15. tétel Puskin: Anyegin Élete: Moszkvában született 1799. Május 26-án régi orosz főnemesi család gyermekeként. Anyai dédapja etióp volt, akire egy orosz követ talált rá túszként Konstantinápolyban, elvitte Nagy Péternek és a cár kegyeltje lett. Puskint a szülők minden rendszer nélkül neveltették, fejlődését másodrendű francia nevelőkre bízták, akiknek csak tökéletes franciatudását köszönheti, apja könyvtárában pedig rákapott az olvasásra. Szülei birtokaikkal nem foglalkoztak, nagyvilági életet éltek. 1811-ben beíratták abba az intézetbe, melyet I. Sándor azért alapított, hogy képzett tisztviselőket neveljen. Puskin a legelső évfolyam növendéke volt és hat évig nem hagyhatta el a kolostori fegyelmet. Haláláig ez az iskola maradt Puskin elveszett paradicsoma. 1817-ben a tanulmányainak befejezése után állami szolgálatba lépett, a Külügyi Kollégiumba osztották be titkárnak. Belevetette magát az irodalmi, társasági és a szerelmi életbe, tagja lett a Zöld lámpa elnevezésű baráti társaságnak is. Puskin nemcsak, mint költő és hódító szerelmes kívánt kiválni társai közül, hanem politikai hangadóként is. Lázító versei és szabados életmódja miatt I. Sándor Dél - Oroszországba száműzte. Hivatalosan nem volt száműzött, elutazásának okául a hivatali áthelyezést jelölték meg. Megkezdődött a vándorlások korszaka, a rendszeres életmód nélküli, otthontalan lét. Kisinyovban fogott hozzá a Jevgenyij Anyeginhez 1823. Május 9.-én. A déli száműzetés éveiben lett neve ismertté Oroszország - szerte, s Puskin megízlelte a siker, a dicsőség ízét. A család közbenjárására a cár hozzájárult, hogy a költő délről északra kerülhessen, a számkivetés helyévé, most a régi otthon vált, de családtagjai ekkor már elhagyták a falut, Puskin egyedül maradt öreg dajkája (Arina Rogyionova) társaságában. A népélet és a népköltészet bűvkörében élt, magányában legfőbb tevékenysége az alkotás volt. Befejezte A cigányokat, megírta a Borisz Godunov című színművét, elkészült a Jevgenyij Anyegin néhány fejezete is. 1830. május 6-án eljegyezte a nagyon szép és fiatal Natalja Nyikolajevna Goncsarovát, de még a házasság előtt elutazott egyik birtokára, Bolgyinóba, hogy az apjától kapott örökrész bevételeinek ügyét intézze. A pár hetesre tervezett tartózkodás a kolerajárvány miatt decemberig húzódott. A bolgyinói őszben Puskin olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. Ekkor fejezte be az Anyegint, amin több mint hét esztendőn át dolgozott. A házasságkötés után Puskinék Péterváron telepedtek le. Négy gyermekük született: két lány és két fiú. Utolsó éveiben ismerősei egyre fáradtabbnak, elkínzottabbnak, csüggedtebbnek látták a költőt, bár ebben az időben születtek legjelentősebb lírai költeményei, a Dubrovszkij, a Pikk dáma, Az egyiptomi éjszakák és a Kapitány leánya. A pétervári társasági élet mérte rá a végső csapást. Egy d'Anthes nevű francia emigráns elkezdett udvarolni Puskin feleségének. Puskin párbajra hívta, s ekkor érte a halálos sebesülés: a golyó eltörte medencecsontját és szétroncsolta beleit. A párbaj után két nap múlva, 1837. Január 29-én halt meg. Anyegin: Puskin száműzetése idején, 1823. Május 3-án kezdte írni a Jevgenyij Anyegint, s 1830. Szeptember 25.-én, fejezte be Borogyinóban. Az Anyegin verses regény. Puskin Byron hatására fordult a műfajhoz. Az Anyegin története a romantika mesebonyolításához hétköznapi és egyszerű. A nagyvilági élettől megcsömörlött címszereplőt egy váratlan örökség falura szólítja. Itt megismerkedik Lenszkijjel, az álmodozó fiatal költővel, s általa a Larin családdal. Az idősebb Larin - lány, Tatjana beleszeret Anyeginbe, levelet is ír hozzá. A férfi udvariasan, de határozottan visszautasítja a közeledést. Tatjana névnapján Anyegin udvarolni kezd Olgának, a fiatalabbik Larin - lánynak, akibe Lenszkij szerelmes. Az ifjú vőlegény párbajra hívja Anyegint, Lenszkij meghal. Anyegin elutazik a faluból. Évek múlva Moszkvában, egy fogadáson találkozik újra Tatjanával. Beleszeret a már férjezett előkelő asszonyba, de most Tatjana utasítja el. A 19. Század első harmadának orosz valóságáról páratlan kép tárul elénk a regényben. Megismerjük a nagyvárosi és a falusi életet, az öltözködési és étkezési szokásokat, a mindennapokat és az ünnepeket. Puskin teljes hűséggel jellemzi az egyes társadalmi rétegeket. Szót ejt az orosz oktatás és nevelés helyzetéről, beszámol az orosz színházi életről, az irodalmi vitákról. A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin önkeresése áll. Alakjában Puskin az orosz irodalom egyik alapvető típusát, a felesleges embert teremtette meg. "Anyegin olyan ember, aki henyeségre, haszontalanságra ítéltetett, idegen mind családjában, mind hazájában, aki nem akar rosszat tenni, de képtelen jót tenni, így hát végül is nem csinál semmit, bár mindent megpróbál." Árnyaltabb képet kaphatunk, ha Anyegin és a többi szereplő személyiségét a 20. Században megjelenő szerepelmélet felől közelítjük meg. A szerep meghatározó fogalom a műben. Az első és második fejezet mutatja be azokat a szerepeket, amelyeket a nagykorúvá lett Anyeginnek kínál a korabeli Oroszország. A tizennyolc éves főhős napirendjének pontos ismeretével mutat rá Puskin a választott életforma tartalmatlanságára, ürességére. Anyegin rövid ideig költő szeretne lenni, de belátja, hogy az íráshoz nincs tehetsége. Majd a tudomány vonzza, ám ez sem bizonyul járható útnak. A vidékre költözés rövid időre új lehetőséget kínál: az orosz irodalomból jól ismert reformer birtokos szerepét. A hiábavaló küzdelembe hamar belefárad. Marad az életuntság és világfájdalom, végső soron a semmi. A regény tehát egyszerre mutatja föl Anyegin önkeresésének belső emberi gyengeségből is fakadó meddő kísérleteit, s a 19. Század első harmada orosz világának szűkös szereplehetőségeit. Anyegin példaképe Byron; a romantikus angol költő portréja lóg a szobája falán, s Childe Haroldtól veszi át az életuntságot. A felesleges ember nemcsak szétrombolja saját sorsát, hanem tönkreteszi környezete életét is; önkéntelenül magával rántja társait is. Lenszkij is irodalmi szerepet játszik. Schiller és Goethe az eszmeképei. Lelkesültsége, tisztasága az eszményekért való rajongása révén rokonszenvessé válik Anyegin számára; romlatlan fiatal énjét látja benne, aki lángoló életigenlése sz élet nem ismeréséből fakad. Ezt jelzi párválasztása, Olga iránt érzett szerelme is. Egyszer szembesül csupán a valósággal, mikor a párbaj előestéjén felkeresi a lányt. Olga ugyanúgy folytatja kapcsolatukat, mint előtte, Lenszkij újra az idealizált szerelembe menekül. Szükségszerűen vetődik fel a kérdés: Anyegin miért vállalja a párbajt? Nem akarja, hogy Zareckij, a cinikus párbajmester a szájára vegye, nem akar magyarázkodni. A Lenszkij halálát követő elbeszélői reflexiók, a mű világképének iránya más megvilágításba helyezik az eseményt. Párbaj csak egyenlő felek között jöhet létre. Ha Anyegin elutasítja barátja kihívását, az azt jelentené, hogy Lenszkijt még gyereknek tekinti, aki még nem szembesült az élettel. Az Anyegin egyfelől a byroni szabadságeszmény és cinizmus kritikája, másfelől azonban romantikus illúziókat, a naiv álmodozást is elveti. Az Anyegin szinte minden értelmezője egyetért azzal, hogy Tatjana az első igazi orosz nőtípus az irodalomban. Pedig talányos, nehezen megfejthető alak. Szerepet játszik ő is, kedvenc olvasmányai a szentimentalizmus alapművei. Rousseau - ért, Goethe Wertherjéért rajong. Amikor Anyegint meglátja, azt találgatja vajon a könyvekből ismert férfitípusok közül melyikre, hasonlít. Híres levele nagy részét Rousseau Új Heliose című művéből veszi. Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, mindkettőjük érdekében utasítja vissza a lány szerelmét. Amit nem vesz észre, az Tatjana személyiségének másik oldala. Kötődik a falusi élet egyszerűségéhez, vonzódik a természethez, szereti öreg dajkáját. Az irodalmi szerep eltakarja a férfi elől a harmóniateremtő Tatjanát. Ahhoz azonban, hogy a lány önmaga lehessen, le kell vetnie a szentimentalizmus álarcát. Az élet és irodalom szerepkínálataiból az életet kell választania. Asszonyként a méltóság lesz legfőbb tulajdonsága, s bár szereti Anyegint, elutasítja közeledését. Az Anyegin nemcsak a szereplők verses regénye, hanem az elbeszélőé is. Bár az egyes szám első személyű elbeszélő nem azonosítható a szerzővel, hiszen éppúgy megalkotott alak, mint a többi szereplő, az egyszerűség kedvéért mi is Puskint tételezzük fel mögötte. A műben található életrajzi utalások is erre engednek következtetni. Az elbeszélő számára a szabadság kérdése a legfontosabb probléma. Hol ironikusan utal a száműzetésére ("De észak rossz nekem, csak árt"), hol elégikus hangon hívja a szabadságot ("Várlak, szabadság drága napja!") Különbséget tesz Byron és saját művészete között. Míg az angol költő mindenkiben önmagát rajzolja meg, addig Anyeginhez bonyolult érzelmi szál fűzi. A fikció szerint személyesen ismeri ("Álmodva úgy lebegtük át / A zsenge ifjúság korát"). Anyegin és Tatjana viszonyában az elbeszélő egyértelműen a lány oldalán áll, s elítéli a férfit ("Kedves Tatjana, szánva szánlak!"). A valóság illúzióját kelti, hogy az elbeszélő birtokában van Tatjana levele, melyet franciául írt. Hosszas vívódás után a prózát versben fordítja le Puskin oroszra. De közvetlen kapcsolat teremtődik az olvasóval is. Az elbeszélő ironikus, önironikus csevegő hangnemben kommentálja az eseményeket, tanácsokat ad, néhol mentegetőzik. Az Anyegin végül az Anyegin című verses regény regénye is. A mű olvasása közben állandóan arról értesülünk, hol tart Puskin regénye írásában ("S már itt is van, leírva készen / Az első regényfejezet"). Visszautal művére ("Regényem ezzel kezdtem el"). Tanúi lehetünk annak is, hogyan változik, módosul az Anyegin műfaja, a lírai és epikus elemek viszonya. A byroni erősen lírizált verses epikai formától fokozatosan távolodik el Puskin, s célja a romantikus túlzásoktól megfosztott regény. A végső műfaji meghatározást az utolsó előtti strófában olvashatjuk: "szabad regény". A fogalom arra utal, hogy hiába volt meg Puskin előzetes terve, vázlata alkotásáról, a regény írja önmagát. Egyszerűen belátható, hogy tizennégy soros Anyegin - strófa megköveteli az adott helyen a rímeket ("Az ősz csikorgó fagyba fordul, A dér ezüstös takaró... / (most azt várod rímemre: zordul: / Itt van, ni, kapd el olvasó!"). A mű töredékessége kapcsát Puskin utal a cenzúrára. A töredékesség tükrözi a mű alkotásának bonyolult folyamatát. Vannak részek, amelyekkel elégedetlen az alkotó, s vannak részek, melyek megírhatatlanok, túl vannak a művészet lehetőségein. Az Anyegin jellegzetesen orosz mű, hőseivel együtt azonban része már a magyar kultúrának és közgondolkodásnak is. Ezt jelzi három, szinte egyenértékű, kiváló fordítása: Bérczy Károlyé (1866), Áprili Lajosé (1953) és Galgóczy Árpádé (1992).