13. tétel Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) Debrecenben született 1773. november 17.-én. Apja, Csokonai József, egy református lelkész fia. Borbély és seborvos volt, s szorgalmas munkával tekintélyes vagyont gyűjtött. Korán meghalt (1786), és az özvegynek két fiával együtt el kellett hagynia addigi otthonukat, s egy kis nádfedeles házban húzták meg magukat. Édesanyja kosztos diákok tartásával tudta csak biztosítani megélhetésüket. Csokonait Debrecen nevelte fel, mely akkor az ország legnagyobb magyar városa volt. Ez a polgárosodó paraszti közösség nemcsak a maga konzervativizmusával tűnt ki, hanem a korabeli Magyarország egyik legerősebb kisugárzású szellemi központja is volt. 1780-tól a református kollégium tanulója, 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be, majd papnövendék lett, ahol messze kiemelkedett a többiek közül. Csokonai ekkor tanult meg olaszul, latinul, franciául, németül, görögül ismerkedett az angollal, a héberrel és a perzsával. Tanárai már-már a jövendő professzort látták benne, s mint főiskolai hallgatót 1794-ben a gimnáziumi poéta-osztály vezetésével bízták meg. (1794-től 1795 júniusáig tanított.) Műveltségéről, olvasottságáról legendák keringtek, levelezett Kazinczyval, s ezekben az években nőtt nagy költővé, ekkor születtek legkiválóbb filozófiai költeményei (Az estve, Az állom, Konstancinápoly). Kazinczy véleménye Csokonairól: zseniális szórakoztató, alkalmi versek szerzője, ugyanakkor tudatosan készülő tudós költő (poeta doctus). 1795-ben derékba tört nagy reményekkel kecsegtető életpályája: kizárták a kollégiumból. Ennek hivatalos oka fegyelemsértés volt: Csokonai a húsvéti legáció után nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment: kapcsolatokat keresett más írókkal, s szemtanúja volt a Vérmezőn Martinovics és társai kivégzésének. Kicsapásának valódi oka politikai megbízhatatlansága volt, mivel Csokonai a verseiben a felvilágosodás eszméit hirdette. Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra, de ott sem bírta sokáig: 1796-ban abbahagyta tanulmányait, s ezzel lezárult diákpályája (nem szerzett főiskolai oklevelet). Hátat fordítván Sárospataknak megkezdte négyéves dunántúli "tudós koldulását". 1796 őszén Pozsonyba sietett és egyszemélyes verses hetilapot indított Diétai Magyar Múzsa címmel, s ebben régi költeményei mellett közreadott néhány olyan alkalmi verset is amelyben főurak előtt tisztelgett. Vállalkozása - az akkori kulturális viszonyokat tekintve - eleve kudarcra volt ítélve. 1795 világnézeti fejlődésében is törést jelentett. Ekkor a múlt felé fordult, Árpádiász címen eposzt kezdett írni, közeledett a nemesi világszemlélethez, verseiben egyre több a franciaellenes indulat. 1797 tavaszán Komáromba ment a franciák ellen készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Újraéledtek pozsonyi reményei, verses folyóirat kiadását tervezte itt is Nyájas Múzsa címmel, ebből azonban semmi sem lett. Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliannával - Lillával -, egy jómódú kereskedő leányával. Az ekkor írt versek arról vallanak, hogy kölcsönös és boldog szerelem bontakozott ki köztük, s a költő joggal érezhette magát "víg poétának". Míg állás után járt, a lány szülei 1798 márciusában férjhez adták Lillát egy gazdag kereskedőhöz. Szerelmének elvesztése tudatosította benne társadalmi száműzöttségét, reményeinek végleges összeomlását. Csaknem egy évet töltött Sárközi István alispán kastélyában. Sárközy juttatta be 1799 helyettes tanárnak a csurgói gimnáziumba. Csokonait bizakodás fogta el, s lelkesen vágott bele a pedagógiai munkába. Mikor helyettesítési ideje lejárt, visszatért Debrecenbe meghalni. Szűkösen élt, szüksége lett volna pénzkereső foglalkozásra, de minden terve zátonyra futott. Súlyosbodott - öröklött betegsége - tüdőbaja. Utolsó éveiben új verset már alig írt. Sajtó alá rendezte költeményeit. Művei kiadását nem érhette meg. Életéven mindössze két kötete látott napvilágot: A tavasz és a Dorottya. Hűvös időben megfázott, tüdőgyulladást kapott, s ágynak esett. A Halotti verseket Rhédey a költő tudta nélkül kinyomtatta, s honoráriumot küldött neki. Harminckét éves korában, 1805-ben halt meg Debrecenben. Barátja, Domby Márton rendezte temetését, ő intézte el, hogy a kollégiumi diákság nagy része mégis részt vehessen a gyász szertaráson. Diákirodalom Az egyik korai műve A méla Tempefői (1793). Ennek a műnek hiányzik a vége. A költő, aki versei eladására előfizetőket keressen. "Csaló" a nyomdász bérmunkát végez. Az egyik gróf lányával megismerkedik, szerelem. Elkergetik Tempefőit. Tempefőiről kiderül, hogy nemes, vagyona van. Valószínűleg a vége boldog. "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon." Az estve: A versben alapvetően három részt lehet elkülöníteni: Az első rész piktúra. Egy természeti jelenség, az alkony leírásával kezdődik a mű. S "tündöklő hintó" képét a költő valószínűleg az ókor irodalmából meríthette, és az ottani tüzes (nap)szekér képét lágyította meg. Az este eljövetelét a fényesség halálaként, a nap horizont mögé bukása által jeleníti meg. Az első 5-6 sorban a vizuális élmények vannak túlsúlyban: "halovány sugarak", pirult horizont", "aranyos felhők". Eddig a költő csak a természet élettelen részét mutatta meg. Ezután megjelennek az állatok is ("madárkák", "kis filemile", "pacsirta", "farkasok", "medve"). Mivel az állatoknak inkább a hangja jellemzőbb, mint a színük, ezért az első rész második szakaszában a hangzásbeli élményre helyeződik a hangsúly. Ezekkel az idilli képekkel próbálja meg bemutatni a költő a zavartalan természetet. A második rész szentencia, filozofálgató rész. Egy költői felkiáltással kezdődik, és a költő önmaga is megjelenik. A kérésekkel fejezi ki, hogy mennyire vágyik a zavartalan természetbe. Ez kapcsolatban van a russeau- izmussal, amely szintén azt hirdeti, hogy az ember csak a természetben találja meg önmagát. A táj szépségét most már az illatérzések is hirdetik ("mennyei illatot lehelnek", "fűszerszámozott theátrom"). A második rész második szakasza is egy költői felkiáltással kezdődik, ami kifejezi, hogy szereti az a "vidám melankóliát", amit az alkony nyújt. Szomorúságát, a világból való kitaszítottságát a természetben próbálja meg feloldani ("Úgyis e világban semmi részem sincsen") - sikerrel. Ezzel visszatér a russeau-i alaphelyzethez. Bírálja a társdalom káros hatásait, melyek megölik a természetet csupán az élvezetekért, vagy anyagi javakért. Leginkább a fösvény leírásában lehet észrevenni, hogy mennyire lebecsüli, semmibe veszi a költő az ilyen és hasonló embereket. A második rész harmadik szakaszában az író kifejti véleményét arról, hogy ez az erkölcsi fertő hogyan jöhetett létre. Az első sorokban a "bódult emberi nem"-et teszi felelőssé. Költői kérdéseivel az emberi esztelenség mértékét fokozza. A múlt, az ősközösségi társadalom bemutatása után a jelent vizsgálja. A szövegkiemelés arra enged következtetni, hogy a magántulajdon megjelenése a legfőbb bajokozó. A múlt és a jelen párhuzamba állításával, russeauista bemutatásával fejezi ki haragját és értetlenségét. Az értelmetlenség hatásának továbbfokozása érdekében egy királyt helyez a középpontba, és elmondja, hogy milyen őrült módjára pazarolja el azt a pénzt, amit adóként a szegényektől vett el ("Azaz tonkin fészket legyen miből venni"). Az őrület tetőpontját a szakasz végén találjuk: a gazdagok olyan dolgokat sajátítanak ki maguknak, amiket egyáltalán nem lehet eltulajdonítani: "Az erdők tilalmas korlátok között állnak, | Hogy bennek az urak vadjai lakjanak"). A harmadik szerkezeti egység ismét piktúra. Az első résszel együtt keretet alkotnak, minek meglétét a tartalmon kívül a páros rímű tizenkettes versforma is erősíti. Kezdetén költői felkiáltások vannak, melyekkel az ősi közös maradványait sorolja fel (..."oh arany holdvilág, | Melyet árendára nem ad a világ"). A természet tökéletességét a mesterséges (emberi) világgal szemben egy pásztorkép mutatja meg. Az utolsó sorok pedig a természet és Isten adta egyenlőségét hirdetik. Az estve a felvilágosulás egyik fő ágát képviseli, és helyet ad a művészeti irányzat legfőbb gondolatainak. A műből rendkívüli módon érződik Russeau életfelfogásának hatása, mely a versben élteti a felvilágosodás eszméinek nagyszerű mivoltát. Dorottya 1799-ben, somogyi tartózkodása alatt írta meg a Dorottya vagyis a dámák diadala a Fársángon című komikus eposzát. Négy ,,könyvből", azaz négy énekből áll, s ezek a napszakokat követik (ebédig, estvélig, éjfélig, hajnalig): a cselekmény időtartama tehát 24 óra. Színhelye Esterházy herceg Kaposvári kastélya. Szatirikus hangnem uralkodik a költeményben, s fiatalkori diákköltészetének vaskosabb hangja is megszólal benne. A szerelmi csalódás, a társadalmi számkivetettség most nem a magányba vonulás melankolikus magatartását hívja elő, hanem ennek visszahatásaképpen a költő paródiához menekül. A századvégi dunántúli magyar úri társaság rokokó világának felszínességét, kultúrálatlanságát, hazafiatlanságát gunyorosan mutatja be, reális és fiktív elemeket vegyítve. Kritikájának éle az ellen irányul, hogy a nemesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat, nyelvben, ruhában, táncban az idegeneket majmolja. Szemrehányásait a nemes magyar tánc emelkedett hangú magasztalásával zárja. A Dorottyában egy kisszerű és nevetséges, de ironikusan a századforduló csodás dolgai közé emelt történetet ad elő a hősköltemények modorában, az antik eposzok kellékeit is felvonultatva. Egy farsangi bál a mese kerete. Az 1799-i,,kurta farsang" miatt sok ifjú és idősebb leány maradt pártában. Ezért harcot indítanak a házasságra nem hajlandó férfiak ellen. Elsősorban a leányságuk szégyenét és az éveik számát nyilvántartó anyakönyvet akarják a Carnevál hercegtől megkaparintani, s magát, az ő sorsukat közömbösen szemlélő farsangot is megbüntetni. A dámasereg fővezére, Dorottya, ,,egy öreg kisasszony", ki mindenkinél inkább vágyódik a férfiak után, alvezére Orsolya. Bár a vénkisasszonyoknak a táncban való mellőzöttségük miatt is elegendő okuk lenne a felháborodásra, méltatlankodásukat Erisz, a viszály istennője fokozza haraggá. Egy fánk formájában jut Dorottyába. A halandók küzdelmeibe itt is beleavatkoznak az Olümposzi halhatatlanok. A dámaháborúban például Ámor is Akhilleuszként nyargal harci szekerén. A merész és elszánt dámák vadul csatáznak az ifjakkal mosolygással, csiklandozással, kézszorítással, éles perlő nyelvvel és különböző rendeltetésű tűkkel, női kiskésekkel. Akik a harcban elestek, pl. akiket Ámor szekere taposott el, csak ,,metaforában" halnak meg. A szorongatott férfiak cselhez folyamodnak: Opor, az ifjak vezére megígéri, hogy feleségül veszi azt a kisasszonyt, aki legelőször megcsókolja. Felbomlik erre a női hadrend; még az a nyolc szűz is, akik a dívánt emelték magasba hadvezérükkel elfutottak ,, s keze, lába kitört marsal Dorottyának". A megoldást is egy istenasszony bonyolítja: hajnalban megjelenik Cythere, Vénus nyilazó kisfiával és a Gráciákkal. Megígéri a nőknek, hogy többé nem lesz ilyen rövid a farsang, s jövőre mindenki férjhez megy. Thália, a legdelibb grácia az összes dámát ifjúvá teszi és megszépíti. Dorottya és Ogor rögtön meg is tartják a kézfogót. A komikum áthatja a műnek minden részletét. Az urak és dámák szerelmi csatája és paródiája a cselédség vaskosabb, nyersebb szerelmi viháncolása, melyet Gergő beszél el tipikusan népies nyelven, okoskodóan körülményes módon. A különbség a két történet között csupán térbeli: a kocsisok, a kukták, szakácsok, szolgálóleányok a konyhában űzik ugyanazt, mit az urak az előkelő teremben. Az eseményekben jelen van maga az elbeszélő is: az első személyű közbeszólásokon, felkiáltásokon túl kétszer is szó van róla. Az első könyv seregszemléjében említi, hogy poéta siet a Kaposvár felé sikló szánok után, de a ,,parádés seregből" senki sem hajlandó neki helyet adni valamelyik szánkóban. Ezért felpattan a szárnyas paripa, a Pegazus hátára, és felettük repülve figyeli meg őket. Keserű irónia színezi át azt a részletet, mikor Dorottya végrendeletében emlékezik meg arról a költőről, aki majd megénekli a dámákért folytatott harcát. Egy földbirtokos s házat hagy rá, ezenkívül valamennyi pénzét, hogy azzal holtig elverselhessen. Konstancinápoly: Az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg. Csokonai a vers első harmadában a térbeli rendező elvet követi: kívülről, a tenger felől közelít a városhoz, majd a Múzsa kedélyes hívogatása közben a konstancinálpolyi utcák színes forgatagát villantja fel. Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. Az eddigi, inkább ámulatot sugalló színes leírás komolyságát itt a csintalan érzékiség pajzánsága váltja fel a "dáma-bibliotéka" metafora kibontásával. A múzsa figyelmeztetésére a zárt térből újra a szabadba jutunk: a csodálkozó vers tárgya most a roppant nagy templomok kérkedése, mecsetek meghökkentő mérete. A leírást követő elmélkedő részben az időbeli szerkezeti elv érvényesül (jelen, múlt, jelen, jövő,). A költő a mohamedán vallásról beszél látszólag, de egyetlen utalás, a pénteki böjtölés, később a harangok említése világossá teszi, hogy a keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, s nem fogadja be az "emberséges embert". A költeményt szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet "örök törvénye" fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye. Csokonai rendíthetetlenül hisz a eljövendő utópiájában, de ennek megvalósulását csak a késő századoktól reméli - ismerve saját kora kiábrándító realitásait. 2. A szentimentalizmus Csokonai lírájában (A tihanyi ekhóhoz, A Magányossághoz) A szentimentalizmus az érzelmeket, lelki folyamatokat vizsgálja és helyezi a középpontba. Az érzelmek szabadságát hirdeti, elismeri a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságát. Hősei szenvedő, cselekvésképtelen szerelmesek. Jellemző rájuk a magányba, a természetbe történő menekülés. Csokonai költészetében a szentimentalizmus akkor jelent meg, mikor - néhány hónapos boldog együttlét után - elveszti szerelmét, Lillát. A boldogságot, örömöt felváltja a csalódottság, a kitaszítottság. Ez ad új irányzatot költészetének is, a rokokót felváltja a szentimentalizmus. A tihanyi ekhóhoz 1803-ban került a Lilla-dalok közé. Jellemző rá az erudíció (nagy tudásanyag felvonultatása, és találékonyság). Csokonainál nagy jelentősége van az ekhónak. A reneszánsz és a barokk idejében ez játék, itt a természet és a társadalom szembeállításának az eszköze. A mű elején hagyományosan, a kezdősor megteremti a vers alaphelyzetét, ahol az ekhó az Istennő, a későbbiekben a visszhang, mint természeti jelenség mutatkozik meg (nagyon realisztikus ábrázolásban). Minden versszak utolsó sora újra ismétli. Az ekhós szöveg megerősíti a költő gondolatmenetét, szerepe, hogy egyetértsen a költővel, együtt érezzen vele. Az 5. versszakban ezt emeli ki ellentéttel: a vaskeblű (durva, zord) sziklában van együttérzés, de az embereknek nincs szívük (emberi kitaszító világ és együtt érző természeti világ). Sajátos költői magatartásforma figyelhető meg: a költő visszavonul a természetbe, a magányba. Megjelenik a műben a kollégiumi kicsapatása (4. versszak), és az is amikor Lilla elhagyja (6. versszak). Panaszkodik, a társadalmat okolja, megtisztul a társadalom szennyétől, megnemesedik, értékessé válik. Ebben a műben jelenik meg elsőként a gondolat, hogy a költészet örökértékű (de ezt csak az utókor fogja elismerni). Ez az eszme már a romantika felé mutat. Műfaját tekintve ez a mű elégia: azaz visszatekint saját életére, bemutatja a jelen helyzetet és panaszkodik. Ez a műfaj jellemző a szentimentalizmusra. A mű befejező gondolata a biztos hit, miszerint az utókor, a távoli jövő felismeri benne előfutárát. ("Setét erdőben"; "Fának"; "Együgyű"; "szent lesz tisztelt hamvamért"). A Magánossághoz 1798-ban írta Kisasszondon, ihlette a közelben található őspark szépsége és magánya. A magányosság megszemélyesített fogalom a műben, különböző allegorikus képekben jelenik meg. Nem fogható fel egységes allegorikus szerkezetként, mert csak néha jelenik meg más képben, ez sejtelmes hatást ad. Az allegóriák; 1.vsz.: anya/szerető, 2.vsz.: nincs jelen a magányosság, 3.vsz.: nimfa/istennő, 4.vsz.: vándor, 8.vsz.: istenasszony, 11.vsz.: anya/szerető. Az 5.vsz.-ban nincs megszemélyesítés, a magányosság marad a fogalom szintjén. Ebben a műben elvont fogalomhoz szól, saját életének eseményeit mondja el, panaszkodik. A természetbe való menekülésről szól, kerüli az embereket (szentimentális költői magatartás). A magányosság pozitív értékeket képvisel, a mozgalmas világ pedig negatív érték. Hegeli világfelosztás: anyagi=világ, szellemi=magányosság. 3. A rokokó Csokonai lírájában (A rózsabimbóhoz, Tartózkodó kérelem, Boldogság, A Reményhez) XVII. sz. a virágkora. Amade László az első jelentős rokokó költő, Csokonai a legjobb magyar rokokó költő. Eger: Dobó téri templom kapu díszítése; Pieta: díszítettség lesüllyedt a polgárság és parasztság szintjére. Város építészet első fénykora (belvárosi részek). Tümpanon már díszítő elem és nem uralja az épületet. Csendélet: Házi szárnyasok, köznapiság, bensőséges. Szentháromság szobor (díszített, de nem monumentális). Allegorikus figurák. Díszítettség hétköznapi: földi jellegű dolgok - ornamentika. Csokonai számára a szépség a boldogság világát jelentette, felülemelkedett a köznapi élet szféráján. Tartózkodó kérelem: Miniatűr remekmű. Kettős hangszerelésű a ritmikája: sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen is skandálni. (Skandálás: eltúlozzuk a hosszú és rövid szótag közötti különbséget, rövidet hangsúlytalanul, rövidebben és mélyebben ejtjük), Kétféle olvasás: értelmezve és skandálva. Szeplő: mazsola, bogárka, boróka; tiszta hó - fehér bőr. Játékosság: költészetben gyakori. Illetlenség és illendőség határán. Kebel - erotika (ennek kitüntetett szerep). Jambikus strófa: --I -I -I- (3,5-ös jambus) 4. A népiesség kezdetei Csokonainál (Szerelemdal, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor) A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. A reneszánsz korban a költészet két részre oszlik: közköltészet - udvari. Balassinál összefolyik. A magyar reneszánszban keveredik a vágáns és a trubadúr költészet. Kazinczy viszont már különbséget tett a kettő között és élesen elhatárolta a "fentebb nem"-et és a "mindenekhez szólót". Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Angliában alakul ki ez a kettősség. Herder szerint a kultúra akkor jó, ha a saját gyökereit keresi meg. Az ősköltészetet megőrizte a népköltészet. Nem igaz, hogy a népköltészet a reneszánsz kultúrából süllyedt le a nép körébe. Csokonai olvasott volt, tájékozott. Hatott rá a debreceni iskolai költészet (vágáns). Polgár volt, ismerte a népköltészetet. Népköltészetére, népies verselésére példa: A Szerelemdal című verse. Humoros hatást kelt ez a vers, a humort pedig a bor és a szerelem ellentéte. Kulacs és lány felcserélése, a szerelem helyett a bor magasztalása. Az allegória hordozza a humort. A lírai énnek felesége van, Zsana, de az első jött-ment boroshordóra elcserélné. Ez az ember már megtört. A vers jelen idejű végig, csak a 11. vsz. múlt idejű és a 13. és az utolsó jövő idejű. Két szereplő van benne végig, az egyik mesebeli (monológ). A történet a borba beleszeretett öreg története. Tipikus arckép vagy helyzetdal. Jellemzők a népdal eszközök: felszólítás, felkiáltás. Szegény Zsuzsi a táborozáskor című költeménye is egyike népies helyzetdalainak. Balladára jellemző a sejtető, előre mutató - Szerepvers, a költő szerepet alakít. Búcsúzás képe jelenik meg. Helyzetdal, formája monológ forma. Ideje visszatekintő, múlt idejű. Két vagy egy szereplő van jelen, Zsuzsi és Jancsi. Csak az egyik szereplő, Zsuzsi beszél. Elbeszélő, leíró előadás. Balladaszerű, tipikus búcsúzó leány története. Népköltészeti eszközök is vannak: felszólítás, felkiáltás.