tömör megfogalmazásának igénye hozta létre az epigramma- költészet fellendülését. Két legfontosabb epigrammája a Pázmánt (1830) és a Magyarország címerét (1832). A Szózat Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, abban a válságos történelmi pillanatban, amikor nyílt szakításra került sor a bécsi udvar és a magyarság között. A nemzet sorsdöntő napokat élt át, s a félelem és a rettegés légkörében, mikor kockázatos volt jó magyarnak lenni, szólalt meg a költő rendületlen hűséget, hazaszeretetet követelve. A vers címe a Himnuszéhoz hasonlóan műfajmegjelölő; jelentése: intelem. Nem felhívás, de idézi a kinyilatkoztatás ünnepi méltóságát. Versformája, a skót balladaforma, és a formában megjelenő verszene csupa izgatott, zaklatott ellentmondást rejt magában. Hasonló ellentmondások, ellentétes tendenciák vehetők észre a tiszta ritmusideál és a megvalósult ritmus között is. A Szózat, felhívás, kiáltvány a magyar nemzethez, s ez a jellege alakítja ki a szónoki beszédre emlékeztető szerkezetét: a legfontosabb tétel, a felhívás lényege a mű kezdetén azonnal megjelenik, s az egyre erőteljesebb érvsorozat után, immár a múlt, a jelen és a jövő szemszögből is igazolva, kétségtelenné téve nyomatékosabban, paranccsá erősödve ismét elhangzik a költemény végén. A cím műfajjelölő, jelentése: intelem. Nem felhívás, de idézi a kinyilatkoztatás ünnepi méltóságát, témájának súlyosságát. Tartalmilag tekintve, történelmi átfogással, a múlt dicső-komor történéseit jeleníti meg. Az intonálás eltökéltsége végig vezérszólam marad. Épp ezért oly heves néhol a költői kinyilatkoztatás, ezért oly érzelmekkel túlfűtött, mely az utolsó versszakban a hevülés végső lobbanásában teljesedik ki. Tömegeket mozgat, mozgalmas képeket használ, melyek a szabadság vágytól átitatva először kiáltássá, majd sírássá, végül sóhajjá változnak. Szerkezete keretes, felhívással indul, mely mindem magyarhoz szól. Az első egység a 2-3-4. Versszakokat foglalja magába, a dicső múltat tárja elénk. A következő egység, a 4-5-6. Versszak, a jelenbe hoz minket, a reformkorra oly jellemző hangon szól a szabadságért. A következő egység 7-8-9. Szakasz, egy kiáltás, a szabadságért harcolók, az áldozatokért. Nem hiszi el, hogy a sok szenvedés, halál mind hiába voltak a szabadságért. A következő három versszak egy lehetséges jövőképet tár elénk, mely eleinte optimista, majd egyre pesszimistább lesz, míg nem egy komor jóslatba nem fordul, melyben emberek milliói tehetetlenül szemlélik, ahogy egy nemzet tűnik el. Az utolsó két versszak a kerethez tartozik, de már nem felhívás szinten mondja ugyanazt, mint az első két versszak, hanem sokkal parancsolóbb hatású szórendváltoztatással, kihangosítással szólítja fel a népet. Szónoki beszédre emlékeztet az óda, mely valójában egy kiáltás, a nép segélykiáltása, a költőn keresztül megfogalmazva. Egressy Béni zenésítette meg a verset, mely így a Hymnussal egyenértékű szimbólumunkká vált. Bölcseleti versek A Szózattól fogva - tíz éven át - Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője. A közösségi tematika uralkodik verseiben, s a lírikus Vörösmarty a negyvenes években jut el költészete csúcsára. Elsősorban az óda és az elégia lesznek meghatározó műfajai, de az óda klasszicista egyneműségét a belső nyugtalanság és az öngyötrő vívódás a rapszódia felé sodorja. A Guttenberg-albumba (1839): A vers epigrammának indul, majd hatalmas ódává mélyül. Alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot a könyvnyomtatás feltalálójának, Guttenberg Jánosnak a tiszteletére. Ebben meg is jelent Vörösmarty verse magyarul és gyönge német fordításban. A vers egyetlen mesterien felépített körmondat: a négy előrevetett, egy-egy disztichonba sűrített feltételes mellékmondat párhuzamos fokozást tartalmaz. A versnek tulajdonképpen ünneprontó célzata van: a költő arról ír, hogy most még nem lehet ünnepelni Guttenberg emlékét és találmányát, hiszen nem valósult meg az eszményi világ, melyet a műveltség általános elterjedésétől vártak a kor gondolkodói. A versben leírt feltételek (majd ha...) teljesülése után jöhet létre a távoli jövőbe helyezett, utópikusan elképzelt tökéletes társadalmi rend. Ez lehet csak a méltó diadal, méltó emlékjel Guttenberg számára. Gondolatok a könyvtárban (1844): A tökéletes társadalmi rend elérésének hite rendül meg ebben a hatalmas filozófiai elmélkedésében. A költemény egyetlen kínlódó monológ, tele kétséggel, tépettséggel, belső és önmarcangoló vívódással. A versben a reménytelen kétségbeesés hangja zokog fel: ezen a földön mindenki boldogtalan. A könyvektől, a tudománytól,a civilizációtól kéri számon a költő a "nagyobb rész" boldogságát. A keserűség nem tarthatja vissza a hinni akaró bizakodást: a "számos milliók" nem egymás ellenségei, hanem egymás testvérei lesznek. Felülemelkedik csüggedésén, szembefordul pesszimizmusával, de hinni igazán nem tud. Kétszer hangzik el a versben a "Mi dolgunk a világon ?" kérdése, s mindkétszer a válasz: "küzdeni". Ez a megoldása a Vörösmarty költészetében vissza-visszatérő boldogságkeresés motívumának. Szerelmes versek Vörösmarty politikai lírájának zaklatott hangja belehangzik szerelmi költészetébe is. A titkolt Etelka-szerelem elsősorban áttételesen, epikus alkotásokban fejeződött ki, s lassanként halványodni kezdett, de még egyszer felizzott az iránta érzett forró szenvedély Késői vágy című költeményében. Ezeket a megbéklyózott szenvedélyeket szabadítja fel a Laura-szerelem. Későn született és kételyekkel, szorongásokkal teli ez az érzés, s a költeményekben nem is a boldogság, hanem a boldogságért rimánkodó ember könyörgése szólal meg. Világos után Szabadelvű felfogása, azonosulása a forradalom ügyével hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Világost a rákövetkező 3-4 évben nemcsak a Szózatban egyik lehetőségként megjósolt nemzethalállal, hanem általában a nagy társadalmi átalakulás végleges meghiúsulásával azonosította. A testileg-lelkileg összetört költő élete utolsó éveiben már alig írt verset, de ekkor keletkezett művei kivételes művészi színvonalat képviselnek. Előszó (1850): A vers a magyar irodalom csúcsai közé tartozik. Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. A tragikus szemlélet végső uralmát a vers hármas szerkezeti tagolása is érzékelteti. Az első és az utolsó rész megfeleltethető egymásnak, a sorok száma közel egyező a hosszú középrésszel szemben. Ez látszólag a rend képzetét erősíti a hídszerkezet pilléreiként szolgálva. Csakhogy az utolsó rész választalan kérdéssel marad abba, az első rész értéktelített örömével szemben itt a "hová tevé" rettenete, s az elbeszélő múlt a jövőképet is teljesen kilátástalanná teszi. A jelent- múltat-jövőt egymáshoz béklyózó időszembesítés így csak a kietlen jelent végérvényesíti: "Most tél van és csend és hó és halál". A lázas látomásokban tobzódó rapszódikus költeményt a fenséges esztétikai minőségével jellemezhetjük. Itt emberfölötti erők szabadulnak el, tombolnak s lecsöndesednek. A vén cigány (1854): Utolsó befejezett költeménye, melynek műfaja rapszódia. A címben szereplő cigány jellegzetes nemzeti motívum: a magyar mulatozás sokat emlegetett kísérője, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot. A költeménynek az első strófa és a refrén adja a bordal keretet. A "Húzd rá cigány" felkiáltás elkeseredett ember sírva vigadását idézi, azt a vigasztalhatatlan állapotot, melyet csak a bor és a zene mámora oldhat fel. A vén cigány itt az idős költő metaforája is: A költő önmagának is mondja, amit leír a műben, önmagát buzdítja, "muzsikálásra" szólítja fel, azaz versírásra. A többi refrén - az utolsó kivételével - ezt az önfelszólítást támasztja alá újabb érvekkel. A szenvedés mélypontja után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie. A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítás, a felszólítás erejét. A versben beszélő vén cigány tehát az utolsó nagy erőfeszítésre próbálja sarkallni önmagát. Ehhez felül kell emelkednie a gondokon, le kell győznie legalább a bor és a zene zsongító hatásával a fájdalmakat. Milyen legyen ez az utolsó, halál előtti pillanat? Erre a meg nem fogalmazott kérdésre adja meg a választ a 2. 3. strófa: Legyen olyan hatalmas, hogy vegye igénybe a költő minden szellemi és fizikai energiáját. De tovább halad a képsor: az utolsó alkotás legyen olyan rendkívüli erejű, mint a "zengő zivatar", mert csak így lehet méltó a nemzeti és emberi katasztrófákhoz. Miért kell ilyen verset írni? A válasz a következő két strófából olvasható ki (4. 5.). A 4. vsz. iszonyatos hangjai egyéni, nemzeti és emberi tragédiákról adnak hírt. Ezek a szörnyű természeti csapások követelik az utolsó alkotást, de a "vakmerő remények" képtelen illúziója is belejátszik az okokba. Olyan megdöbbentő időket élünk - sugallja az 5. vsz. -, mint amilyen végzetes csapás volt az emberiség számára a Paradicsom elvesztése. Mindezt csak halljuk, vizuálisan semmi sem jelenik meg. A 6. versszakban a történelem előtti múltba távozást a térbeli távolodás váltja fel. A hang bizakodóra fordul, sejtetve, hogy a kozmikus távlatból már látni lehet egy emberibb jövő jeleit. Közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába. Az utolsó szakasz fennhangon hirdeti a reményt: "Lesz még egyszer ünnep a világon". A hit, a remény valós indoklása elmarad ebben az ódai emelkedettségben. Megváltozik a refrén is: ebben az új világban érdemes újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömről énekelhet, s nem kell törődnie a világ gondjával. A vén cigány, a költő az új világ derült homlokú pórétájává magasodik, a költemény rapszodikus hangja ódaivá tisztul.