14. tétel Berzsenyi Dániel Berzsenyi élete: 1776. május 7-én született a Balatontól északra fekvő Hetyén, módos nemesi családban. Neveltetését részben apjától kapta, aki főleg latin szerzőket olvastatott vele, részben a soproni líceumban, ahol németül tanult meg. Különc atyjával nem tudott békésen megférni, ezért korán megházasodott, hogy független életet élhessen. Birtokán, Niklán gazdálkodásba fogott, s a maga szórakoztatására verselgetni kezdett. Mivel ezt a tevékenységét sokáig titokban tartotta, s egy-egy versén évekig is alakítgatott, legtöbb művéről nem lehet tudni, mikor is keletkezett. 1808- ban Kazinczy levelezést kezd vele. A zárkózott Berzsenyi fél attól, hogy verseit, kedvet-lenül fogadják. Kazinczy fokozatosan bevezeti az irodalmi életbe: 1810-től egyre gyakrabban feljár Pestre, 1812-ben Bécsbe utazik, 1813-ban, kötetben adják ki verseit. A tízes években tevékenységi köre megváltozik: a kulturális és társadalmi fellendülés előmozdítója lesz. 1817- ben Kölcsey tollából elemző méltatás jelenik meg költészetéről. Kölcsey nyelvben gazdag, de gondolatban szegény költőnek nevezi Berzsenyit, megrója, amiért nem tartja tiszteletben a műfajok és hangnemek rangsorát. Berzsenyi sokáig készül a válaszra: 1825-ben jelenik meg Észrevételek Kölcsey recenziójára című értekezése. Bírálójával szemben több ponton meggyőzően érvel: nyelv és gondolat szétválaszthatatlan egységét állítja, tagadja a műfajok és a hangnemek tisztaságát - s mindezt a romantika jegyében. Ugyancsak hosszú ideig készített Poetai harmonistika (1830) című művében magyar nyelven először fogalmazza meg a romantikus költészetelmélet néhány alaptételét: - új nyelv teremtését tartja a költő feladatának. - a képzelőerőt a legfőbb emberi értékek, közé sorolja. - a zenét véli a költészettel rokon társművészetnek (a klasszicisták a festészetet). - a lírát a költészet lényegének tartja. Élete végén Berzsenyi jelentős szerepet töltött be a reformkor mozgalmában részint kritikusként, részint A magyarországi mezei szorgalom némely akadályirul (1833) című értekezésével. Niklán halt meg 1836. február 14-én. Az ódák Eleinte klasszicista szerelmes és alkalmi verseket készített, a megelégedést és az arany középutat dicsérte. A fennkölt óda műfajában hamar maga mögött hagyta Virág Benedeket, a kor legünnepeltebb ódaköltőjét. A klasszicista óda jellemzői: - tanító célzat - ünnepélyes hangnem - megszólítás - konkretizálás és elvonatkoztatás - általánosság igénye Berzsenyi - Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát követve - vállalta az oktatói, erkölcsnemesítői társadalmi szerepet: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsősorban hazafias ódáival. Ezek közül a legnevezetesebb A magyarokhoz című, amely két változatban is elkészült. A magyarokhoz I. (Romlásnak indult...):. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket tartalmazó alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő feddhetetlenségének kontrasztja tölti ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját (tehát időszembesítő vers), s az egészet áthatja a nemzet sorsáról érzett aggodalom. Kulcsszava az erkölcs: a múltbeli tiszta és a mostani hanyatló ("veszni tért") erkölcs. Ez az oka a nemzet hanyatlásának. 1. vsz. Megszólítással indul, már megjelenik az egész vers, szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás (egyben erkölcsi ítélet is). "Romlásnak indult" - "hajdan erős". Indulatos számonkérő hangnem jellemzi az indítást. ("Nem látod, Árpád népe miként fajul?"). A vers címzettje: a magyar, a nemzet, amelyhez egyes szám 2. személyben szól. Ezzel a mű dramatizált monológgá válik. 2. vsz. A múlt kemény helytállását idézi. Nem idilli aranykor volt, hanem "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. (Buda vára itt a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel). 3. vsz. Figyelmeztetése szerint ezt a várat szórja el most a jelen, rombolja le a "veszni tért" erkölcs, s az "undok vipera- fajzatok". 4-6. vsz. Három versszakon át a múlt bizonyító tényei sorakoznak. Lényege: a nagyság és erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a régi erkölcs volt. 7-10. vsz. A következő négy versszak fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk legbővebb felsorolását: a belső szétzüllést a tiszta erkölcs eltűnését a gyönyörhajhászó elkorcsosodást a hagyományok megvetését az anyanyelv elhagyását. Egyetlen, részletező hasonlat, érzékelteti a lassú halált, az észrevétlen pusztulást. A bűnök úgy pusztították el valaha Rómát, mint ahogy a kevély tölgyben lakozó férgek őrlik meg a fa gyökereit. 11-12. versszak felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng - Attilát, Árpádot, Hunyadit említve. Egyszerre szólal meg a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás. 13. vsz. Hangváltás következik az utolsó 2 versszakban: az ostorozó kemény ódai hangot elégikus megfogalmazás váltja fel. A költő lemondóan összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékszerek vagyunk csupán a sors kezében, a hajdani erős birodalomnak példája történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Az utolsó 2 versszakban a beszélő és a megszólított viszonya, megváltozik, T/1 válik uralkodóvá: bizonyítja, hogy a költő végül, mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel. A magyarokhoz II. (Forr a világ...): Az első óda pesszimizmusával szemben ebben a kezdeti riadalom a jövőbe vetett hitbe vált át. Történelmi háttér: 1807-ben keletkezett, körülményei: a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, az ulmi vereség közvetlen kiváltó oka pedig I. Ferenc császár népeihez intézett kiáltványa A konkrét események fölé nőve a vers minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezetét 2 féle módon jellemezhetjük: 1. vagy egy általánosítást jellemez konkrét dolgokkal, példákkal 2. vagy konkrét kijelentésekből, példákból von le általános érvénykövetkeztetést Első szerkezeti egység: 1-3. vsz. A vers monumentális képekkel kezdődik. Ezek a mitológiai és természeti képek a magyarság veszélyeztetettségének képzetét keltik. A "bús tenger" metafora tragikus érzést visz a versbe, mert a történelem tragikus, a végzet játszik az emberrel. Ezt a történelmi felfogást bizonyítja a 2 vsz. is az ádáz Erynnis, a bosszúállás istennőjével. Az 1-2. sort két jelentésszinten lehet értelmezni: 1. A TENGERREL AZONOSÍTOTT VILÁG ŐRJÖNG 2. a végzet őrjöngését jelképezi. Erynnis működésének következménye az öldöklés, a háború, a teljes káosz. Az 1. vsz. általános megállapításait a 2. és 3. vsz. konkrét példákkal bizonyítja. A 2. vsz. felsorolásai a napóleoni háborútól feldúlt világnak a tablóját festik meg. Egy 2 soros összegzéssel, általánosítással zárul az 1. egység, amely nagyon ellentmondásosan értelmezhető: "A népek érckorlátai dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak." Az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott, államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások megváltozhatnak, semmiben nincs állandóság. Ebből a megrendítő élményből azonban nem a kétségbeesés, fakad, hanem éppen ellenkezőleg: az ábránd és hit, hogy a bölcsen kormányzott hajónk (államunk) "állni tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás szükségszerűségén. A hit alapja: 1. a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet 2. lélek s szabad nép erkölcsi-fizikai fölénye, mely csuda dolgokra is képes A tenger jelentése ebben a részben tovább gazdagodik. A latin költészet nyomán a hajó és a tenger metaforáját a történelmi viharokban erős kézzel irányított álamként értelmezi Berzsenyi. Az 5. vsz. egy lelkes felkiáltássorban ("Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet, ordítson..."), E/2-hez intézve: egy emberként szólítja fel Berzsenyi a magyarságot, hogy egységre buzdítson. Ezt egy személyes hitvallás és példaadás követi. Nem a túlerőben, hanem az erkölcsben rejlik a népek fölénye. A vers utolsó 2 sora tömör, epigrammaszerű; 3-szor említ történelmi példát, ezzel is bizonyítja igazságát, meggyőződését. A befejezés tehát erőt sugall. A verset a szabadság verseként is szokták emlegetni (Kodály megzenésítette), mert az utolsó versszakban elszakad a konkrét (helyi és időbeli) kötöttségektől, és egyetemes erkölcsi tanítást ad. Osztályrészem A verset a nemesi megelégedettség verseként szokták nevezni, a vers befejezése azonban az elégiák felé mutat. Ezért soroljuk ezt a verset Berzsenyi elégikus korszakába. Az Osztályrészem című elégikus ódájában a megelégedéssel viaskodik (1799 körül) - osztályrészem, ami nekem jutott. Az emberi életutat egy veszélyes tengeri hajózással azonosítja, középúton. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. A "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Mindez szembesítésben történik: pozitív és negatív értékek összehasonlításában. Pozitív értékek az antik városok, dolgok (Tarentum, Larissza). Belső hang azt mondja, hogy kérjen még. Az elégedetlenség a 3-4. versszakban fogalmazódik meg, úgy látszik, lejjebb adná. (Antik világgal szemben ez csak egy porfészek). 6. szakasz: egyre kevesebbel beérné ("csak te légy velem"). Értéktudatból értékhiány lesz; reális értékből költészet. Levonom vitorlám - feladás jele. Lekötöm hajómat - önkorlátozás. Az elzárt hely börtön is, nemcsak biztonság. A tündérek jelen esetben veszélyesek (ebben a korban a tündérek még rosszat jelentettek: feltűnnek, eltűnnek). Negatív mozzanatok is vannak a műben: az élet értelmének feladása, veszélyes lehetőség, lankadás. Az elégia jellemző Berzsenyire, ez a műve elégiko-óda, "elégikus óda". Strófaszerkezete: I- I--I- I- I--I 5-ös trocheus I I--I- I- I--I I- I--I- I- I--I - I--I Szapphói strófa Az 1-2. vsz. hajóképe Horatiustól való: az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja. (Az okosan kormányzott hajó a középutat választja). B. csak röviden utal a "szelek mérgére", a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötőben. Mondatai: 2-2 rövid kijelentő mondat: véglegességet sugallnak. Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálja: a megmásíthatatlanság érzetét keltik. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulóbotjához jutott: felnőtt lett, lezárult egy szakasz az életében. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma is: ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. Ezért a költőnek szüksége van az önvigasztalásra, s ezt "boldog megelégedés" illúziójával teremti meg. Érvei: 1. jómódú földbirtokosi élet 2. a kiegyensúlyozott családi élet boldogsága Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, (értékszembesítő vers) olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága eltörpül, kiábrándítónak hat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompájához képest. A versszakot kérdés (valójában erős állítást tartalmazó felkiáltás) zárja le "kegyes istenimtől kérjek e többet?" Ez a túlzott bizonygatás inkább az elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása. Az elégiák Berzsenyi 1809. május 5-i levelében számolt be első ízben betegeskedéséről Kazinczynak. Nem is a testi nyavalyák sújtják igazán, évek óta kedélybetegség gyötri, csüggedt és kiábrándult. Hősi ódáival nem tudta és nem merte vállalni a politikai költő szerepét: kérdésessé vált számára a tiszta erkölcs feltámadásának lehetősége. Nyomasztólag hatott rá elszigeteltsége, s poétai álomvilágának és a falusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása. A bágyadtság, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel is. Elégiáit 1804 után írhatta Berzsenyi. Valamennyinek alaptémája a mulandóság, az idő gyors múlása, minden élő elkerülhetetlen végzete. Életéből eltűnnek a magasra röpítő szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. Az érzékenység elégiájának jellemzői: - elégikus hangnem - nincs megszólítás ( rövid megállapítás - nincs tanító célzat ( a vers képi és gondolati tartalma egymástól elválaszthatatlan - nincs elvonatkoztatás A közelítő tél: Berzsenyi elégiáiban olyan összetett, összegző élmények jutnak kifejezésre, ahol az illúziókból való kiábrándulás a valóság felismeréséig jut. Az ifjúság elmúlásának fájdalmát a költő az elmúlás egyetemes élményévé teszi. Elégikus versei tele vannak olyan hangulati jelzőkkel, amelyek elvezetnek az érzelmesség felszínétől a vallomások telítettségéig, így a romantikus elvágyódás bánattá és lemondássá érik. A Berzsenyi-féle elégiai táj talán a legszebben az érték- és időszembesítő, illetve létösszegző költeményében, A közelítő télben ölt testet. A verset dús források táplálják: a költő magánya, az élethez fűződő drága kapcsolatnak a megszakadása, kiábrándulás, a sorsára való rádöbbenés. A költő életének őszéhez ért, utolsó szerelmi vágyakkal a szívében. Maga a cím is hordozza ezt a lopva közeledő elmúlás riadalmát, és ez predesztinálja az egész vers hangvételét. Mégis elsősorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményében, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és a szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életéből lassan eltűnnek a magasra röpítő szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. A vers témájából fakadóan Berzsenyi a múlt és jelen értékeit vizsgálja, így a nosztalgikus életérzések feltárása, illetve a költő által vágyott eszmények és a tapasztalati valóság feloldhatatlan ellentéte adja a mélyen elégikus hangnemet. A mű felépítése könnyen követhető, a költő gondolatmenete logikus: az első szerkezeti egységben az őszi természetet festi le, majd egy általánosító rész következik, zárásként pedig saját életére alkalmazza a tanulságot. (Érdemes megfigyelni, hogy Babits Mihály az ősz és tavasz közöttben a közelítő tél több motívumát is átvette, így a szerkezeti felépítést is.) Az első három strófában a költő nemcsak az őszt festi le, hanem a nyár és a tavasz hiányát is. Így átminősül a cím ígérte leírás, s ez kettős hatást vált ki: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem a múlt értékeinek visszahozhatatlan elvesztésére is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. Ezt nyomatékosítják a múlthoz kötődő pozitív értékű, antik hangulatú szavak, utalások: a kertet "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményíti Berzsenyi, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia szólt". Az első három versszakban összesen hét tagadószó fordul elő, és ezt fokozzák a negatív tartalmú szavak: "hervad", "hullnak", "homály", "borong", "szomorú", "kiholt", melyek egy ellenidillt vázolnak fel. A pompa tagadása teszi még élesebbé, fájdalmasabbá a verszene sugallta melankóliát. A képi ellentétek konkrétságukon túl az öröm és a gyász, az élet és a halál komor szembenállását képviselik. Fontos megjegyezni, hogy a természet - mint a Levéltöredékben - lelki tájat is jelent, s e kettő harmóniája jelenti a költő számára az idilli nyugalmat. Ezért érdekes, hogy az elmúlás egységes drámája játszódik le előttünk a természetben, az egyetemes létben és az egyén életében egyszerre. A tartalom és a forma ilyen művészi egysége a világ-irodalomban is ritka, talán csak Goethe tudta megvalósítani: "Immár minden bércet / Csend ül, / Halk lomb, alig érzed, / Lendül: / Sóhajt az éj. / Már búvik a berki madárka, / Te is nemsokára / Nyugszol, ne félj..." (Vándor éji dala). Berzsenyi az első három szakaszban a természet lefestésével érzékelteti az idő kérlelhetetlen múlását, majd a táj korlátait romantikus merészséggel töri át, és a "szárnyas" idővel a végtelenségbe ér, ahonnan nézve minden csak átmeneti jelenség: "Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tűnő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész." Míg Kemény Zsigmond mindent úgy élt át, hogy észrevette a bennük rejlő tragikumot, Berzsenyi minden dolognak - így a törékeny kis nefelejcsnek is - a mulandóságát érezte rögtön: "Még eddig a mulandóságnak magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek" - írja a harminchárom éves, fiatal költő. Az erő, mint formateremtő energia jelenik meg, s nála alakult át a statikus világkép dinamikussá (minden erő egyfelé rohan, az elmúlás felé). A vers zárlatában szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt fiatalsága. Most már a költő egész eddigi fiatalsága szétfoszlottságában lepleződik le, egyszerre sugalmazva önnön teltségét, s e teltség mögött tünékeny pillanatnyiságát: "Még alig ízleli nektárját ajakam, még alig illetem egy-két zsenge virágait." A közeledő téllel megszakad a természet és az emberi lét párhuzama, harmóniája: a lírai én számára nincs több kikelet, ugyanakkor lelkében egyaránt igenli magát az élet és a halál. Ezt az érzést erősíti valamelyest az "Itt hágy" kétszeri ismétlése, mondatpárhuzama. (A már említett Babits-műben mindez így hangzik: "Csak az én telem nem ily mulandó. / Csak az én halálom nem halandó. /... Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... / Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!") Berzsenyi számára az élet immár a vágyat fájdalommá, a gyönyört bánattá érleli. A halálsejtelem a pillanatot az érzelem és értelem teljességével tölti meg, s egyszerre kell átélnie az elmúlást, mint természeti jelenséget, egyéni élményt és egyetemes törvényszerűséget: "Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom. / Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!" Az illatok, színek, fények és kedves hangok az idő egyetlen szárnycsapására elhalványulnak, s a "mégeket" és a "majdot" véglegesen érvényteleníti a "soha" szigorúsága. Ez az ősz: az élet és a halál, a születés és az elmúlás, a gyönyör és a fájdalom egysége. A költő nem a kezdetet és a véget, hanem a lét teljességét ismeri fel a lírai hős életelemeként. A vers talán legmeghatóbb része, mikor a fájdalom és szerelem, a gyönyör és halál még egyszer egyesülnek a mulandóság hangulatában, s ezt a költő érett bölcsességgel, rezignációval éli át: "Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!" - "A szerelmes szembenézésébe húzza össze az élet szemhatárát, e legmélyebb, legvalóbb pillanat mögé állítva a halál bizonyosságát" (Barta János). Valóban egyszerre éli, szemléli, szenvedi meg és megméri sorsát, s Berzsenyi e nosztalgikus fájdalmát talán a legszebben Alphonse de Lamartine A tó című műve fejezi ki: "Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek, / ne óh ne fussatok!", "Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok, / mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?" Levéltöredék barátnémhoz: A címbeli "töredék" utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indul (megszólítással), de hamarosan a költő figyelme önmagára irányul. A költő elvonultságát, lelki társtalanságát, egész életének szomorúságát festi le, ezért létösszegző versnek is szokás nevezni. A múlt az emlékek révén van jelen. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe (2.). A kanóc pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás (3- 4.). A befejezésben a korábbi reális képsor életsorsát összegző jelképpé válik: a magányos szüreti este az öregedés jelképe lesz. Az episztolák A pesti irodalmi életbe bekapcsolódva Berzseny tanulmányozni kezdte, majd teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Egyre gyakrabban lesz művek témája a filozófiai töprengés, s új, bölcselkedő hajlamának és filozófiai fejtegetésének leginkább két klasszicista műfaj felel meg: az episztola és az epigramma. Míg az elégia csak egyéni problémák tárgyalására volt alkalmas, addig az episztola már a társadalmi problémákról is szólhat. Ezenkívül Kazinczy is a klasszicizmust részesítette előnyben. Vitkovics Mihályhoz: A költői levél eszmefuttatásai újra fölvetik a költő életének nagy dilemmáját: a felvilágosult költőhöz méltatlan, magányos földesúri lét faluhoz kötöttségét és a "rokon lelkekkel" való tudós érintkezés kiirthatatlan sóvárgását, a városi életforma utáni vágyát. A Pesti Magyar Társasághoz: A Pesti Magyar Társasághoz címzett episztolája jut el legmesszebbre a felvilágosodás eszmerendszerének magasztalásában. Az ész isteni mindenhatóságáról himnikus hangon tesz vallomást, s ellenséges indulattal kárhoztatja "a hit vakító szentelt maszlagit". Napóleonhoz: A felvilágosodott, széles látókörű költő "a szent emberiség" nevében hirdet világtörténelmi ítéletet ebben az ódai emelkedettségű epigrammájában a császár bukásakor. Napóleonra hárítja a felelőséget: visszaélt a kor lelkével, a szabadsággal, s az egész emberiség ügyének elárulásával vádolja.