Irodalom - 17. Témakör József Attila 1. József Attila tájköltészete Ady hagyományaiból nő ki, mégis eredeti és új: a leírás és a gondolat mindig szerves egységet alkot, a tárgyi környezet egyszerre konkrét és metaforikus. Ady költészetében is találkozhatunk ilyen képpel, de ő nem létező környezetet jelenít meg híres Ugar-verseiben. József Attilánál az ábrázolt valóságnál mindig fontosabb az én. Egyszerre konkrét, érzéki és elvont, érzéktelen. Tájleíró versek képei a szürrealizmus hatását mutatják. Párizsban a szürrealisták döbbentették rá, hogy a szavaknak mágikus hatalma van. A felidézett kép egyszerre valóságos és valóság feletti. A képek megőrzik érzéki jelentésüket. A tárgyi világ mellett azonban, annak minden elemében benne érezzük a költő véleményét az őt körülvevő világról. A táj tehát a világ jelentését hordozza. Tájversei gyakran az éjszakához kapcsolódnak (Téli éjszaka, Külvárosi éj). Nem a saját érzéseit vetíti ki a tájba, hanem azonosítja magát a tájjal, a természettel. Mikro- és makrokozmosz egyaránt jelen van. Legparányibb részéből közvetlen közelről indul s végül kozmikus távolságokba jut. A 30-as években gyökeres változás - komorságot, szomorúságot mutató képek túlsúlya. Űr, éjszaka képe. A hideg űrben, érzéketlen világban a szorongó embert mutatják be, aki ebben a helyzetben úgy érzi, mintha elveszítené önmagát. Logikát, az értelmet, gondolkodást helyezi szembe, szinte fegyverként. A világegyetem iszonyata legyűrhető a gondolkodás segítségével. Szerpentinelv: a formaművész kézen fogja az utazót egy ismeretlen tájon a hegy lábánál. Szalagúton halad fölfelé egyre szűkülő körökben. Minden egyes lépésnél a táj újabb és újabb részleteire látunk rá, ezek mindig egymásra képződnek a tudatban. Ugyanarra a tájra nyílik a szemünk, mégis másmilyennek látjuk. Egyetlen pillantásra felfogjuk mindazt, amit a kör megtétele alatt eddig láttunk. Fönn az ormon aztán egyszerre szétnézhetünk a szelek minden irányába. Mindenki annyit lát, amennyire szeme van. A csupa szem költő mindent lát: a részleteket és a teljességet egyszerre érzékeli. Ez a szerpentinelv azt jelenti, hogy a költő a valóságnak mindig más és más szeletét láttatja és ezek a verset koronázó látomásban mind egymásra rétegződnek. Az éjszaka képei: Csokonai - Az estve; Tóth Árpád - Körúti hajnal, Kölcsey - Huszt, stb. Az ember nem érzékeivel, hanem értelmével hatol a felszín mélyére - meditációra alkalmas. József Attilánál az éjszaka egy történelmi korszakot jelképez. Az ember szenvedésre, nyomorúságra van kárhoztatva. A költő magatartása a virrasztás. A Holt vidékben is a tél, a fagy, a dermedtség uralkodik. A költő itt már nem a közvetett agitáció hangján szól, hanem a táj elemeit jeleníti meg tárgyias ábrázolással. A valóságos világ egy-egy eleme azonban olyan gondolati gazdagságot elevenít meg, hogy mégsem minősíthetjük a költeményt hagyományos tájleíró versnek. A megjelenített vidék legfőbb jellemzői a csönd és a mozdulatlanság. A hanghatások (ropog, kotyog, zörgő, csattogó, nyikorog, durrog) a "sűrű csönd" érzését fokozzák, az elképzelt mozgások pedig a dermedt mozdulatlanság állapotának képét erősítik: a csattogó fagy kiköti lovát, a sorakozó karók a bottal járó öreg paraszt képét idézik. A "holt vidék" megjelenítése tájképpel kezdődik (1-4. vsz.), aztán a tanya külső leírásán át jutunk el a kisszobában töprengő parasztokhoz (5-7. vsz.). Az utolsó strófában a már ábrázolt tájelemek - a lapályon a kásás tó, az erdő, a szőlő - fordított sorrendben előtűnnek, de most már az uraság tulajdonaként. A költői üzenetet az 1-7. versszak közvetetten, a 8. pedig közvetlenül fejezi ki. Nem tudjuk, hogy az "uraságé itt minden" gondolat a parasztok tudatában jelenik-e meg, vagy pedig a lírai én közvetlen megállapítása. A vers képei - a címe is - egyszerre konkrétak és elvontak, a táj részleteit idézik, de korántsem egyértelműek, sokféle képzetet keltenek. A vízből nem pára száll fel, hanem füst, az pedig mintha valaminek a nem teljes, kínos égését jelezné. A pusztaság itt a tájelemnél sokkal többet jelent, valószínűleg a létezés kietlenségét, a filozófiai értelemben vett semmit idézi meg. A ropogó csönd félelmes hangulatot kelt. A jeges ágak közt zörgő idő szürrealisztikus képe szinte a láthatatlan végtelenbe tágítja a képzeletet. A lovát kikötő fagy kelti fel a halál eljegesedő képzetét. A tanya körül az idő és a táj önmagába zárul. Az első strófában ábrázolt kietlen, sivár vidék azonban nem ember nélküli táj, a természeti jelenségek emberi jelleggel, hangulattal vannak felruházva. A képek éreztetik, hogy emberek élnek itt, s a vers elsősorban róluk szól: dunnába bútt, zsíros, csendes, kerek, rendes, s a havas mezőben a csönd ropogása is mintha emberi lépteket idézne. A 4. versszaktól kezdve pedig már szinte csakis az emberi világról van szó. Ekkor válik világossá, hogy főképp az emberi nyomorúságtól haldoklik ez a vidék. Erről a nyomorúságról beszél minden: a nyirkos szalma a tőkéken, az omladozó tanya, a nyikorgó ajtójú üres ól, a harasztot pipázó parasztok. A bonyolult összetett képek után a zárlatban minden világossá válik. A nyomorúság magyarázata: "Az uraságnak fagy a szőlő". Ezzel az egyértelműséggel lesz a vers igazán keserű és lázító. A versjelentés megformálásában jelentős szerepe van az akusztikai hatásoknak is. A versben a megvertség, a bágyadtság kifejezése még nyomatékot is kap a mély magánhangzók egyhangúságától. Ezt erősítheti a szó eleji, és belső alliterációk sora. A sorvégi e hangos szavak felkeltik az enyészetnek, a reménytelenségnek a képét. Az előadás tárgyszerűsége rövid, kopogó kijelentő mondatokban valósul meg. Ez azonban nem okoz száraz szöveget, mivel a verset feldobják, játékossá teszik a suta, közömbös rímek. Külvárosi éj: Természet = éjszaka 1, általánosságban 2, történelmi sík 3, virrasztás 4, szerpentinelv 5, külváros: forma, sivárságérzés. Az éj a szegények éje, a jelen ideje, mégis itt készül a jövő (utolsó vsz.). Képzeletben a megvalósult győzelmet látja. Az elégikus zárlatsorok: a jövőre még várni kell, újra visszatér a nyomor, a szenvedés egyetemes jelképe, az éjszaka. Az 1. vsz. egy jól körülhatárolt képpel kezdődik. A város peremén egy konyhát látunk, amelyben egy ember várja a sötétséget. Ezt a rideg, tárgyias környezetet a költő egy leheletfinom megszemélyesítéssel a költészet szférájába emeli. Megteheti, hiszen otthona e táj. A fény, mint a halász, lassan telemeri hálóját és a konyhára sötétség ereszkedik. 2. vsz. csönd, mozdulatlanság. Ebbe a kezdő képbe a 2. versszakban újabb motívumok fejlődnek. Az első két vsz. tartalmazza a vers alapvető motívumait (hegy lába). A következő egység a következő szemléleti szintet jelenti (1. szerpentincsík). A költő kivezet bennünket a város peremére. A magasból tekintünk a tájra. Leszállt az éj. Az éj leírása különösen megkapó: "megáll, sóhajt, leül a város szélénél | Majd újra megindul a tájon át hazafelé, mint a munkájából hazatartó fáradt ember". A motívumok visszautalnak a kezdő képre: az éj kevéske holdat gyújt és ezt a halvány kis fényt ellenpontozzák az omladozó sötét gyárak. A képzeletek hirtelen váltással tündéri fénybe borítja a mogorva tárgyakat. A mozgás és mozdulatlanság ellentéte is megfigyelhető. Ezekkel az apró, alig észrevehető mozgásokkal áll szemben a következő 3. szakasz képi világa. A vas-, cementgyár leírásával egy újabb szemléleti kör kezdődik, távolabbra tekintünk. Ezúttal a csönd és a sötétség motívumai az uralkodók. A gyárak a kísértethistóriák hangulatát idézik fel komorságukkal. Csak a bogárhátú dinamók fénylenek, de a babonás éjjeli őr ebben is lidércet lát. A temető éjszakai csöndje a vonatfüttyel ér véget. A homályban motozó nedvesség egy újabb szemléleti szintet képvisel a versben. Ugyanazok a motívumok térnek vissza: a tompa fény, a nehézkes mozgás, az 1. versszakból megismert nedvesség. A holt tárgyak látomásai után megelevenedik a város. Emberek jelennek meg az úton, akiket egy-egy hanghatás jellemez. Váratlan drámaisággal jelenít meg egy-egy emberi sorsot (kutyaként szimatoló elvtárs). Ezek a képek az emberi romlottságot és a testi-lelki nyomorúságot szimbolizálják. A napszámos alakja hirtelen társadalomkritikává formálja át ezt a tájleíró költeményt. A magányosan virrasztó napszámos italba fojtja bánatát és keserűségét. A csattogó vizek képével mélypontra jut a vers (egyúttal ez egy új szemléleti szint). Újra a kemény természet veszi át az uralmat a táj felett. A külvárosi táj gyáraival és raktáraival egy szétfolyó szürrealista vízióban jelenik meg. Mindent elborít az ár (sötétség szinonimája). Ez a nedvesség az éjszaka árja, a nyomor szomorú jelképe. Térképet rajzol a falra a penész (az éjszaka egy történelmi kor jelképe). Az eldobott és indulni erőtlen papírdarab, cédula a költemény kezdőképét idézi fel. Ezzel felértünk a hegy csúcsára. Most világosodik meg az 1. vsz. képeinek jelentése. Az a homály, ami a konyhára leereszkedik a mindent elborító nedvességet, az éjjel árját előlegezi meg. A költő úgy érzi, hogy ő is tehetetlen, ránehezedik az éj, a bánat súlya. Ez a csüggedt hangulat hirtelen ellentétbe fordul át. A "légy szomorú" felkiáltás a vers ódai szakaszát vezeti be. Az oromról a jövőt látjuk. Ez az éj a szegények éje, a jelen ideje, mégis itt készül a jövő. Téli éjszaka: egy határozott felszólítással indul ( kijelöli a beszédhelyzetet, de lehet önfelszólítás is. Önmagában nehezen megfogalmazható a szerepe, a vers kell hozzá. A virrasztó ember magatartására utal, amely ahhoz szükséges, hogy mindent fel tudjon mérni. A másik, szigorú felszólítás arra utal, hogy az elénk táruló látványt csak erős lélekkel lehet elviselni. A vers megértéséhez fontos, hogy a konkrét tájelemek egy belső táj felépítéséhez szükségesek, a konkrét látvány mindig áttűnik az elvont értelmezésbe. A szép embertelenség jelentheti az ember nélküli táj harmóniáját, a világban magára maradt ember korlátozottságát, léthelyzetét. Ezt a képet a következő ellentétes kép erősíti meg - tanya és a hazatérő földműves, aki már elszemélytelenedett, a szerszámaival azonosított sorsú. A szép embertelenség vérző embertelenséggé változik. Az 5. vsz. hasonlata visszautal a tanya képére és előkészíti a 6. vsz. komikus világát. Ez lesz a címbéli világ kibontása. Az éjszaka motívumához a tél motívuma kapcsolódik. Ez a vers csúcspontja, a világegyetem egy haranggá változik, melynek nyelve a Föld. A szép embertelenség világa ez, a tudatunktól függetlenül létező természeti világ, amelyet sem az emberi lét korlátozottsága, sem végessége nem béklyóz, korlátoz. A szív embere érzékeli a szikrázó csillagú égbolt szépségét. Az elme a bezártságot is tudomásul veszi. A magára maradott ember szenvedéseit szimbolizálja. A bezártság végérvényesen magányra kárhoztatja az ember, akit sötétség, magány vesz körül. A 10. vsz. a vers legnegatívabb része, az embertelenség abszolút 0 pontja, de a feloldás már itt megkezdődik. A fagyott csend mintha megszólalna, a dermedtség mintha megmozdulna. Az elme ironikussá kicsinyíti az embertelenség téli éjszakáját azzal, hogy vitrintárgyakká fokozza le őket. Visszaérkezünk a földre (11. vsz.). A verskezdő helyzet komorabb szituációja. 12. vsz. Újból emberivé válik a világ - városba tartó tehervonat. Az 5. vsz. kéményből szálló füst képe tűnik át a szikrázó csillagú éjszaka képébe. A 13. vsz. tehervonatfüstje vezeti vissza tekintetünket a ölnyi végtelenbe. A vonat lesz a téli éjszaka és a végtelen viszonyítási pontja. Annak is jelentősége van, hogy tehervonat - hideg és sötét, ezért lehet külön kis téli éj. A 14. versszakban lefokozottan is, mégis emberközelien (egy kis egérke) jelenik meg a fény. Ez csak ahhoz elég, hogy meglássuk a városi éjszaka kietlen világát: még a földművesnél is nehezebb sorsú városi nincstelen, aki még kevésbé emberként jelenik meg az utcasarok zörgő kabátként - az ember metonímiája. Az a Föld, amely a 6. vsz. harangjának nyelveként a létezést jelképezte, az most szembehelyezkedik az ember sorsával és összehúzódik. A téli éjszaka szemlélete véget ér - kiindulóponthoz vissza (utolsó vsz.). A lírai én megjelenik, megadja a szemlélődésének alapmagatartását. A tulaj része az ábrázolt világnak, de fölötte is áll, hiszen át tudja tekinteni. A záró kép emberiesíti az alapképet, a karcoló cserjeág a tőrt emelő ág után előrehajol, szinte emberként viselkedik. A fa alatt ott áll a világot elemző, birtokba vevő költő.