Irodalom - 16. Témakör A nyugat első nemzedéke Tóth Árpád, Juhász Gyula 1. Kereszturi József előadása Tóth Árpád : Jól van ez így (részlet) Hogy miért vagyok többször szomorú, mint víg Ó kedves, kár úgy számba venni, jól van ez így Lásd kell szomorú embernek is lenni. A Nyugat antikvárium, a Bajcsy-Zsilinszky út és a Bank utca sarkán van. Itt működött egykor a Nyugat szerkesztősége. Most két olyan költőről lesz szó, akikkel sokszor találkozhattak azok, akik a Nyugat számait lapozgatták: Tóth Árpádról és Juhász Gyuláról. A kor amelyben éltek a szecesszió kora volt. Kereszturi József: A szecessziónak is van kora, sőt valószínűleg van szecessziós irodalom is, de nem úgy, ahogy ezt az eddigi korszakokról a gimnazisták megismerték. Nem olyan egyértelmű. A szecesszió az irodalomban nem forma kérdése, nem a külsőségeké, hanem valami belső tartalom, egyfajta mentalitás ugyanúgy, mint a képzőművészetben és az építészetben csak ezeknél jobban tetten érhető ennek formai megvalósítása. Ám a művészek csak egy rétegét érintette a szecesszió, így nagy viták is sor került. Vannak olyan irodalmi alkotások, ahol formailag is megnyilvánul a szecesszió: mondatfűzésben, történetalakításban pl. Ilyenek Oscar Wilde, és Krúdy Gyula művei. Krúdy az időt próbálja hullámoztatni, igyekszik összekeverni az idősíkokat, nem pedig a stílusjegyeiben szecessziós (bár ez is lehet stílusjegy). Tóth Árpád és Juhász Gyula nem véletlenül került egy tételcím alá. A szecesszió korának mentalitása közös a két költőnél. Néhány év különbség volt köztük, és mind a ketten viszonylag rövid élete éltek, ám ez az élet olyan zsúfolt volt, hogy sokkal több történt velük, mint Petőfi Sándorral 26 év alatt. Beleszülettek a dualista korba, ahol mindkét család Kossuth hagyományokat ápol, a függetlenségi eszme ott van körülöttük. Mindkét család próbál polgárokká válni, ami kisebb-nagyobb buktatókkal de sikerült: Juhász Gyula korán árvaságra jut, Tóth Árpád apja pedig egy darabig sikeres szobrász (Clevelandben is Tóth Árpád Kossuth szobra látható), de aztán szülővárosában olyan nagyot bukik, hogy megviseli még Tóth Árpádot is. Tóth András olyan Szabadság szobrot készít Debrecen főterére, amit a helytartóság rövid úton eltávolított. Ebben anyagilag és lelkileg is tönkrement a család. Tóth Árpád egy rendkívül indulatos, de nagy szeretettel teli apával nőtt naggyá, és sohasem tudott kitörni ebből, anyagi függetlenséget sem élvez, és ezeket az indulatokat, szégyeneket végig hordozza. Juhász Gyula kifogott magának egy erőteljesen szuggesztív anyát, aki még a házasságát is meg tudja akadályozni. A későbbi magány, ahogy azt Juhász Gyula megéli, a családi hátterére is visszavezethető. A szerelem nem egyformán érintette a két költőt. Tóth Árpád megházasodott, és gyerekeket nemzett. Juhász Gyula nem jut el idáig, különböző elfojtások, betegségtünetek megakadályozták ebben. Ám átéli a világirodalom egyik legszebb szerelmi élményét, amiben a hús-vér ügy csak egy darabig fontos, nem is realizálódik, elvont szerelemmé alakul, és örök életében visszatér versek sorában: Juhász Gyula: Annára gondolok A csillagokra gondolok Annára gondolok És Annára ki elszállt búcsú nélkül A boldog néma csillagokra, Melyek lenéznek mosolyogva Reám a babonás, bús éji égről A csillagokra gondolok Melyeknek lángja régesrég kiégett Csupán fényük ragyog S Annára gondolok Ki rám ujjongva nézett S egy csillagos ősz éjén elhagyott A csillagokra gondolok Kiégett, elsuhant, tört csillagokra Annára gondolok S a könnyem úgy ragyog Mint elhúnyt csillagok Ha ég az éji pompa! Ajánlom továbbá Tóth Árpád Lélektől lélekig című versét, melyből kiderül, hogy mindkét költőnél a magány, a szeretetéhség, a fájdalom szinte már mazochisztikus átélése hatalmas méreteket ölt. Tóth Árpádnál nem a szerelem kapcsán, hanem általában az emberi kapcsolatok kapcsán. Kertész Imre írta, hogy a magyar költők nem tudtak élni, de nagyon tudtak meghalni. Tóth Árpád már gyermekkorától fogva TBC-s, Juhász Gyula pedig olyan idegrendszeri problémával küzd - ő maga agynyomásnak hívja - amely gyakran kerget öngyilkos gondolatokba, és élete is így ér véget: altatókat vesz be. 2. Szecesszió - A századforduló művészete A szecesszió szó eredete az ókori Rómába nyúlik vissza, amikor a plebs kivonult a szent hegyre, és ezt a kivonulást nevezték szecessziónak. A szecesszió elnevezés alatt értendő századfordulós művészeti ág neve minden országban más: Szecessziónak hívták az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Franciaországban Art Nouveau-nak, Németországban Jugendstil- nek, Katalóniában Modernisme-nak. Az elnevezéssel együtt országonként a stílus is változik kissé. Az irányzat az 1890-es évektől kezdve, egy historizáló békekor után (amivel szembe helyezkedett) alakult ki, és nem az építészetben mint a többi nagy stílusirányzat esetében, hanem a díszítőművészetekben. Ezen belül új művészeti ágak is kialakultak: könyvművészet, tipográfiai művészet. Az európai szecessziót mutatja be az Iparművészeti Múzeumban megtekinthető kiállítás. A szecesszió volt a lázadás a kor művészete, a különböző neogótikus, neobarokk, neomindenféle ellen, sőt mondhatjuk, hogy az első modern irányzat is, a XX. századi avant-garde avant-garde-ja. A szecessziót jellemzi egyfajta szétválás a művészet és az élet között, egy esztétikumba menekülés a polgári élet és vívmányai elől. Kelet-Európában szecesszió a nemzetté válással egy időben keletkezett, így jellemző rá egy nemzeti íz. Lechner Ödön volt az első, aki az építészet díszítőművészetében használta a nemzeti motívumokat, őt aztán építészek egész sora követte. 3. Juhász Gyula tájköltészete Kosztolányi írta róla: "valami andalító magyarság bujdosik e sorok között.". Schöpflin Aladár pedig így látta: "Természetes levegője a halk búsongás. A cselekvés motívuma hiányzik verseiből.". Magát így jellemezte: "A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok.". Juhász Gyula Szeged költője, Babits és Kosztolányi egyetemi tanulótársa, jó barátja. Eszmények, így az emberszeretet, a forradalmiság, a szerelem illetve a felfokozott boldogságvágy és szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányossá tette. Juhász Gyula életrajza, életműve, költősorsa és költői műve rendkívül szoros kapcsolatban áll, fedik, erősítik, magyarázzák egymást. Életrajzából adódóan mélabúra, bánatra hajlamos költő, s ez az alaphang hozza létre hangulat-líráját. Kapcsolatban áll a francia szimbolistákkal és parnasszisták formakultuszával. Hitt a szépségben, a művészetben, gyakori ihletforrásává vált a képzőművészet és az irodalom. Leggyakrabban innen meríti költészetének anyagát: Leonardo, Giotto, Van Gogh, Gulácsy Lajos művészetéből s a költők arcába saját érzéseit vetíti ki - Arany, Madách, Zrínyi, Berzsenyi. Verseinek zeneisége, bánatos dallama impresszionista költővé teszi. Költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája a szigorú szabályokhoz kötött szonett, melyből kb. 300-at írt. A táj, a környezet, mint kifejezést szolgáló eszköz változatosan alakult a magyar irodalom történetében. . Petőfinél az Alföld a szabadság szimbóluma. Tájköltészetében a leírt vidéket felmagasztalja. A vidékbe beleszövődnek emberi tulajdonságok, érzések. . Vajda Jánosnál a táj a sajátos életérzések hordozója, gondolatait, látomásait idézi fel (A vaáli erdőben). . Ady látomásszerű tájversei rendszerint fiktív térben és időben játszódnak. A szereplők nem élnek konkrét korban (Az eltévedt lovas). A táj és elemei szimbólumok, metaforák (A magyar Ugaron). Juhász Gyula tájlírája bánatlíra. Konkrét tájhoz (Szegedhez, Tápéhoz) kapcsolódnak ezek a versek, de nem a tájélmény valóságossága a lényeg, hanem a külső táj a belső metaforikus tájnak, a lelki a tájnak a kivetítődése. A költő tulajdonképpen hangulatát vetíti ki a tájba s ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá s olykor boldoggá, emberközelivé. A Tiszai csönd című verse az otthon töltött vakációs napok valamelyikén születhetett. A tájat saját érzéseivel tölti meg, így a költemény egészét a kettősség jellemzi. A táj valós: szegedi tanyavilág - költői érzésvilág. A táj idillikus szépsége nem a boldogság, hanem a nosztalgia idillje. A magányról és ugyanakkor a magány feloldásáról szól a költemény. A versben egyszerre szólal meg a csönd, a nyugalom, a békesség, a harmónia és a fájdalom, az egyedüllét. Kulcsszava: "hajó", mely a költő számára egyszerre jelent otthhont, szülőföldet és benne saját magát. A tisza-parti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: "Hálót fon az est, a nagy barna pók,". Hálót fonó pók képében ereszkedik rá a költőre a sötétség s veszteglésre kényszeríti a hajókat. A képi sík mellett megjelenik a fogalmi sík: a bénult mozdulatlanság gondolatköre. A csöndet teljesebbé teszik az élet apró jelei, rezdülései: "Egyiken távol harmonika szól, | Tücsök felel rá csendben valahol.". A hangjelenségeket térbeli érzettel kapcsolja össze: "távol", "valahol". Így szinte az egész világot befonja a bénultság. Keverednek a városi (harmonika) és a falusi (tücsök) élet elemei, ezzel is mintegy tágítva a mozdulatlanság terét. Megszemélyesítéssel folytatja a verset, ezzel áthumanizálja a természetet: "Az égi rónán ballag már a hold.". S ezt tovább folytatja a melegség, az otthonosság érzését keltve: "Tüzeket raknak az égi tanyák, | Hallgatják halkan a harmonikát.". A fények, színek, finom hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg (h-alliteráció). A jambikus sorok nyugodt lüktetése is erősíti az esti csöndesség érzését. Az utolsó két versszakban megjelenik a lírai én, a költő, aki szintén a veszteglés, a mozdulatlanság állapotát érzi át: "Tiszai hajók, néma társatok!". A természeti képeket átjárja a szomorúság, a verszárásban mégis oldódik a költő árvasága, szelídül magánya: "ma nem üzennek hívó távolok, ma kikötöttünk itthon, álmodók!". Tehát a magány csak időleges, a költő még bízik lehetőségeiben, belső tartalékaiban. A Tápai lagzi, címével ellentétben nem a falusi lakodalom vidám jókedvét mutatja be. Disszonáns durva hangok, groteszk hangutánzó szavak uralkodnak az első versszakban: "Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang, ... repedt harang .. kutyák vonítanak .. varjúraj felel.". Mindez misztikus, babonás hangulatot kölcsönöz az egész költeménynek. A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem derűs ünnep: "asszony lett a lány". Ez a tőmondat utal a dísztelen nászra, természetes törvényszerűségére. A következő sorok a jövőt villantják fel: a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Az "ember medve" metafora arra utal, hogy az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le: az emberek és az állatok közti különbséget csak a "benn" és a "künn" határozószók jelzik, életmegnyilvánulásaik azonosak: "alszanak és morognak". Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hangulatot, mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold "elhervad", a vőfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban megjelenik a Halál: "És a határban a Halál kaszál...". A három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. A vers a lelki sivárságot, a kiüresedett létet jeleníti meg, a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza. A tájhoz kapcsolódóan a szerelem érzése is megjelenik Juhász Gyula költészetében. Sárvári Anna az ideális szerelem, az ifjúság s a szépség szimbóluma egyben. A Milyen volt... című verse Szakolcán született. A Váradon megismert színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. Emlékeiből és vágyaiból eszményi szerelem bontakozott ki. Három versszakot idéz meg (a tél hiányzik), s ezekből a képekből Anna emléke áll össze. A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik és ez olyan szép panteizmus, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjába maródik. Tulajdonképpen nem vall szerelmet a költő. Gondolat- párhuzamara épül s anaforikus szerkesztésmód jellemzi: "Milyen volt?" - kérdi háromszor, s ugyanannyiszor a felelet: "nem tudom már" és hozzáteszi "De azt tudom". A vers könnyedsége mögött költői eszközök sokasága rejtőzik: alliterációk, keresztrímek, jambikus lüktetés és az 'sz' hangok uralma kölcsönöz erős zeneiséget. Az utolsó versszakban jutunk Annához a legközelebb, de a költő boldogsága nem a valóságban, hanem csak a képzeletben él. Az arckép eltűnik, az érzelem viszont végtelenné magasztosul. Ebben a három kis strófában egy régi nyár, egy régi ősz és egy régi tavasz van elrejtve: az ifjúság. Egyszerű, finom, gyengéd és áhítatos vers ez, mely a reménytelenségbe tart. Igéi mutatják az emlék bizonytalanabbá válását. Tematikus sokszínűség jellemzi Juhász Gyula költészetét, csakúgy, mint az összes "nyugatos" költőét. Ez azt jelenti, hogy kezdetben a formai stílusgazdagság jellemző s témájában az egyéni magány szólal meg. Élete végére az a formai bravúr leegyszerűsödik, klasszicizálódik és a tartalmi gazdagság felé tolódik el költészete: a világ, a tágabb környezet felé fordul s ez iránt érez felelősséget, részvétet. Juhász Gyula kezdeti lírájának egy része közelebb áll a korábbi hagyományokhoz: a németellenes nemzeti érzést szólaltatja meg enyhe pátosszal, a dolgozó embert, a munkást dicséri ünnepélyes szavakkal, az emberhez ír himnuszt. Másfelől viszont nála szólal meg a legbensőségesebb áhítattal a leglágyabb hangon a szépség, a művészet szeretete, a szomorúság, a mélázó fájdalom érzése. Az impresszionizmus változatos színvilága, a szecesszió enerváltsága és bizonyos realisztikus elemek, realista tendenciák olvadnak így egymásba költészetében. Főként kezdetben nagy szerep jut nála a műveltségélménynek, a parnasszizmus hatásának. Gyakori költészetében az emlékezés attitűdje, szerelmi lírájának darabjai legnagyobbrészt ilyen jellegűek, mint például az Anna-versek egyik remeke a Milyen volt...