18. tétel Kölcsey Ferenc Élete: A reformkor politikai föllendülése mindenekelőtt az értekező próza korszerűsítését tette szükségessé. Ennek a feladatnak a teljesítésére először Kölcsey Ferenc vállalkozott, kinek életműve fejlődéstörténeti szempontból átmeneti jellegű: a romantikus elemek még klasszicista vonásokkal és az érzékenység kultuszával keverednek benne. 1790. augusztus 8-án született az Erdély északnyugati részén fekvő Sződemeteren. Édesapja, Kölcsey Péter nemesi származású gazdálkodó földesúr volt. Sződemeteren, édesanyja családjának birtokán élt hatéves koráig. Gyönge testalkatú, zárkózott, vissza-húzódó gyermek volt. Ennek egyik oka lehetett testi fogyatékossága is: kiskorában himlő következtében elvesztette bal szemét. Örömtelen ifjúság jutott osztályrészéül. Igen hamar elvesztette szüleit. Ez a magány állandósult egész életében. 1796-1809-ig a debreceni kollégiumban tanult. Az emberkerülő, társai között igen nehezen oldódó gyermek a könyvek világába menekült. Ebben az időben tanult meg görögül, franciául és németül. 1808-ban kezdett Kazinczyval levelezni, aki bátorította, bíztatta őt. Már diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására. Miután 1809 őszén befejezte jogi tanulmányait Debrecenben, Pestre utazott joggyakorlatra, s itt is maradt augusztus végéig. Ez alatt a bő fél év alatt bekapcsolódott a Pesten szerveződő irodalmi életbe. Megismerkedett Kazinczy "triászával" (Horváth István, Szemere Pál, Vitkovics Mihály), találkozott - többek között - Virág Benedekkel, Kis Jánossal, Berzsenyivel. Egy életre szóló szoros barátságot kötött Szemere Pállal, aki a német irodalom alaposabb tanulmányozására ösztönözte Kölcseyt (Innen ered Goethe iránti rajongása). 1812-ben visszavonult a csekei birtokára gazdálkodni. A természeti környezet, a táj ugyan elragadó, de a vidéki magány, a hozzá hasonló emberek hiánya, a műveletlen földesúri társaság elkeserítette, letargiába sodorta: feloldhatatlannak tűnt az életében (Berzsenyihez hasonlóan) a költői-tudós becsvágy és a porhoz kötött földesúri életforma ellentéte. A városi élet vonzotta, művelt emberek közé vágyódott, ámde birtokainak csekély jövedelme ezt nem tette lehetővé. Súlyos lelki válsága összefüggésbe hozható Kazinczytól való elfordulásával is. Azt tervezte, hogy a birtok vezetését öccsére, Ádámra bízza, és ő Pestre költözik, de miután 1827-ben Ádám meghalt, tervei kudarcba fulladtak. Az 1825 óta felpezsdült politikai közélet őt is magával ragadta. 1829 júliusában Szatmár megye adminisztrátora megyei aljegyzővé nevezte ki, 1832- ben pedig főjegyzővé választották. Széchenyi István Hitel című műve rendkívüli hatással volt rá: még inkább megerősítette azt a szándékát, hogy politikai tettekkel is segítse a reformok ügyét. Ezért is fogadta el országgyűlési követté választását 1832 novemberében (követtársa Eötvös Mihály volt). A haza szolgálatának szent célja irányította mindvégig pozsonyi tevékenységét, s az alsótáblán a liberális ellenzék egyik nagyhatású vezetője lett. Követsége alatt írta egyedülálló remekművét, az Országgyűlési naplót. Kölcsey nem volt hajlandó korábbi elveivel szembefordulni, ezért mikor Szatmár megye közgyűlésétől azt az utasítást kapta, hogy forduljon szembe a jobbágyfelszabadítással, lemondott képviselői megbízásáról. Ekkor (1835 február 9-én) mondta el a Búcsú az Országos Rendektől című beszédét. Birtokán a gazdálkodás mellett megtartotta a szatmári főjegyzőségét, és foglalkozott politikai perek védőbeszédeinek megírásával is. 1838. augusztus 24-én Csekén egy hirtelen jött betegségének esett áldozatul. Versei: Korai verseinek hangja panaszos, érzelmes. Lírai költészetét egyrészt a megfoghatatlan, elvont ideálokért való rajongó sóvárgás, másrészt a belső meghasonlás, a céljainak elérhetetlenségéből fakadó fásult közöny, pesszimizmus jellemzi. Vanitatum vanitas ("Hiúságok hiúsága") (1823): Kölcsey a reformkor egyik legmeghatározóbb alakja volt, de ezen kívül, számos más pontra is kiterjedt figyelme, így például pályáját szemlélve találkozhatunk a kritikus, a szónok, a pedagógus és a filozófus Kölcseyvel is. Jelen verse a filozófus költőt tárja elénk, aki az egyik legrégebbi, de legfontosabb kérdést, az élet múlandóságát, hiábavalóságát boncolgatja. A címet értelmezve, egy bibliai szókapcsolatot, a Hiúságok hiúságát láthatjuk. "Hiúságok hiúsága", "igen nagy hiábavalóság" - e szavakkal kezdődik az ószövetségi Prédikátorok könyve. A vers 10 versszakból áll, és négy szerkezeti egységre bontható. Az első egység az első versszakot foglalja magába. Ez amolyan bevezetés, de inkább megszólítás. Megszólítja saját magát és másokat is. A versszak érdekessége, hogy már itt meglátszik az egész versre oly jellemző paradoxon - sorozat és a hiábavalóságot leleplező, emelt hangnem. Például említi, hogy minden e világon, hitványságon épül. Említi Salamon királyt, akit a Prédikátorok könyvének szerzőjének tartanak, bölcsként emlegeti, miképp az írását az olvasónak ajánlja. A második egységbe a második, hetedik, nyolcadik szakaszok tartoznak. Itt a földi létet elemzi, miként az emberi élet olyan rövid, mint egy "... perchozta tünemény...", vagy "... hulló szikra melege...". Úgy gondolja, ez az ajándék, amit életnek nevezünk, csekély jelentőséggel bír a kozmikus történésekben. Vannak, akik próbálkoznak valami nagyot, maradandót, jelentőset létrehozni, de mindhiába. Az emberi létet holdvilág bolyongásnak tartja, olyan homályosnak, céltalannak. Rövidnek, mint a gyertyaláng. A harmadik egység a 3 - 6 versszakokat foglalja magába. Itt újra történelmi személyeket említ, nem hiába. Azt tárgyalja, miszerint a történelem, a história, az erkölcs és a filozófia, kiemelkedő szerepet kaptak mégis ebben az életben, mert ezek azok a dolgok, melyek valamelyest túlmutatnak az emberi léten, a küszöbökön. De a harc, a háború, mind fölösleges dolog, hisz semmit sem változtat meg alapvetően. Hiába a nagy felhajtás, a hév, a gőz, az elszántság, mind csak múlandó hiábavalóság. Itt igen érdekes paradoxonokat olvashatunk, mert azokat a dolgokat és történelmi személyeket említi, akik hazájuknak, de talán az egész világnak meghatározó tetteket hajtottak végre, említi Mátyás dicső harcait, a waterlooi diadalt, de Zrínyi hősies harcát is. Mind - mind meghatározó események, személyek voltak, de Kölcsey szerint ezek mind hiábavalóak voltak. Az utolsó egység az utolsó két strófát öleli fel, melyben sztoikus magatartást hirdet: rendíthetetlen nyugalommal vegyük tudomásul a világ hiúságos dolgait, mert történhet bármi ezen a kis földön, az mind csak hiábavalóság. A nyolcsoros versszakokra a Himfy - strófa jellemző: egy keresztrím, egy nyolc - hét - nyolc - hét szótagszámú versszakfélben, majd két páros rím egy nyolc - nyolc - hét - hét szótagszámú versszakfélben. A mű legvégére egy epigramma - szerű csattanó került, mely ezáltal még inkább filozofikussá teszi az egészet: komoly kérdést boncolgat, de választ NEM ad. Himnusz (1823): Keletkezés: 1823-ban írta Csekén, január 22-én. Ez a magyar kultúra napja. Az alcím - a magyar nép zivataros századaiból - szerves tartozéka a versen, hiszen Kölcsey kéziratán is így szerepel. Ezzel visszahelyezi művét a múltba, a török hódoltság idejébe (XVI- XVII. sz.) és egy akkori protestáns prédikátor- költő nevében szól. Így válik érthetővé a költemény mélyen vallásos jellege, a bűntudat, imaformája és sajátos történelemszemlélete. A cím műfajmegjelölő. A himnusz az óda egy fajtája, Istenhez szóló könyörgés. Isten képe: Kérlelhető és befolyásolható isten, tehát nem egyedüli ura a világnak. Ennek bizonyítéka az imaforma, a könyörgés áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért. Kölcsey istene történelemformáló erő is egyben, ő büntet és tartja számon a bűnösöket. A pesszimista költő őt igazságosnak tartja, ugyanakkor túlzottan szigorúnak is, hiszen a nép már "... megbünhödte¸[...] a múltat, s jövendőt.." is. Itt szintén megmutatkozik a múltba való visszahelyezés, a protestáns- költők ugyanis régen jeremiádokat (bűnlajstromokat) írtak. Ezekben alátámasztották a büntetés jogosultságát, majd elsiratták a magyarság széthullását. Zrínyi Szigeti veszedelmének első énekében is találkozhatunk ezzel. Szerkezete: Keretes, követi a jeremiádok szerkezetét, és a második és harmadik szakaszokban Isten ajándékait sorolja fel: az ország felvirágzását, a győztes háborúkat, Mátyás hódításait. A 4-6. Szakasz a balsors századait mutatja be. A bűnök között említi többek között a belső széthúzást, viszályt, Istentől való elfordulást, és az árulást is. Az érzelmi- hangulati tetőpont az 5.-6. Versszak. A 7.-ben a jelenbe hoz vissza minket, a reménytelenségbe és sivárságba. Három párhuzamos ellentétpár: vár-kőhalom; kedv s öröm-halálhörgés, siralom; szabadság-kínzó rabság. Az utolsó szakasz zárja le, foglalja keretbe a költeményt, ám képei jóval sötétebbek, komorabbak a kezdő képeknél. A vers pontosan és logikusan van felépítve: 1. vsz. : áldást kér, 2., 3. vsz.: természeti adottságainkkal harmóniát sugall, 4. vsz. : a tragikum és félelem semmissé teszik a kezdeti harmóniát, 5. vsz. : a belső viszályok fokozzák kilátástalanságunkat, 6., 7. vsz.: a félelemérzés irracionálissá fokozódik, 8. vsz. :csak Isten segítsége teremthet harmóniát. Versformája: Nyolc, 7 illetve 6 szótagos, trocheusi sorokból álló keresztrímes strófa. Rímelése XVI.- XVII. Századi, dísztelen formákat követ. Erkel Ferenc zenésítette meg a verset 1844-ben, a Nemzeti Színház pályázatára, így lett az himnuszunkká. Az antik műfaj egész Európában elterjedt; Istenhez forduló fohászt fogalmaz meg. Az újkorban Kölcsey százada adja meg a nemzeti himnuszok funkcióját, hiszen a nemzeti összetartozást hivatott szolgálni verssel és dallammal. Erkel Ferenc 1843- ban zenésíti meg. Nemcsak Kölcseyre, hanem más költőkre és a gondolkodó közvéleményre is rendkívüli hatással volt Széchenyi Hitel című műve. A Hitel, ugyan szépirodalmi stílusban megírt közgazdaságtudományi mű, mégis végkicsengése, a gazdasági elemzésekből levont végkövetkeztetése idézett elő fordulatot a költők szemléletében: a régi dicsőség felé forduló tekintetüket fordította a jelen és a jövő sürgető feladataira. Az új szemlélet, az új program célkitűzései, jelszavai rendszerint az epigramma tömör formájában jelentkeznek. Kölcsey világnézeti átalakulása is epigrammáiban érzékelhető. Ezek arról vallanak, hogy legfontosabb kötelességének most tettre kész, munkás, cselekvő hazafiság hirdetését tartotta. Az egyik legelső és legismertebb darabja ebben a műfajban a Huszt. Huszt (1831): A Huszt romantikusra színezett elbeszélést (1-4. sor) és valóságos drámai jelenetet (5-8.) sűrít disztichonokban írt klasszikus epigramma-formába. A romvár, az éjszakai csend, a felleg alól elő-előbukkanó hold, a sírokat nyitó éjféli óra és a sírból kilépő kései vándort megszólító "lebegő rémalak" a romantika kelléktárából való, s mindez kísérteties borzongást idéz elő. A régi dicsőség árnyalakjának szózata, tanításának szigora a ma már szállóigévé vált parancsban összegződik: "Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!". Kölcsey jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és minőségben egyaránt felülmúlja lírai verseit. Magyar nyelven ő hozott létre először maradandót ebben a műfajban. Kritikai írásaival - talán a műfaj újszerűsége miatt - maga ellen fordítja a közvéleményt. Felelet a Mondolatra című röpiratát Szemerével közösen írja, jelezve, hogy a pesti fiatal értelmiségiek pártján állnak a nyelvújítási harcban. Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikusaként némileg egyoldalúan vizsgálja a már elhunyt költő írásait. Parasztosnak látja Csokonai stílusát, s bizony ezt a kifejezést csak pejoratív értelemben használja, miközben azt állítja, kedveli Csokonai verseit. Berzsenyi Dánielről írt kritikája "goromba recenziónak" minősül. Noha Berzsenyit "genie"-nek tartja, dagályosságát erősen bírálja. Képeit túlzóknak, szertelennek tartja, s ezt a fegyelem hiányából vezeti le. Kifogásolja provincializmusát, szerinte tájszavak nem valók a "fentebb poesis" körébe. Kölcsey odáig megy a támadásban, hogy Berzsenyi érzésvilágát szegénynek tartja, ihletét elapadónak látja. A gondos kritika letaglózóan hat a megbíráltra, s Kölcsey csak sírhalmánál tud majd tőle bocsánatot kérni. Nemzeti hagyományok (1826): A klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentézisét legkövetkezetesebben Nemzeti hagyományok című értekezésében fejtette ki. Keserűen fejti ki ebben, hogy a magyar irodalom nem az ősi, nemzeti hagyományokból fejlődött, hanem idegen ösztönzésre, idegen mintákat követve alakult ki (Herder - nemzetek fejlődéstörténet elmélete!). Jövőbe mutatóan hangsúlyozza ugyanakkor: "Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet." (Herder - népköltészet A kezdeti hőskor a nemzet történetének egészét meghatározza, ez az időszak teremti meg a nemzet jellemét, hagyományát. Ez az álláspont azt a feltételezést rejti magában, mely szerint a kultúra lényegét a folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük. A Nemzeti Hagyományok szerzője a fejlődésnek két válfaját különbözteti meg: 1. Görög típusnak módja azt a szerves, belső kezdeményezésből induló fejlődést, amely egy fa növekedésére emlékeztet. 2. Éppen az ellenkezője az első gondolatmenetnek: a külső ösztönzés az értelmi szerzője. Idegen példa követését látja a római, a középkori keresztény, és a humanista reneszánsz kultúrákban. Mely típushoz sorolható a magyarság fejlődése? Ez a kérdés áll a nemzetgondolkodó Kölcsey töprengéseinek középpontjában. Vizsgálata során elmarasztaló végkövetkeztetésre jutott: szerinte a magyar kultúrának, s azon belül a költészetnek belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége. Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső ösztönzésnek van kiszolgáltatva. E borúlátó végkifejletben mégis van egy utalás, amely pórdalainkra vonatkozik, amelyekben Kölcsey nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta. Mi gátolhatta a magyar nemzeti hagyományok kibontakozását? Kölcsey a nemzet visszamaradottságáért kifejezetten saját rétegét, a magyar uralkodó osztályt okolta, s ebben a vonatkozásban az 1848-as polgári forradalom előkészítője volt. Történelemfelfogására döntően hatott bekapcsolódása a politikai életbe. Túljutott az elvont nemzetjellem fogalmán, s történetibb szemléletet alakított ki. Országgyűlési Naplójának 1833-ban írt részei és ugyanekkor írt levelei tanúsítják, hogy felismerte: egységes nemzetről mindaddig nem lehet beszélni, míg a népérdek szó alatt három érdek él, nevezetesen a nemesség, a polgárság és a parasztság érdeke. Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1834): Utolsó éveinek legkiválóbb alkotása, a magyar próza klasszikus remeke a Parainesis (intelem, buzdítás). Unokaöccséhez, Kálmánhoz intézi intelmeit, de a múlt sok-sok nemzedéke nevelődött sokrétű élettapasztalataiból leszűrt bölcs tanácsain. Az alig 40 lapos könyvecske legfőbb tanítása, hogy az ember a közösségé, nem önmagáé. Saját életére visszatekintő vallomása után arra figyelmezteti ifjú olvasóját, hogy felnőtt korában sok csalódásban lesz része, de illúziói szertefoszlása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az erényben. A mű ezt az erkölcsi ideált, az erény tartalmát fejti ki a továbbiakban. Kölcsey unokaöccsét, s a magyar ifjúságot a közösség szolgálatára kívánta felkészíteni. Legfőbb tanítása: az ember a közösségé, nem önmagáé. (1. Közösségi ember) Csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másoknak (emberiség, haza, család) szenteli életét, a lélek harmóniáját ugyanis a cselekvésben lehet megtalálni. Az élet fő célja a tett. (2. Tett, cselekvés) Figyelmeztet, hogy felnőtt korban sok csalódásban lehet részünk, de illúziói szertefoszlása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az erélyben. (3. Erély) Ennek az erkölcsi ideálnak a tartalmát fejti ki a továbbiakban: "Imádd az Istenséget! Akármerre veted tekinteted, egy végtelen bölcs és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugározzanak feléd." (4. Isten) A mű központi kérdése: az emberiség és a haza szeretete. "Szeretni az emberiséget! De az egyes ember csak meghatározott körben munkálkodhat." Az emberiséget csak a hazán keresztül szolgálhatjuk. "Hazaszeretet egyike a kebel legtiszteletreméltóbb szenvedelmeinek." (5. Emberiség és haza) Unokaöccsét a közönség szolgálatára kívánja felkészíteni, hiszen "a társaságba született ember nem önmagáé". (6. A közösség szolgálata) Felsorolja azokat a követelményeket, amelynek eleget kell tenni: "Törekedjél ismeretekre, melyek ítélet és ízlés által vezérelnek. Tudományt a munkás élettel egybekötni" (7. Ismeretek) A közéleti szereplés feltétele a szónoklat, a retorika szabályainak ismerete. (8. Közéleti sz., szónoklat) A szónok leglényegesebb eszköze az anyanyelv tökéletes ismerete. (9. Anyanyelv) A műveltség legfőbb forrásai a könyvek. (10. Könyvek) Ezután azt vizsgálja, hogy az eddig kifejtett erények hogyan valósulnak meg a történelemben. Hisz az emberiség folyamatos fejlődésében "küzdés az élet!" (11. Küzdés)