Irodalom - 15. Témakör Kosztolányi Dezső 1. Demeter Katalin előadása "Művészete épp abból áll, ahogyan a semmiséget naggyá teszi, a banalitást érdekessé, az ízetlent zamatossá - pusztán a stílus, a nyelv eszközeivel." Babits Mihály Kosztolányi tudatosan és akarattal hangsúlyozza azt, ami a költői nyelvnek egyébként sajátossága, hogy a valóságnak különböző területeit egy rímben, egy szó-összevillantásban össze lehet rántani, ezáltal új valóságot lehet teremteni. Teremtő ereje van tehát a művészetnek. Olyasfajta teremtőereje is, mely lehetővé teszi, hogy megmásíthatók legyenek azok a tények, amik a való világban nem megmásíthatóak egyébként. A játékban kijátszható az az idő, amit perceg a fülünkben. Ezt a kijátszani az időt a Pacsirtában ő úgy fogalmazza; "aki kártyázik, az a felejtés teljes mámorát élvezi, s külön világegyetemben él, melynek síkjait kártyalapok rakják ki." A pólusokra jó itt figyelni - felejteni a hétköznapokat, a valóság kötöttségeit, új mámort teremteni egy külön világegyetemmel. Ez a mámor megjelenik olyan kötetekben, mint a Máglya, A mák, A kártya, a Kenyér és bor. Telis teli van ilyesfajta jelekkel ez az életmű, ugyanakkor menekülés is a halál elől. A halált meg kell szelídíteni. Akarsz-e játszani? - mondja egy másik versében. A szürkeséget, a hétköznapiságot, a megalázóan esendőt, adott esetben a költészet a művészet révén csodává lehet emelni. Közhelynek tűnik ez, de ez a szabadság azt is jelenti, hogy a személyiségnek a integritása megőrződik ebben a játékban. Nem kell másra figyelni, csak a játék törvényeire és a hetedik szempont a szerepjáték. Álarcosság, maszkjátékok, mire jó a szerep? Más és más tárgynak, helyzetnek, embernek a bőrébe belebújni, más nézőpontokból látni ugyanazt a valóságot, amit én a magam zárt világában egynek látok, sokszínűvé válik ezáltal a világ. Ugyanakkor részese vagyok valami másnak is a szerepben, módom van részvéttel odafordulni mások élete felé. Homo ludens nagyképű fogalmakkal éljünk Kosztolányit, de hát nem csak az öneltérítés és a szórakozás játszó embere ő tehát, hanem a teremtő és a megismerő embere is. Amikor azt mondja önmagáról, hogy homo esztétikusz, az annak a nagyon hangsúlyos kimondása, hogy a szépben megőrizhető minden, ami múlékony, minden, ami esendő és amihez közünk van. Ez az őrzés morális cselekedet Kosztolányi esetében. Ennyit a játszó, nagyon is morális emberről, áttérnék nagyon röviden a prózára. Újságíró Kosztolányi, ugyanúgy, ahogy az ő generációjának és az előző generációnak nagyon sok szerzője. Témája bármi lehet. Egész egyszerűen olyan valóság-élet habzsoló ember, mindenhez köze van, mindenhez hozzá ér, ezt a személyes viszonyt lehet érezni az ő publicisztikájában, ugyanakkor a stílusában észrevehető az, ami a nagyregények stílusában majd kibomlik. A nagyon apró részletezés, az, hogy minden apró dologra épít, az apró jelenségekben fogja meg. Próza és líra ennek az életműnek a két pólusa, folyton egymásra felelgetve. Nem igaz, hogy a húszas években születik meg a prózaíró Kosztolányi, novellás kötete már 1908-ban megjelenik. Egy tárgyilagos prózaíróval van dolgunk, aki a lélek rejtelmeibe száll alá. 2. Kosztolányi Dezső szabadon választott verse: Szeptemberi áhítat Míg Babits a homo moralis, addig Kosztolányi homo esztétikusz: istene a szépség, az esztétikum. A közéleti politikától elzárkózik, neki az eredetiség a megfogalmazás a fontos. Hiányzik belőle a küldetéstudat, a pályakezdés időszakában a személyes én világa fogalmazódik meg verseiben, formagazdagság jellemzi, szintúgy, mint Babitsot. Kései költészetében a közélet a világ felé fordul, formagazdagsága leegyszerűsödik, klasszicizálódik. Legutolsó verse a Szeptemberi áhítat, gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségeit. A költemény születésekor már túl volt egy súlyos műtéten, újra bizakodni kezdett, s egy új, utolsó nagy szerelem éltette. A költő a megsemmisülés előtt szeretne "még újra lenni" és hinni az "élet örök kincsében". A költemény második része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újraszülető lélek boldog rajongással kiált fel: "Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is". A halál szemszögéből nézve széppé varázsolódik a csúnya, a fájdalom, a szegénység is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. Az életben való gyönyörködés varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg. A költemény lírai hőse kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg a hétköznap legmindennapibb tárgyait, amelyek most soha nem látott szépséggé változnak: pld. egy kis templom; a műhelyében dolgozó varga; a zuhogó eső. Az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult amiért a vers kezdő soraiban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban. A költő a szeptemberi naphoz fohászkodik; ez a nap az élet forrása, érleli az édességet, menedéket jelent a hideggel, a halállal szemben. Fiatalságára, életrevalóságára hivatkozik, lelkendezve mutatja föl a szeptember érett gyümölcseit. Majd egyetemes távolokba nyitja a képet, s egy csodás országban találjuk magunkat. Az idill a tovatűnt gyerekkort idézi fel benne; aztán váratlanul össze nem tartozó dolgokat sorakoztat egymás mellé, seregszemlét tart a világ mozzanatai felett, s a halálra készülő ember örök kérdését teszi fel: "Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? ...". A vers végén az élet teljes diadalát hirdeti: "Szép életem, lobogj, lobogj tovább, | cél nélkül, éjen és homályon át."